1. fejezet: Négyen

Iyaz - Pretty Girls

Ausztrália hat államra tagolódik, történetünk pedig ezen földdarabok legkisebbjén foglal helyet: Victoriában, azon belül is a felhőkarcolókkal pettyezett Melbourne városában. Az '50-es években az aranyláz következtében csak úgy csődültek a népek ide a világ minden tájáról, mára pedig már pénzügyi és ipari központtá vált. A turizmus főhősünk életét nagyban meghatározta. Hiszen ha az ember tizennyolc éves és végre valahára szülők nélkül utazik, gyakran megfeledkezik arról a gyermekkorban lefektetett szabályról, hogy nem állunk szóba idegenekkel. Éppen ezt használja ki Ray és csapata, a négytagú fiúbanda, akik másra sem vágynak, csak egy olyan nő érintésére, aki egy héttel később elhagyja a várost, jobb esetben az államot, legjobb esetben a kontinenst.

- Már ezerszer megmondtam, hogy képes vagyok helyi csajt is felszedni - erősködött Ray, ahogy spanjaival a zsúfoltságig tömött utcákat rótták. - De ha megy könnyebben is, minek erőltessem meg magam?

Ryan Zachariah az a fajta srác volt, akitől az apák világszerte féltik a lányukat. A sors tökéletes kinézettel kárpótolta édesanyja elvesztéséért, és úgy tűnt ez megfelelő kártérítés számára. Gesztenyebarna hajzatát elől pár mesterséges szerrel tartotta kordában, világító zöld szemei akár egy pillantással életre keltették a naiv hölgyemények pillangóit, főleg ha ehhez rózsaszín ajkaival formált mosolyát társította, így felfedve hófehér agyarait.

Decembert írtunk, ami egyet jelenthetett volna egy kabáttal, de egy pulóverrel mindenképp, azonban az európai évszakokhoz képes ezen a földrészen ez egészen másképp alakul. Amikor Németországban virágzik a turizmus a téli síszezon következtében, akkor a világvárosban a tűző napsütés a meghatározó; mikor Horvátországot megtöltik a különböző nemzetiségű nyaralni vágyók, Ausztrália partvonalán beköszönt a tél. A hőmérő higanyszála ezen a sorsfordító napon huszonkettőt mutatott, így Ray kedvenc szürke-fehér felsőjét húzta magára, mely kihangsúlyozta kemény harcok árán megedzett izmait, párosítva egy sötét színű farmerrel.

- Megerőltetés? Hiszen már vagy egy éve mást sem csinálunk, csak könnyű csajszikkal szórakozunk. Uncsi! - nyilvánította ki nemtetszését Pixel.

Pierre Santiago, vagy ismertebb nevén Pixel ebben a percben is éppen készült nekiütközni egy lámpaoszlopnak, mivel telefonjában elmerülve sétált a többiek mellett, szinte csak hang alapján tudva, hogy merre kell lépdelnie. Ő képviselte azt a tábort, amelynek egyénjei felkötnék magukat, ha az internet szó kitörlődne a világ szótárából. Hatalmas barna szemeivel folyton a képernyőt bámulta, legyen szó a legújabb, legmodernebb okos telefonról, egy televízióról, ami fogja a wifi jeleit, egy milliókat érő számítógépről vagy egy tabletről, amit alig tud kezei közé fogni. Ezek után érthető, hogy szülei jól kereső állásai miatt igazi, vérbeli sznob vált belőle kilencéves korára, a márkákat jobban ismerte, mint tulajdon tenyerét, és természetesen vette, hordta, használta őket. Ezen a napfényes délutánon is ébenszínű, göndör fürtjeire tolta Milánóból importált napszemüvegét, arcbőre makulátlan volt - melyet egy csodaszérumnak köszönhetett, persze csak diszkréten, nehogy a srácok rájöjjenek lányos szokására -, ugyanúgy, mint mérnöki pontossággal faragott orra, melyet egy svájci plasztikai sebész faragott, ez volt a tizenkilencedik születésnapi ajándéka, legalább tíz teljes hónapig szívták érte a vérét a többiek.

