2015. március 8.

Búcsú

Kedves olvasók!
2014. áprilisában jelentkeztem az Elena és Lynne által szervezett Blogspotos Történetíró Hónapra. Ennek keretein belül ástam elő egy olyan alapötletet, mely még 2013. júniusában fogalmazódott meg bennem, és szerettem volna egy hónap alatt papírra is vetni, azonban ekkor nyitottam meg cikkes oldalamat, és nem várt akadályokba ütköztem, így nem sikerült májusban végeznem a megírással, talán a negyedik fejezetig jutottam. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad, akkor is be fogom fejezni az akkor még egészen más névre keresztelt sztorit, és láss csodát, tíz hónappal később már a búcsúzó bejegyzésemet írom.
Sosem pötyögtem még ilyen hosszú időn át történetet, az alkotó folyamat elhúzódása pedig a bizonytalanságomnak tudható be. Nem hittem abban, hogy képes leszek Nicolette és Ryan románcát hitelesen tálalni, tartottam attól, hogy nem leszek elégedett a munkámmal, és elfecsérelt időnek fogom találni azt a rengeteg írással töltött hetet és hónapot. Azonban így visszagondolva bátran jelentem ki, hogy a saját elvárásaimnak eleget téve gépeltem le az utolsó sorokat, ami pedig hab a tortán, hogy volt, akit érdekelt e két fiatal egymásra találása.
Próbálkozhatok, megkísérelhetem a lehetetlent, de akkor sem leszek képes elégszer köszönetet mondani Nektek, amiért végig kitartottatok mellettem és a történet mellett, nem untatok rá a megjegyzésírásra, és lelkesen pipálgattatok. Minden egyes komment megmelengette a szívemet, hatalmas vigyorral a képemen reagáltam mindegyikre. Hihetetlenül hálás vagytok nektek ezért az odaadásért, nagyon szeretlek titeket!
Az elmúlt három hónap tele volt eseményekkel, bizonytalansággal, olykor elsodort az iskolai élet, az edzések és a különórák, ennek ellenére konstans volt az életemben a blog, minden hétfőn és csütörtökön izgatottan tártam elétek a következő fejezetet. Emlékszem, előfordult párszor, hogy ijedten kiáltottam fel az ebédlőben, azt tudakolva az osztálytársaimtól, hogy milyen nap van ma, mert ha a már említett két napból az egyik volt a feleletük, akkor sietnem kellett haza, hogy még időben a világhálón tudhassam az aktuális részt.
Természetesen itt nem állok meg. Az elmúlt két napot egy helyszín, no meg nevek kiötlésével töltöttem, ugyanis van egy új ötlet a fejemben, mely kidolgozásra vár. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt fog igénybe venni ennek lefirkantása, és igazából azt sem tudom, hogy elég hosszú lesz-e, hogy egyedül megállja a helyét, minden esetre lesznek még történeteim, ebben az egyben biztos vagyok. Amint linket is tudok már mondani, magától értetődő, hogy az elsők között lesztek, akik tudni fognak róla. Addig pedig megtaláltok a Ticket to Joyland gyönyörű, új külsejű világában.
Remélem, hogy nem maradtak bennetek kérdések, de ha esetleg mégis, azokra nagyon szívesen válaszolok odalent. Még egyszer köszönöm nektek, hogy velem tartottatok, egy élmény volt ez az utazás! ♥
Millió puszi,
Bia

2015. március 7.

Epilógus

Michael Jackson, Justin Timberlake - Love Never Felt So Good
London utcái verőfényes napsütésre ébredtek ezen a júniusi csütörtökön. Az illatos reggeliket kínáló pékségek, divatos ruhákat árusító üzletek kinyitották kapuikat a már korán reggel nyüzsgő város előtt. A csintalan gyerekek iskolába siettek, a turisták felkerekedtek, hogy bejárják az angol település még ismeretlen zugait, a kitelepültek bébiszitterkedni és pincérkedni indultak, a törzsgyökeres lakók pedig dolgozni. Egy valami azonban közös volt bennük, mindannyian megpróbálták kiélvezni a Nap lágyan simogató sugarait, ugyanis tudhatták azt, amit ausztrál főhősünk még csak nem is sejtett: hamarosan leszakad az ég.
Ryan még csak nem is sejtette, hogy mi vár majd rá a Föld átellenes felén. Az első hetekben minden áldott nap padlót súroló állal tért haza, elújságolva, hogy miféle emberfajzatokat látott odakint, hiszen a nagyváros a világ minden tájáról vonzotta az érdeklődőket, és itt tulajdonképpen semmi sem számított furcsának, akár meztelenül is végigbaktathattál volna a Tower Bridge-en, senki az égvilágon még csak rád sem hederített volna. Ez pedig nagyon is elnyerte a tetszését.
Mostanra már, így három hónap elteltével viszont kezdte megszokni az időjárást, az embereket, az új lakását, állását, valamint azt is, hogy tizenhatezer kilométerre volt legeslegjobb spanjaitól.
A nap magasan járt az égen, mikor végigsiklott a már jól ismert járdán, majd vállával belökte a kávéház üvegajtaját. A bokszok mind tömve voltak emberekkel, a pénztárnál pedig kígyózott a sor, neki viszont már nem kellett ilyesmikkel bajlódnia, csupán levágta magát Nicolette mellé az egyik bárszékre, egy pult mellé, amin már ott gőzölgött a kávéja.
