 |
| Gary Jules - Mad World |
Hevesen csapta be maga után az ajtót, majd zár hiányában rátapasztotta a kezét a falapra, és minden erejével azon volt, hogy távol tartsa magától az apját. Legalábbis a férfit, aki apjának nevezhette magát és képes lett volna onnan folytatni, ahol előző nap befejezték, hiszen a feleség nem volt otthon. Kétségkívül nem ők voltak az igazi szülei, de Nicolette tisztában volt vele, hogy a zárdai apácákhoz képest a jelenlegi kilátásai egyenesen üdítőek voltak, mégsem tudta értékelni jómódú nevelőszüleit. Alig várta, hogy betöltse a nagykorúságát jelző életkort és elhagyhassa az angol települést, de addig még éppen öt esztendőt kellett várnia. Minden nappal könnyebbnek érezte a súlyt, ami a vállát nyomta, ennek ellenére nem egyszer kísérelt meg szökést, azonban sosem sikerült a szomszéd falunál tovább jutnia. A Mendes házaspár befolyásos volt a környéken, a helyi rendőrség pontosan tudta, hogy bármi áron vissza kell juttatniuk a kislányt minden menekülési kísérleténél, máskülönben hatalmas galibába keverik magukat. Keith, egy roppant jólelkű egyenruhás tanonc pedig minden egyes alkalommal ragaszkodott hozzá, hogy személyesen kísérje vissza otthonába a leányzót. Keith alig volt húszéves, szíve mégis lángra lobbant akárhányszor ráemelte könnyektől izzó tekintetét a kamaszlány. Vágyott rá, hogy segíthessen rajta, de legnagyobb sajnálatára az égvilágon semmit sem tehetett érte.
A lassan nővé cseperedő tinédzser ráeszmélt, hogy vagy belepusztul az önsajnálatba sebei nyalogatása közben, vagy pedig ökölbe szorítja mindkét kezét és sziklaszilárddá válik. Nem volt többé az az édes Nicolette, akinek könny szökik a szemébe ha az anya szót említi valaki. Elbántak vele, hát úgy döntött inkább lakatra zárja a szívét és nem enged közel senkit, meggyűlölte az embereket. Nem sírt többet, sosem panaszkodott, ha bántották, összeszorított fogakkal tűrte, persze csak amíg vissza nem ütött. Megtanulta, hogy önmagán kívül senki másra nem számíthat, így már más dolga nem akadt, csak kivárni azt a bizonyos napot, mikor végre a maga ura lehet.
Ryan gyors léptekkel szelte át a folyosót, majd magára zárva ajtaját, nekitámasztotta izzadt hátát a falnak. Hófehér, remegő kezekkel nyúlt a kis asztal fiókjába, idegesen, türelmetlenül tépte ki kincsét szürkés dobozából, öngyújtóval aktiválta a cigarettát és egy pillanattal később már szívta is. Tisztában volt vele, hogy az örökmozgó, mókamester Rickyből elzüllött, komor dohányos lett, de sokkal fontosabb volt számára, hogy a maró kínt akár három percre csillapíthassa. Amint a szédületes füst behatolt a tüdejébe, varázslatos megkönnyebbülés töltötte el, mintha csillagok táncolnának körülötte és nem kéne szembenéznie a múlttal. A cigaretta volt az egyetlen kiút a gödörből, máshogy már képtelen volt tovább élni. Az eufória ellenére hallotta apja tompa hangját az ajtó túloldaláról, mégsem törődött vele. A férfi könyörgött, esedezett azért, hogy ne tegye ezt az életével, ám még ő is pontosan tudta, hogy lehetetlen hatni egy tizennégy éves tinédzser darabokra hullott lelkére.
Édesanyját a kamaszkor előszobájában vesztette el, mikor az ember maga sem tudja, hogy ki ő valójában, ilyenkor szüksége van egy támaszpontra, aki elhiteti a benne lakozó gyermekkel, hogy van értelme az életnek. Ryan elveszítette ezt a személyt, az édesanyját, aki születése után a karjaiban ringatta, míg el nem bóbiskolt. Gyűlölte az apját, amiért az nem tett semmit, hogy megmentse szeretett feleségét, pedig nem a férfi volt a felelős a szerencsétlenségért, azt senki sem láthatta előre. Gyűlölte hatéves húgát, hiszen a gyermek a tragédia ellenére továbbra is igényelte a szeretetet és a gondoskodást, amit jelen pillanatban a két hím nem tudott megadni neki, ezért naphosszat visított, fejfájásra ítélve még a szomszédokat is. Borzalmas éveknek néztek elébe, a fiúnak fogalma sem volt, hogyan éli majd túl a középiskolát, melynek bizarr légkörébe éppen csak belecsöppent.