- Lehetséges, hogy az egyik lábam rövidebb, mint a másik? - tért el teljesen a tárgytól Silly, szokásához híven, rend szerint azt sem tudta hol van.

Ő volt a híres Sylvester Silen, aki a tudás alapvető hiányáért nyerte el becenevét. Ahogy Ray fogalmazna: síkhülye. Tény és való, hogy a gimnáziumi éveit leginkább lányok körül töltötte, nem zavartatták olyan dolgok, mint az órákra való bejárás, a gyűlő karók és az állandó szidás, amit a tanáraitól kapott. Éppen ezért két évvel idősebb mindnyájuknál, mikor lesüllyedt Ryanék osztályába, a tanárok szíve végre megesett rajta és kirugdosták onnan, úgy, hogy csak kettes ékesítette a bizonyítványát. A szülei fontos emberek egy fontos dél-amerikai országban, nem különösebben törődnek az Ausztráliába küldött gyerekkel, akiről bátyja gondoskodott, míg nagykorúvá nem vált. Bonyolult családi szálait még ő maga sem képes kibogozni, szinte minden héten bekopogtat hozzá egy távoli rokon - vagy valaki, aki annak adja ki magát -, és ha fiatal nőről van szó, hasznát veszi, ha pedig egy idős bácsiról, akkor inkább előhúzza a "fogyatékos vagyok" kártyát - ami nem okoz gondot számára -, így nem zaklatják feleslegesen. A testi adottságai merőben hozzájárultak ahhoz, hogy a csapat szerves részét képezze, gyönyörű kék szemekkel és csillogó szőke hajjal áldotta meg az ég, ami elfeledteti az áldozatokkal, hogy lehetetlen kicsikarni belőle egy épkézláb mondatot.

- Pix, ha izgalmat akarsz, keress egy jégkirálynőt - ajánlotta figyelmébe a női nem legveszedelmesebb fajtáját Nate.

Nathaniel Douglas volt a kifogástalan lezserség koronázatlan császára. Nem beszélt fölöslegesen, úgy gyalogolt, mintha kötelező lenne zsebre dugott kézzel és beesett háttal cammognia, sosem szabadult meg napszemüvegétől még a felhős napokon sem. Akár egy kacsintás is elég volt ahhoz, hogy egy lány önkéntesen, dalolva vállalkozzon expresszvonatára, ami majd csúcssebességgel gázol át rajta. Rövid, mélybarna, szinte már fekete hajszálai művészi kócossággal lógtak hol erre, hol arra, ezért szüntelenül fényvisszaverő felületek után kutatott, hogy a folyton zsebében hordozott apró fésűvel legalább egyszer átszánthassa. Édesanyja forgatókönyvíróként, apja rendezőként működött, tehát a filmipar tárt karokkal várta, ha végre felhagy jelenlegi életmódjával. Ez viszont nem volt tervbe véve nála, inkább versengett tovább legnagyobb riválisával, Ryannel.

A csapat a belső hierarchia és a gyakori élcelődések ellenére összetartott, ezt bizonyítja az is, hogy már majdnem hat éve leérettségiztek, mégis együtt tengették napjaikat.

Esztétikus látványt keltett a négy szívdöglesztő férfi a járda szélén, ha egy lány kiszúrta őket, a legnehezebb talán mindig a döntés volt.

- Jégkirálynő? Az lehetetlen... még Raynek sem sikerült - nézett fel kütyüjéből egy röpke pillanat erejéig Pixel, majd ismét belemerült valami halaszthatatlanul kulcsfontosságúba.

- Nekem ment - torpant meg Nate, a másik három pedig követte a példáját, így egy apró kört bezárva engedték, hogy a tömeg kikerülve őket tovább hömpölyögjön a forró betonon.