Nicky feléje fordult és nyomott egy gyors puszit ajkaira, majd visszafordult az okos telefonjához, amin épp üzenetváltásban állt valakivel.
- Késtél - állapította meg kisvártatva, de nem tudta elrejteni a felfelé kunkorodó száját. Ryan még húzta a lóbőrt, mikor barátnője reggel munkába indult, ezért csak most volt alkalma szemrevételezni öltözetét. Azt a csatos cipőt viselte, melyet Roxy vett neki a születésnapjára a város másik végében felfedezett üzletben, ahol féláron kaphattak tökéletes minőségű lábbeliket. Még a kellemes hőmérséklet ellenére is hosszú, fekete farmert viselt, szigorúan a kényelmesebb fajtából, nem volt hajlandó olyat még csak fel sem próbálni, melyről lerítt egy rápillantás után, hogy az embernek bele kell passzíroznia magát. Egy üde, fűzöld pulóver simult felsőtestére, Ryannek pedig önkéntelenül is az előző éjszaka jutott eszébe.
- Apu a hibás - fogta az ősére azon nyomban a srác, hiszen ez volt az igazság. - Beugrottam hozzá reggeli után, és legalább fél órán keresztül magyarázott arról, hogy mennyire udvarias volt Rox barátnője, mikor tegnap együtt tanultak náluk. Oda meg vissza volt a kis csajtól - forgatta a szemét szórakozottan. Bár nem kellett volna csodálkoznia, hiszen a Melbourne-i csitriknél csak kiválóbb barátnőket találhatott a húga.
Mikor februárban felvetette apjának a költözés gondolatát, ő azonnal ugrott. Amíg nem volt a pakliban egy ekkora változás, szinte meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Azonban mikor meghallotta London kedvesen csengő nevét, ott hagyott csapot-papot - Roxyval együtt, aki nem bánta, hogy nem egy őt kiközösítő társaságban kellett befejeznie az évet - és menekült Ausztráliából amilyen gyorsan csak lehetett. Nicky pedig ennek nemhogy örült, de konkrétan Matthew nyakába ugrott, így kisebb volt a bűntudata annak kapcsán, hogy elszakítja a Zachariah famíliát egymástól, Roxanne közelségét pedig egyáltalán nem bánta. Így esett, hogy három hét alatt megváltak három lakástól: a Zachariah rezidenciától, melyből minden bútort úgy, ahogy volt, eladtak online, mivel apja és lánya teljesen új életet akartak kezdeni, szívfacsaró emlékek nélkül; Ryan legénylakásától, mely a rozzant állapota ellenére a leggyorsabban kelt el; és Nicky otthonától, hiszen számára ez a szó már Angliával volt egyenlő, amióta csak értesült családjának tartózkodási helyéről. Amíg nem találtak maguknak két megfelelő lakást Londonban, addig egy motelban laktak, így nem maradt már túlontúl sok pénzük fényűző berendezésekre, csakhogy Ryan és Nicolette spórolási módszerei mellett viszonylag könnyen átvészelték az átmeneti időszakot, mely körülbelül egy hónapot ölelt fel.
- Mi a mai menetrend? - tudakolta egy elégedett sóhajt hallatva Ryan, miután belekortyolt gőzölgő italába.
Nicolette ekkor válltáskájába süllyesztette a készülékét és minden figyelmét párjának szentelte. Egész testével felé fordult, miközben kamillateáját iszogatta - szigorúan cukor és méz nélkül -, belebámulva a másik kellemesen zöld szemeibe, melyektől minden olyan egyszerűnek és értelmesnek tűnt.
- Egyre kell csak visszamennem a stúdióba - villantotta széles vigyorát a leányzó.
Két hétig voltak munkanélküli hajléktalanok, és ha valaki, hát akkor Nicky és Ray tudták, hogy mennyi mindenre elegendő tizennégy nap. A teljes bizonytalanságot csak kettejük családja tudta némileg enyhíteni, no meg az egymásba vetett megingathatatlan hitük. Ez a feszültségben telt időszak pedig csak még inkább összekovácsolta őket, és így sokkalta hálásabbak voltak, mikor mindketten kaptak munkát: Ryan Nate televíziós befolyásának köszönhetően az egyik kereskedelmi csatornán olvashatott fel híreket este hétkor, Nicky pedig a nagynénje titkárnője lett a lemezcégnél. Nem vetette fel őket a pénz, mégis volt fix jövedelmük, és kellemesen megéltek belőle.
- Fél kilencre kell átmennünk Anna gyermekeire vigyázni - folytatta a napjuk ecsetelését Nicolette. - Eseménydús éjszakára készülj! - figyelmeztette előre is a srácot, aki legutóbb már nem bírta a négy kölyök által keltett elviselhetetlen hangzavart és bezárkózott a fürdőszobába.
- Megígérem, hogy igyekszem majd - esküdözött Ryan, aki így visszagondolva úgy találta, hogy Roxanne egészen nyugodt csecsemő volt. Ugyanis az, amit a kis Beca művelt nem e világinak bizonyult számára. - És mivel töltsük ezt a szabad háromnegyed órát? - hajolt közelebb szerettéhez Ryan, hogy a kávéház zsúfoltságával nem törődve lágy csókokkal árassza el a másik nyakát.
Nicolette-nek csak két szóra volt szüksége ahhoz, hogy lelombozza a próbálkozót.