Tíz évvel később...
×♥×
Drága olvasók!
Hatalmas örömöt jelent számomra, hogy tizenheten bizalmat szavaztak nekem már a prológus közzététele előtt, amit nagyon köszönök! Őszintén remélem, hogy nem okoztam csalódást!
Azért ezen a korai órán indítom útjára az oldalt, mert erdélyi cserediákok vannak nálunk, és a délutáni programok mellett ki tudja mikor jutnék géphez, így gondoltam felkelek egy picivel korábban.
A fejezetek minden héten kétszer, hétfőn és csütörtökön fognak érkezni, tehát az első három nap múlva, negyedikén kerül közzétételre.
Legyen csodás hetetek,
Bia
Kedves Bia!
VálaszTörlésTudtam én, éreztem, hogy mikor felkelek, be kell majd kapcsolnom a laptopom, mert valami van. Egy ideig persze nem tudtam, hogy mi is az a valami, aztán megláttam a bejegyzést. Izgatottan kattintottam rá, hamar "ki is végeztem". Nagyon tetszett, annak ellenére, hogy egy prológushoz híven nem hosszú, egy csomó mindent megtudhatunk két főszereplőnkről, olyan dolgokat is, amik még sok-sok galibát okozhatnak a jövőben.
Szeretem, hogy minden történeted más, hogy soha nincs még csak két hasonló szereplőd sem. Pedig ez ritka.
Kíváncsian várom az első részt, sok sikert és hajrá!
Puszi,
Eszti
Drága Esztim,
TörlésLátod, látod, hogy mindennek oka van! :)
Való igaz, hogy nem lett egy hosszú iromány, de fejezetek már terjedelmesebbek lesznek ennél. Ráadásul az első fejezetben megismerkedhetünk Ryan utánfutóival, kiket a szereplők között is láthattál. Kíváncsi vagyok, hogy róluk mi lesz a véleményed... :)
Örülök, hogy így gondolod, igyekszem elszakadni a már lezárt történetektől.
Köszönöm, hogy írtál! ♥
Millió puszi,
Bia
Drága Bia!
VálaszTörlésElőször is el se tudod képzelni mennyire megörültem, hogy a férfi főszereplőt Channing Tatum személyesíti meg. Imádom, mint embert, mint színészt, mint férfit és mint apát! No, de térjünk az irományodra.
Örülök, hogy egy sokkal felnőttesebb, érettebb történettel rukkoltál elő, a Blogspotnak nagy szüksége van a hasonló művekre. Az alapötlettel már megnyertél, a fülszöveg kellően felkeltette az érdeklődésem és kíváncsi is voltam a Prológusra. Nagyon tetszett, hogy E/3-ban közelítetted meg a két szereplőt, s amolyan mindentudó elbeszélőként viselkedtél. Az elhintett információmorzsák még jobban megalapozták a kíváncsiságom, epekedve várom, hogyan egyengeted a két fiatal életét. Ryan és Nicolette már elsőre érdekesnek tűnnek, remélem a nehéz múltjuk ellenére árnyalt karakterek lesznek és nem csak a problémás gyerekkoruk alapozza meg a felnőtt életüket.
Érdeklődve várom az első fejezetet, s mindemellett szeretnék sok sikert is kívánni a továbbiakhoz!
Ölel,
Carlie
Ui.: Vajon, hogy tudok ilyen hosszan beszélni egy Prológusról?
Drága Carlie,
TörlésMit ne mondjak, tökéletesen meg tudom érteni imádatod, én egyenesen megőrülök ezért az emberért (mind a szerepeiért, mind saját magáért), tehát mikor arc kellett Ryannek, kétségtelenül őt kellett választanom.
Nos, örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a prológus! Az E/3 végig megmarad a történetben, úgy döntöttem, hogy ezúttal megpróbálkozom vele, azt már Te döntöd el, hogy sikerrel jártam-e. :)
Mindketten összetett karakterek, de azt kell mondjam, hogy azért a gyermekkoruk megjelenik a jelenben is, egyrészt visszaemlékezésekben, másrészt pedig nagyban meghatározták a személyiségüket a prológus és a jelen között történt események, az a tíz év, mely nem íródik le.
Köszönöm a jókívánságod, csütörtökön érkezik az első fejezet!
Millió puszi,
Bia
Ui.: Én nem bántam, remélem a későbbiekben sem fukarkodsz majd a szavakkal.