- Te is tudod, hogy Cassie Stanford nem számít jégkirálynőnek! Elérhetetlenség, durva modor, bizarr családi helyzet - sorolta a három ismertetőjelét egy ilyen nőnek Ray, ujjain mutatva az értéket. - Cassie szülei együtt élnek - próbálta megértetni barátjával mostanra már sokadjára, hogy a lány, akit ebbe a csoportba sorolt, tulajdonképpen nem is volt az.

- Ő legalább helyi - közölte égre emelve tekintetét Nate.

Silly és Pixel lopva egymásra pillantottak, elkönyvelve magukban, hogy végre kezdődik valami érdekes. Az utóbbinak igaza volt korábban azzal kapcsolatban, hogy nem történt körülöttük semmi már huzamosabb ideje. Tizenhat és huszonegy éves koruk között valósággal uralták a várost, reggelente csak a járókelők útbaigazításával tudtak hazakeveredni egy-egy fergeteges buli után. Mindnyájuk ébredt már fel komp kürtszavára, egy nyolcéves gyerek ijedt sikolyára, kutyák nyalogatására vagy idegennyelvű csevegésre. Kalandos éveket töltöttek együtt, főleg a gimnázium befejezte után, viszont huszonnégy éves korukra - Silly esetében huszonhat - úgy tűnt lassan kiöregednek a nővadászatból, a fiatal játékosok kezdték átvenni a helyüket. Viszont ahogy a két srác között egyre inkább izzott a feszültség, lehetett remélni, hogy izgalom kerül a mindennapjaikba.

- Arra célzol, hogy egy itteni lányt nem tudnék ágyba vinni? - vonta fel egyik szemöldökét rosszallóan Ray, majd lopva Pierre-re pillantott, jelezvén, hogy ha ez elfajul, szüksége lesz a feltétel nélküli támogatására.

- Arra célzok, hogy egy jégkirálynőt nem tudnál ágyba vinni - felelte könnyeden Nate, mintha mi sem lenne természetesebb.

A csodacsapat bevallása szerint a velük ellentétes nemnek összesen öt alapvető csoportja létezik, ami alapján becserkészhető. Az első és legfontosabb az átlagos, aki az iskolapadban üldögélve megpróbált kitűnni a tömegből, akinek színes a stílusa és könnyen beilleszkedik bárhova, valamint tűzbe menne a barátnőiért. Náluk a szavak a fontosak, az önbecsülés növelése elszórt bókokkal, a romantika és a kedvesség, ha az ember ezekre mind képes, már nyert ügye van. A második, egyben az a réteg, akikbe Silly bicskája beletörik: az okoska. A lány, aki biológiai szakszavakkal dobálózik, ha a szerelemről kezdesz hadoválni neki, lehetetlen levenni a lábáról némi tudás nélkül. Annak ellenére, hogy csak Nate-nek szántak színészi szakmát, az említett lyukas koponyájún kívül mindnyájan el tudják játszani, hogy tökéletesen tudják, mik Newton törvényei. Ha pedig bebizonyították, hogy az agyuk helyén nem üresség kong, már nyitva áll előttük a kapu. A harmadik csoport az úgynevezett fiús lány, ide sorolhatóak azok a hölgyemények, akik tisztában vannak vele, hogy ki a libero, meg hogyan kell cundert dobni, képtelenség magassarkúba erőszakolni őket, és a szoknyáktól is tartózkodnak, hozzájuk a kulcs a sport. Ennek szöges ellentéte a plázacicus, akit igazából nevezhetnénk közönséges ribancnak is. Könnyen felismerhetőek falatnyi ruháikról, minden domborulatuk egyértelműen kivehető, illatszerük már a szomszéd sarokról bűzlik, nyavalygós hangjuk pedig rendszerint megtölt minden helyiséget. A legutolsó kategória a fentebb már említett jégkirálynő, akinek megdöntését rejtély övezi, ő valódi kihívás. A bevállalós férfinek minden erejét és energiáját bele kell fektetnie egy ilyen projektbe, hiszen a sikerre való esély valahol a béka hátsófele alatt nyugszik. Mind próbálták már, és bár Mr. Laza állítja, hogy neki sikerült, igazából mindnyájuk elvérzett az ilyen lányok csataterén.