- Látni akarom! - mosolygott ördögien, mire a férfi egy nyögés kíséretében elhúzódott tőle és arcát a tenyerébe temette.
- Megint? - tudakolta egy fájdalmas sóhajt hallatva Ryan, hiszen már legalább tízszer tett eleget a lány ezen kérésének, mióta Londonban éltek. - Mikor fogod megunni?
- Ezt nem lehet megunni - vigyorodott el Nicky. - Annak a nőcskének a telefonszámára tartok igényt, aki legközelebb belibben az ajtón.
Nicolette megpróbálta lerázni magáról a múltat, amióta új helyen szorgoskodott. Meglepően könnyen ki tudta zárni a múltját korábban megkeserítő emlékeket és alakokat, talán éppen azért, mert folyamatosan zajlott körülötte az élet. Ha éppen nem a lemezcég honlapját tartotta karban, akkor volt dolga bőven az alagsorban, esetleg Ryan teljesen spontán randijain, aki kivételesen minden potenciális összejövetel ötletét egy alanyon tesztelte, máskor pedig unokatestvérei foglalták le minden idejét, Anna és a férje élvezték, hogy volt bébiszitterük, ha rendes házas életet akartak élni.
Ilyenkor azonban, mikor Ryan nyögve-nyelve feltápászkodott, hogy csak az ő kedvéért becserkésszen egy gyanútlan leányt, eszébe ötlött az a bizonyos délután, mikor együtt vigyáztak a kis Aaronra. Ott és akkor közölte vele, hogy szeretné látni ennek műveletét, viszont akkor még egyáltalán nem gondolta komolyan. Viszont ahogy Ricky vetett rá egy utolsó pillantást, mielőtt megtámaszkodott volna egy másik pulton, szemben a bejárattal, furcsa érzés kerítette hatalmába. Boldog volt.
Ryan persze alig öt percen belül vissza is tért egy névjegykártyával, és bár unott képet vágott, igazából élvezte, hogy a másik kedvében járhatott. Minden egyes alkalommal, mikor egy kiszemelt leányzó lefirkantotta a telefonszámát egy szalvétára, vagy bepötyögte a telefonjába, ráeszmélt, hogy tulajdonképpen mennyire szerencsés is volt. Soha többé nem kellett már egy éjszakás kalandokkal betöltenie az űrt a szívében, többé nem éhezett a szeretetre, hiszen megkapta azt.
- Szeretnék egy kutyát - szólalt meg csak úgy a semmiből Ryan, mintha ebben a pillanatban fogalmazódott volna meg benne ez a kijelentés, pedig régóta motoszkált már benne.
- Egy kutyát nem tudsz életben tartani - csóválta a fejét Nicolette reálisan gondolkodva. - Legyen inkább egy hörcsög... vagy még jobb lenne egy aranyhal! - lökte játékosan oldalba a barátját.
- Neked nem hiányoznak a macskáid? - tudakolta őszinte érdeklődéssel a hangjában Ryan, miközben a már kihűlt kávéjának utolsó kortyait magába döntötte.
Nicolette nem szerette volna megterhelni kedvenceit az utazással és az új környezettel, Pat biztosan nehezen viselte volna el mindezt, ezért inkább Donnának ajándékozta búcsúzóul. Nehéz szívvel vált meg tőlük, mégis azzal a tudattal, hogy ez mindannyiuk érdekét szolgálta. Ryannek nem kellett nap mint nap csatákat vívnia velük, Nickyt sem kötötték otthonához, és Peterék is jól jártak velük, a háziállatokról már nem is beszélve, akik minden bizonnyal azóta aranyéletet éltek.
- Te jobb hálótárs vagy, mint Keith - biztosította erről a mellette ülőt a volt cicatulajdonos egy sejtelmes mosollyal az arcán.
- Mármint az igazi, vagy a macska? - érdeklődte Ryan egy kacér pillantást vetve párjára, aki erre szórakozottan felkacagott.
- Ugyan már - forgatta meg a szemeit, majd lágy puszit nyomott a srác arcára. Régóta nem voltak már köztük efféle kérdések, kételyek. Nicolette őszinteségének és Ryan becsületességi vágyának hála a kezdetektől fogva egyenesek voltak egymással, így könnyű szerrel tüntettek el minden szálkát a szemükből, ami még hátramaradt.
- Akkor szerzünk egy kiskutyát? - villantotta széles vigyorát egy kérdő tekintettel Ricky. Szivárványhártyáján gyermeki remény csillogott, Nicolette hogyan is utasíthatott volna vissza egy ilyen kérést! Valóban hiányoztak neki a szőrgolyók, és bár a kutyus minden bizonnyal kötelezettségekkel járt, szívesen belevágott.
- Persze - felelte egy meleg mosollyal az arcán.
Hamarosan azonban el kellett válniuk, Ryan egy új házi kedvenc reményében, kissé tartva a rá váró éjszakától csókolta meg az önfeledt Nickyt. Mindketten mentek a maguk dolgára: a férfi a televíziós székházba, hogy felkészülhessen az esti adásra, a hölgyemény pedig visszatért a stúdióba, hogy tovább bogarásszon a hanganyagok között nagynénjével. Bármennyire is szerették a munkájukat, mindkettejüknek keményen kellett dolgozniuk, ha feljebb akarták küzdeni magukat a ranglétrán, és ha be akarták bizonyítani munkaadóiknak, hogy méltóak voltak a feladatra, melyhez ismeretségeik, családi kapcsolataik révén jutottak. Ráadásul korábban csak magukról kellett gondoskodniuk, ezúttal viszont más volt a felállás. Viszont ők egy cseppet sem bánták a robotolást, nem zavarta őket, hogy a nagybetűs, pénzkereső élet komoly részeseivé váltak, határidőkkel, olykor hasogató fejjel és rájuk szakadó felelősséggel, hiszen biztosak lehettek abban, hogy a nap végén ismét együtt lehetnek.
Ryan alig tett meg néhány lépést, a telefonja máris hevesen zümmögni kezdett.
A napi hívás Pixtől - gondolta, és nem tévedett.
- Szevasz öreg! - köszöntötte haverját, aki alig másfél hónappal korábban járt náluk, hogy felmérje, milyen körülmények között élt kedvenc párosa. - Miben lehetek a szolgálatodra?
A válasz egy háttérből érkező üvöltés volt, a hang tulajdonosa pedig majdnem biztosan a szőke herceg volt.
- Sil üdvözli a húgodat - fordította le az imént hallottakat Pierre, aki egyben cenzúraként is működött, Ryan pontosan tudta, hogy hígagyú ismerőse nem fogalmazott ilyen diszkréten.
- Mondd meg neki, hogy Roxy felszedett pár kilót, és így már nem hiszem, hogy tetszene neki - adta a tudtukra testvére körülbelül egy hónapja bekövetkezett egyértelmű változását, aki többé nem kívánt megfelelni az elvárásoknak, ezt pedig a környezete nagyon is díjazta.
- Azt mondja... na jó, nem ezért hívtalak, majd később megbeszélitek! - közölte kissé feldúltan, majd néhány különös zaj kíséretében lenémította a spanját. - Szükségünk van rád.
- Mi történt? - tudakolta aggódva Ray, hiszen nem gyakran fordult elő, hogy magukhoz invitálták a haverjai, ha igen, akkor létfontosságú ménkűnek kellett becsapódnia. A repülőjegy nem volt olcsó, ennek ellenére Nicolette is folyton biztatta, hogy látogassák meg minél gyakrabban a srácokat, még akkor is, ha utána takarékoskodniuk kellett.
- Négyes. Nate szülei a városban vannak - újságolta el a néhány órája megtudott hírt izgatottan Pixel. - Komolyan fontolgatja... hogy velük menjen.
- Mármint hova? Hollywoodba? - hökkent meg a srác, olyannyira, hogy meg is állt a járda szélén, miközben mellette hömpölygött tovább a tömeg. - Ez óriási! Velük kell mennie - hangsúlyozta a megfelelő szót.
- Csak te tudod meggyőzni, hogy ez a helyes - állította Pixel, és igaza is volt. A költözés óta Nathan felnézett rá, úgy, ahogyan előtte soha. Az pedig, hogy barátok maradnak-e, még Nicky számára sem volt kérdés, hiszen neki köszönhették, hogy egyáltalán megismerkedtek.
- Akkor szombaton ott leszünk Nickyvel! - azzal letette, majd meggyorsította a lépteit, hogy elérje a földalattit, mielőtt elered az eső.
Még ennyi idő elteltével is alig fogta fel, hogy Londonban élt. Tisztán emlékezett arra, hogy néhány hónappal korábban még - nevetséges módon - ragaszkodott szülővárosához, ebben a pillanatban pedig éppen az emberek között szlalomozott a világ másik felében. Döntését viszont a legkevésbé sem bánta meg.
Nem tudhatjuk, hogy mit tartogat számunkra az élet. Talán holnap vagy holnapután egy fogadás által megismerjük azt az embert, aki miatt később átköltözünk a földgolyó átellenes oldalára. Talán elveszítjük egy szerettünket, talán új családtagokra bukkanunk. Talán megnyerjük a lottót, ellopják a tárcánkat, elhasalunk a lépcsőn, vagy meghozunk egy olyan döntést, mely kihat egész további életünkre. Azonban bármi történjék is, Ryannek kétségkívül igaza volt: a sorsnak tényleg van humorérzéke.

×♥×

Kedves olvasók!
Igyekszem nem búcsúzkodni. Hiszen vár még rám egy végső, éppen ebből a célból íródó utószó, melyet a holnapi nap folyamán fogok megosztani veletek. Az viszont tény, hogy a történetnek ezennel vége szakadt, és leküzdve a csalódottságomat kijelenthetem, hogy nagyon boldog vagyok. Sikerült, tényleg sikerült befejeznem a történetet, Ti pedig velem tartottatok az úton, és ez valami elképesztően fantasztikus! Hálásan köszönöm nektek ezt az élményt, nagyon szeretlek titeket!
Legyen csodás hétvégétek,
Bia

2015. március 5.

27. fejezet: Élet

Justin Timberlake - Mirrors
Eltelt egy egész hónap. A január csak még elviselhetetlenebbé tette a hőséget Melbourne utcáin, viszont az emberek lassanként feleszméltek az újév okozta sokkból, minden visszaállt a rendes kerékvágásba.
Nicolette a parti után egy héten keresztül kúrálta magát különféle illóolajokkal és ehető gyökerekkel, mert kiütései megrohamozták az egész testét, és csak szigorú étrend mellett tudta az egyensúlyt visszaállítani szervezetében. Ismét unalmas életét élte: napközben dolgozott, macskáival foglalatoskodott, elmerült a csendben, hétfőnként piacra járt, és megpróbálta elfelejteni a megrázkódtatásokat, melyek érték. Kétségkívül szenvedett, de ezt még magának sem vallotta volna be.