Ezeken belül előfordulhatnak leheletnyi átfedések, a szabály szerintük mégis megdönthetetlen.

Minden nő nevében állíthatom, hogy a mi populációnk ennél valamivel összetettebb, de mit várhat az ember négy primitív gondolkodású fiataltól...

Ray hátán átfutott a hideg, ahogy spanja kifejezéstelen szemei közé nézett. Mindig is hálás volt azért, hogy a srác egykoron megmutatta neki, hogy milyen is az igazi élet, de olykor-olykor ki tudta hozni a sodrából. Végül Silly bárgyú vigyora nyugtatta le, nem húzhatta szét a körüket csak a saját érdekében, gondolnia kellett a két másik, ártatlan láncszemre is.

- Skacok, rendezzétek a dolgot verekedéssel, szkanderral, fogadással vagy pókerrel, én csak annyit kérek, hogy csináljátok! - utasította őket Pixel, varázslatos módon farzsebébe süllyesztve telefonját, ami annak volt a jele, hogy komolyan érdekelte az alakuló konfliktus. Silly annak ellenére, hogy fogalma sem volt mi folyik éppen, mert egy mellettük elhaladó vörös lánnyal szemezett, hevesen bólogatott.

Talán gyerekesnek tűnhetett a viselkedésük, ők mégis úgy érezték, hogy nem éri meg felnőni, családot alapítani és megöregedni. Azt hitték, hogy életük végéig kapaszkodhatnak majd ebbe az idillbe, miszerint sosem kell lemondaniuk az új dolgok (illetve hölgyek) mámorító ízéről, a lezser külsőről, elektronikához való ragaszkodásról, teljes koponyabeli sötétségről. Szerették, hogy ilyenek, a világért sem mondtak volna le a bennük lakozó gyermekről.

- Ray Ray vagyok, a srác, akinek dicsőségfalát sok-sok nő díszíti, köztük egy leszbikus - tette hozzá kihúzva magát -, aki Barney Stinson díjat kapott a sarki kocsmában, és aki sosem adta még fel. Miért ne tudnék megdönteni egy jégkirálynőt? - rántott egyet a vállán, hogy érzékeltesse magabiztosságát.

Nate megköszörülte a torkát, hogy nyerjen magának néhány pillanatnyi időt, csupán ennyire volt szüksége, hogy kiötölje a tökéletes kritériumokat.

- Én választom ki, két hetet kapsz, szerelem kell a végén - nézett a srác felé napszemüvege mögül, teljes nyugodtságot sugározva. - Fogadok, hogy nem sikerül!

- Haver, megkattantál? Két hét alatt szerelembe ejteni egy jégkirálynőt? Ez őrültség! - csattant fel Pix, hűségesen védve társát.

A fogadó arcára gonosz vigyor csúszott.

- Ha tényleg te vagy Barney Stinson mása, elfoga...

- Elfogadom a kihívást! - vágta rá rögtön Ryan, teljesen meggondolatlanul.

Silly örömében hátba veregette mindkettőjüket, Pixel viszont rosszallóan rázta a fejét, hiszen pontosan tudta, amit néhány pillanattal később maga a vállalkozó is: az ügy halálra van ítélve.

Ahogy Nate boldogan forgolódni kezdett, egy bár vagy étterem után kutatva, Ray elméjében egyszeriben tudatosult, hogy miféle képtelenségre vállalkozott. Milliónyi bukási lehetőség cikázott az agyában, pontosan tudta, hogy kemény két hét áll előtte. Az eddig felhasznált összes trükkjére, minden csábos mondatára és potenciális randiötletére szüksége volt ahhoz, hogy egy megközelíthetetlen, férfiakról lemondott, ennek tetejében valószínűleg ronda lányt az ujjai köré csavarjon, olyannyira, hogy az két hét elteltével kiejtse ajkain a bűvös szót.