Más volt ez, mint mikor elhagyta Angliát. Keith kétségkívül hiányzott neki, de az a fajta elszakadás megkönnyebbüléssel társult, hiszen végre elérte az áhított életkort és a maga ura lehetett, megszabadulhatott erőszakos magántanárától és bizarr nevelőszüleitől, a távolságtól pedig az egész csak még felemelőbb volt. A tudat pedig, hogy Keith számára igenis fontos volt, valamiért enyhített a fájdalmán, így könnyen átvészelte azt az időszakot különösebb szívfájdalom nélkül. Most azonban keserű volt az elválás. Kezdetben kissé haragudott magára, amiért ennyire naiv volt, azt képzelte, hogy kettejük világa valamilyen csoda folytán majd átfedésbe kerül, azonban ennyi idő elteltével már csupán hiányt érzett, ezt viszont sikeresen elnyomta. Pat és Keith csak nyertek ezen az ügyön, ugyanis gazdájuk így többet foglakozott velük, mint valaha.
Január legutolsó napján aztán kopogtattak ajtaján. Úgy számolta, hogy ha Ray ennyi ideig nem próbált a bocsánatáért esedezni - melyet egyébként nem is várt -, akkor nem egy hónap elteltével fogja elkezdeni, így bátran csoszogott ki a bejárati ajtóhoz, aminek a másik oldalán egy Nicky számára ismeretlen férfi állt, úgy vélte, hogy valamelyik mellette vagy alatta lakót kereshette, ezért kitárta az ajtót, hogy útbaigazíthassa.
A férfi a harmincas éveiben járhatott, felettébb jóképű és kedves mosolyú volt. Kissé bizonytalanul ácsorgott a lábtörlő előtt, kíváncsian fürkészte Nicolette meggyötört tekintetét, ápolatlan külsejét, majd szóra nyitotta a száját.
- Elnézést a zavarásért, én Nicolette Furyt keresem - húzta félmosolyra a száját az úriember, és kissé zavartan nyúlt zsebébe, ahol szorongatott valamit.
- Megtalálta - felelte Nicolette, bár elképzelni sem tudta, hogy milyen ügyben keresi őt bárki is. Arra mert tippelni, hogy a cégtől küldték, hogy leellenőrizze, talán ügyfél volt, aki ragaszkodott a személyes konzultációhoz. - Miben segíthetek? - tudakolta unottan a leányzó, de ekkor már nem tudta kedvét szegni a szélesen vigyorgó férfinek.
 - A nevem Michael - mutatkozott be az idegen, majd kihúzta a kezét zsebéből és Nicky felé nyújtott egy fényképet, aki vonakodva bár, de elfogadta azt, még akkor is, ha nem tudta mire vélni a szituációt.
A kép fekete-fehér volt, tehát minden bizonnyal régi. Öt tizenéves gyermeket ábrázolt, akiknek jól láthatóan semmi kedvük nem volt a fotózáshoz, talán a szüleik állították ki őket a kőkerítés elé, néhány gyéren virágzó cserje mellé, hogy lekaphassák őket. Mindannyian kopott, elnyűtt ruhákat viseltek, kissé koszosak is voltak, így Nicolette arra következtetett, hogy szegény családból származtak. Középen állt a legidősebb, egy lassan nővé cseperedő leányzó, a bal szélen pedig a legfiatalabb, egy alig tízévesnek kinéző kisfiú. Őt magához ölelte egy másik lányka, és bár a többiek mind elég komorak voltak, ő azért kivillantotta a fogait. Értetlenkedve megfordította a fényképet, melynek a hátulján öt név volt található, sorrendben felírva aszerint, hogy hol helyezkedtek el a fotón. Jobbról balra: Lance Fury, Erica Fury, Anna Fury, Patricia Fury, Michael Fury.
Kellett néhány pillanat, amíg Nicolette-ben tudatosult, hogy kivel is állt szemben. Csak bámulta édesanyja nevét, melyet gyönyörű gyöngybetűkkel véstek fel a fénykép hátoldalára a dátum fölé, mely szerint a fénykép huszonnégy évvel korábban készült.
Nicky tekintetét a fotóról a férfira vezette, kinek szemei addigra már könnybe lábadtak, mégis szikráztak a boldogságtól. A következő pillanatban Nicky kitárta a karjait és szorosan magához ölelte nagybátyját, kit olyan régóta keresett már, és soha nem is gondolta volna, hogy ő előbb talál rá, mint fordítva. Euforikus érzés kerítette hatalmába, mert úgy érezte, végre hazatalált. Illetve: az otthon talált őrá. A zárdában keservesen vágyott családra, majd mikor megkapta azt, ráébredt, hogy a valódi családot nem lehet helyettesíteni, ezért kutatta a Furyket időt és energiát nem kímélve, mert vágyott arra, hogy álljon mögötte egy csapat, egy olyan csapat, mely igazán, tűzön-vízen át szereti őt. És Michael nagybátyja simogató kezei közt végre célba ért.
Ekkor már ő is könnyezett, de miután elszakadt rokonától, pulóverének ujjával megdörzsölte szemeit, majd beljebb invitálta az érkezettet.
Egy-egy pohár víz és a két cicus társaságában elhelyezkedtek a kanapén, hiszen rengeteg megbeszélnivalójuk akadt. Furcsamód, bár látszólag idegenek voltak, mégsem volt feszült köztük a levegő, nem érezték magukat kínosan a másik társaságában, egy szempillantás alatt megtalálták a közös hangot és a közös témát, főleg azért, mert Nicky mindenre kíváncsi volt.
- Nagyon összetartó testvérek voltunk, talán éppen azért, mert apa olyan szigorú és hideg volt velünk. London szegény részén éltünk, egy apró viskóban a város szélén, de meglepően boldogok voltunk így öten. Anna volt a felelősségteljes nagylány, tulajdonképpen ő ügyelt arra, hogy ne kövessünk el semmi butaságot, mellyel bajba sodornánk magunkat, de még így is rossz gyerekek hírében álltunk az állami suliban, ahova jártunk, hozzánk hasonló helyzetűekkel - emlékezett vissza Michael egy derűs mosollyal az arcán, majd egyszeriben elkomolyodott. - Kicsinek én nagyon... furcsa voltam. Lassabb voltam a többieknél, és nem voltam olyan sportos, mint a legtöbb srác, nem jutott időm focizni, mert sokkal több időbe telt megtanulnom a leckét, mint másoknak. Sokszor kicsúfoltak, és apa sem volt elégedett velem, de Patty, aki hat évvel volt idősebb nálam, mindig a gondomat viselte. Órákon keresztül tanult velem, türelmesen, és igyekezett mindent megértetni velem, magyarázott, ábrákat rajzolt, és biztatott, hogy folytassam. Csak mikor gimibe mentem, akkor jöttek rá, hogy diszlexiás vagyok - húzott nagyot a vizéből.
Nicolette akaratlanul is elmosolyodott ezen, hiszen akkor nem véletlenül volt ő is áldozata a betegségnek. Azonban nem volt ideje ezt megemlíteni, ugyanis Michael - nagy szószátyár lévén - folytatta a mesélést, de a házigazda ezt egy percig sem bánta. Hosszú esztendőkön át vágyott rá, hogy legalább valamit tudjon az anyjáról, arról, hogy milyen ember volt, és ki tudott volna erről többet mesélni, mint tulajdon nagybátyja. Így hát egy letörölhetetlen vigyorral az ábrázatán érdeklődve hallgatta őt.
- Én még csak tízéves voltam, mikor arra ébredtem egyik éjjel, hogy apa üvöltözött Pattyvel - magyarázta, miközben magához vette az egyik cicát, aki könyörgően vájta körmeit farmerjébe. - Arról papolt neki, hogy mennyire fontos a felelősségteljesség, az, hogy ne csak a saját érdekeinket nézzük, és, hogy mindig gondoljunk a döntéseink következményeire. Egy órával később a nővérem ott ült az ágyam szélén és zokogott. Próbáltam megnyugtatni, de ő csak azt hajtogatta, hogy nagyon sajnálja, és bármi történjék is, nagyon szeret mindannyiunkat. Akkor láttam utoljára. Másnap arra ébredtem, hogy elvették tőlem a legjobb barátomat - csuklott el a hangja az utolsó szavaknál. Nicolette levonta a konklúziót, hogy a levélben leírt történet igaz volt, a dobos tényleg teherbe ejtette, és apja tényleg elküldte otthonról Patriciát.
Kicsit közelebb húzódott a nagybátyjához, aki hosszan bámulta arcát.
- Leginkább Ericára hasonlítasz ötünk közül - állapította meg egy meleg mosollyal.
- Hol éltek most? - tudakolta Nicolette.
- Lance-t a kalandvágy az Államokba szólította, de mi maradtunk Londonban és annak környékén. Hatalmas szerencsénk volt, anyánktól örököltünk az ambiciózusságot, és a szorgalmunknak hála az anyagi helyzetünk nem tudott határt szabni álmainknak. Anna főállású anya négy gyerekkel, Erica egy lemezcégnél dolgozik, Lance reklámszlogeneket ír, én pedig tanítok - ecsetelte büszkén, hogy milyen sikeresek lettek harmincéves korukra.
Nicolette rettegett attól, hogy pillanatokon belül felébred. Olyan álomszerű volt az egész... volt két nagybátyja és két nagynénje, unokatestvérei, és mindez csak úgy az ölébe hullott. Nem volt ez gyakori nála, de valamiért ekkor hála öntötte el. Hálás volt azért, hogy ilyen szerencsésen meglelték őt a rokonai, és soha többé nem akart távol lenni tőlük, ott akarta tudni őket a közvetlen közelében, részese akart lenni a mindennapjaiknak, szerette volna bepótolni az elvesztegetett időt, huszonhárom évet.
Ott a helyem Londonban - gondolta.
- El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy - temette arcát tenyereibe, majd attól tartva, hogy mire újra felemeli fejét, már felszívódik a vendége, inkább rajta tartotta a szemét. - Hogyan találtál rám? - érdeklődte felperzselve a kíváncsiságtól. Talán éveken át kutatták, esetleg teljesen véletlen akadtak rá?