Eközben a srác, aki már előre ivott a medve bőrére, kiszúrt a közelben egy gyorséttermet, amit pont megfelelőnek talált, de mielőtt még az üvegre tapaszthatta volna a képét, Ryan hallani akarta a pontos részleteket.

- Mit kapok, ha sikerül?

Elhúzott felettük egy repülőgép, aminek következtében Silly rátapasztotta tekintetét, Pixel pedig lőtt róla egy képet, gondolván, hogy bővíti életképekből álló gyűjteményét. Kifüggeszti őket a falra, hátha művészléleknek nézik, hiszen arra buknak a lányok.

- A dicsőség nem elég? - forgatta a szemét Nate gúnyosan. Belegondolt, hogy mik a haverja kedvenc időtöltései, hogy ezzel is még inkább ösztönözze, hiszen biztos volt benne, hogy úgysem kell majd ígéretét beváltania. - Elismerés tőlem és a csapattól, egy korsónyi whiskey a főutcai bárban, költőpénz Sydneybe, a következő csajodat meg viheted szafarira.

- Ezt csak azért mondod, mert biztos vagy a győzelemben? - húzta a magasba egyik szemöldökét Ryan kíváncsian, mielőtt túlságosan beleélte volna magát a nyereményekbe.

Egy sátáni vigyorral egybekötött bólintást kapott válaszul, mire elhúzta a száját és rájött, hogy elméletben tényleg vesztett, már csak annyit kellett tennie, hogy végigszenvedi a következő két hetet.

- De ha én nyerek - emelte a magasba a mutatóujját a magabiztos fogadó -, még két hétig csaj nélkül maradsz, mert akit behülyítesz, mi fogjuk hazavinni. Az már egy hónap! Kicsináltalak - vihogott az ördögien gonosz tervén.

Ray megfeszített izmokkal elhatározta, hogy nem fog meghátrálni, még ha ő maga is biztosra vette vesztét. Tudta, hogy megerőltető és reménytelen lesz a további tizennégy napja, mégis egyet kellett értenie Pixellel abban, hogy ellaposodtak a mindennapjaik, egy jókora kihívás pedig igazából sosem árt.

Emlékezett még a gimnáziumi időkre, mikor ők négyen, no meg Sunny és Paige szinte állandóan fogadásokba bonyolódtak, a tét általában pénz volt, így könnyen össze tudott szedni némi tőkét, ha ügyesen keverte a lapjait.

Ököllé fonódott ujjait ellazította és kiengedte, majd némán Nate felé nyújtotta az edzéstől megizmosodott karját, aki örömmel elfogadta és megrázta azt.

Immáron mind a négyen orrukat az üvegnek nyomva fürkészték az odabenti kilátásokat. Rengeteg, egy egész seregnyi lány gyűlt össze ezen a délutánon, hogy egy gyorsétteremben elégítse ki étvágyát.

Dobálóztak az esetleges lehetőségekkel, mintha egy szelet marhahúsról lett volna szó. Egyikük túl csinos volt, egy másik fekete keretes, mutatós szemüveget viselt, a harmadik meg széles mosolyra húzta a száját, amint megpillantotta az üvegtől nyomott képű srácokat. Mindegyikről sütött, hogy nem jégkirálynő. Azonban akadt egy hölgy, aki más volt, mint a többi... ezen a december tizennegyedikei napon pedig Ryan tekintete egyenes őrá vándorolt.

×♥×

Kedves olvasók!

Úgy örülök, hogy máris ennyien feliratkoztak az oldalra, köszönöm a bizalmatokat! Ez a legelső fejezet a négy srác szempontjából volt fontos, közelebbről is megismerhettük őket. Mi a véleményetek róluk? Szimpatikusnak találtátok őket, esetleg melegebb éghajlatokra küldenétek a bagázst?

Kitartás, már csak egy nap választ el a hétvégétől!

Bia