Michael egy sejtelmes félmosoly kíséretében válaszolt:
- Tudtunk a létezésedről, de apánk azt mondta gondoskodott róla, hogy jó helyre kerülj. Kórházban hunyt el néhány évvel ezelőtt, Lance volt bent nála utoljára, neki mondta el, hogy mennyire gyötörte a bűntudat attól a naptól kezdve, hogy kitette Pattyt, de nem volt más választásra, ránk is kellett gondolnia. Mesélt az árvaházról, meg a Mendes családról, de ez volt az utolsó, amit tudott. Anna hónapokon át keresett, még a nevelőszülőknél is járt, de ők nem voltak kifejezetten segítőkészek. Szomorú, de végül fel kellett adnunk, bíztunk benne, hogy jól megy a sorod. Aztán tegnapelőtt kaptam egy telefonhívást... - tartott ezután némi szünetet Michael, szerette volna, ha bejelentése éppen olyan hatást ért volna el, mint amilyenre a hívás kezdeményezője vágyott. - Ryantől.
Nicolette szíve kihagyott egy ütemet a név hallatán. Hirtelen mintha az elfojtott érzések utat törtek volna maguknak, és egyszerre érzett teljes kétségbeesést, zavarodottságot, valamint őszinte boldogságot. Csak az járt a fejében, hogy amíg ő az elmúlt egy hónapot azzal töltötte, hogy megpróbálta elfelejteni zaklatóját, addig ő komoly energiát invesztált abba, hogy megtalálja a családját. Csakhogy aztán felismerte, hogy valószínűleg Ray a kisujját sem mozdította, biztosan Pixel végezte a kutatást, neki csupán annyi volt a dolga, hogy felemelje a telefont és a daliás megmentő szerepében tetszelegjen tovább. Persze, hiszen számára mindig is a látszat volt a legfontosabb, amit minél kevesebb erőfeszítéssel igyekezett elérni.
- Feltételezem, hogy a szánalmas internetfüggő haverjával kerestetett meg titeket - forgatta a szemét undortól fröcsögő mondata közben, Michael pedig fel volt készülve erre, ugyanis első útja Rayhez vezetett, ahol mindenről beszámoltak a másiknak, mintha csak régi ismerősök lettek volna.
- Nos, ez nem egészen igaz - állította a nagybátyja, majd megvárta, míg rokona kevésbé gúnyosan feléje fordult, hogy felvázolhassa előtte az elmúlt hetek történéseit. - Ryan emailt írt Keithnek, nagyjából elmesélte neki a történteket és a segítségét kérte a nyomozáshoz. Ő megadta neki Mendesék otthonának a címét, Ryan odarepült és Isten tudja hogyan, de kiszedte belőlük, hogy melyik árvaházban akadtak rád. Ott Annabelle nővért kereste, aki sajnos nem tudta megmondani, hogy hogyan kerültél hozzájuk, egyedül az a nő tudhatta, aki átvett téged a kórháztól, de ő már meghalt. Ekkor le kellett tennie egy nagyobb összeget, hogy átkutathassa a pincényi aktákat, ahol végül megtalálta a kórház nevét, ahol születtél. Ott a legidősebb szülőorvosokat kereste, és szerencséje volt, mert egyikük éppen akkor volt rezidens, mikor világra jöttél. Az ő segítségével lelt rá Patty adataira, amin az a lakcím volt feltüntetve, ahol nevelkedtünk, de addigra az a ház már régen másé volt, és a szomszédok sem tudtak rólunk semmit. Ekkor már csak egy véletlen tudott rajta segíteni, beült egy kávéházba megpihenni, és a mellette lévő asztalnál egy kisfiú Mr. Fury tanórájáról mesélt az anyjának, megkapta a telefonszámomat a hölgytől és láss csodát, itt vagyok!
Utolsó repedés.
Nicky szinte hallotta, ahogyan a nehéz harcok árán megfagyasztott szívének jégrétegén a nyolcadik repedés már olyan maradandó károsodást okozott, hogy lehullottak szervéről a hűvös darabok. Szárnyalt a felszabadult érzéstől, hiszen mindent megkapott, amire vágyott. Így pedig az a rengeteg szenvedés elenyészőnek bizonyult szemében, elvégre volt családja, és volt egy férfi, aki igazán törődött vele.
Különös érzés, mikor ilyen világokat megrendítő boldogságot érzünk. Hiszen hajlamosak vagyunk álmainkat kergetni, azonban mikor elérjük áhított céljainkat és megpihenünk, gyakran megfeledkezünk róla, hogy mennyire vágytunk arra a bizonyos dologra, mennyit küzdöttünk érte és tulajdonképpen mennyire csodálatos, hogy megkaptuk. Ha ezt nem ismerjük fel, új meghódítandó hegyek után nézünk, elfelejtünk megállni egy másodpercre és csak élvezni a jelent, a pillanatot, a már elért célokat, a leküzdött akadályokat, a boldogságot és úgy általában, az életet. Nicolette ebben a szent pillanatban éppen valami ilyesmit tett: kiélvezte, amíg lehetett.
Viszont nem kellett sok, hogy rájöjjön, választania kellett a kettő között: a családja Londonban, vagy Ryan Melbourne-ben. Az Ausztráliába költözése megtanította rá, hogy ekkora távolságok könnyű szerrel elszakítanak egymástól embereket.
Michael láthatta, hogy a macskatulajdonos vívódott, ezért jobbnak látta, ha felszívódik.
- Szerintem beszélned kéne vele - nyilvánította ki véleményét. - Ebben a hotelben szálltam meg - fordította a telefonja kijelzőjét unokahúga felé, melyen egy jegyzetben ott díszelgett a szálloda neve és címe, melyet még az érkezése előtt vésett bele. Nicolette megnyitott egy új dokumentumot a számítógépén és átmásolta az adatokat.
- Holnap elmegyek hozzád - ígérte, hiszen minél hamarabb akart indulni, hogy megismerhesse a rokonait, előtte azonban le kellett zárnia azt, ami kettejük között volt Ryannel.

×××

Egyedül Silly lakhelyéről volt valamennyi fogalma - no meg a Zachariah házról, de annak légkörét nem szerette volna megbolygatni -, és mivel a Pixeltől kapott telefont kihajította a teraszról, miután volt két bejövő hívása Ryantől, ez volt az egyetlen reménye. Gyalog próbálta meg felkutatni a lakást, azonban nem volt nehéz dolga, hiszen mikor a kocka autójában ülve tette meg ugyanazt az utat, végig kifelé bámult az ablakon, ha éppen nem a rádióból visító monoton muzsikát némította le.
A szellő kellemesen fújdogált az utcákon, a természet így próbálta valamivel elviselhetőbbé tenni a tikkasztó hőséget, Nicky viszont ezúttal nem foglalkozott a hőmérséklettel. Sokkal inkább lefoglalta az, hogy minél hamarabb megtalálja nagybátyjának felkutatóját, azonban ha arra gondolt, hogy Sylvester kezében volt ehhez a kulcs, akkor kissé elbizonytalanodott.
Némi kóválygás után bekopogtatott abba a házba, amelyet Silly lakhelyének vélt, és valóban a szőke szépség nyitott neki ajtót.
- Jé, a fogadásos kis csaj! - ismerte fel őt a beszédes becenevű srác. Mielőtt azonban szándékait közölhette volna vele, nekidőlt az ajtókeretnek és csábosan elvigyorodott. - Mizu?
Nyilván azt képzelte, hogy Nicolette őt kereste, nem pedig a haverját, aminek gondolatán a lány vidáman felhorkant.
- Nekem Ryan címére lenne szükségem - ismertette ottlétének valódi okát, lassan formálva a szavakat, hogy a másik is tökéletesen érthesse, félő volt, hogy képtelen lesz kihúzni belőle egy értelmes mondatot.
- Nekem meg Kim Kardashian számára - vágta rá Silly teljesen komolyan, majd távolba révedő tekintettel elképzelte, hogy milyen csodálatos lenne magáénak tudni a modell számát. Nicolette elhatározta, hogy türelmes lesz, mert amennyiben nem akarta az őt kicsit sem kedvelő Matthew segítségét kérni az ügyben, a vele szemben állóból kellett kirángatnia a szükséges információkat. - Nincs kedved bejönni? - tudakolta kedvesen a küszöbön álló házigazda, Nicolette azonban attól tartott, hogy ő már az említett Kim gondolatától is izgalomba jött (bárki is legyen az említett, Nickynek legalább is fogalma sem volt arról, hogy ki lehetett), és semmiképp sem szeretett volna így a lakásán tartózkodni.
- Silly, tudod hol lakik Ray? - artikulált figyelmesen a hölgyemény, hátha úgy könnyebben megérteti magát. Megpróbált egy bájos mosolyt erőltetni az arcára, gondolván, hogy azzal elérhet valamit egy Sillyhez hasonló srácnál, de tekintve, hogy ebben nem volt gyakorlata, vigyora inkább hasonlíthatott vicsorgásra.
- Nem - felelte a kérdezett olyan elsöprő határozottsággal, hogy bárki elhitte volna neki, hogy még életében nem járt a megnevezett lakásán.
Nicolette fájdalmasan felsóhajtott.
- Ugyan már! Tudod, Ryan! - kezdett bele a jellemrajzba. - Zachariah. Magas, erős termet, vakító zöld szem, olykor hamiskás, máskor teljesen őszinte mosoly, finom, telt ajkak, lehengerlő humor... Gyerünk!
Sylvester arckifejezése megváltozott, úgy tűnt, ténylegesen fontolóra vette a hallottakat.
- Ray Ray, hát persze! - kapott a fejéhez megvilágosodásában, Nicky arcára pedig kiült egy megkönnyebbült mosoly. - Nem tudom a címét, de elvihetlek hozzá. Tömegközi?
- Tömegközi!

×××

Sylvester készségesen elvezette őt Ryan első emeleti albérletéhez, aminek ajtaja előtt búcsút is vett tőle.
Nicky tétovázott néhány pillanatig, majd bekopogtatott, de nem érkezett válasz, ezért próba-szerencse alapon lenyomta a kilincset, hátha bejutást nyerhet, és így is lett.
A hely kanszagot árasztott magából, és tipikus legénylakás kinézettel bírt, no persze Nicky nem fordult meg ilyenekben elég gyakran ahhoz, hogy ezt fel tudja mérni. Egy folyosóról nyílt minden helyiség, így a kopott bútorú konyhába is beleshetett, úgy, mint az azzal szemben helyet kapó sötét nappaliba, ahol halk hangerővel most is ment egy sportműsor, ahol férfiak egymást gyilkolták a vízben egy nyamvadt labdáért.
- Pix, te vagy az? Add fel, úgysem megyek veled sehova! - kiáltott ki a legutolsó ajtón túlról Ryan, ahol minden bizonnyal a hálószoba lehetett.
Nicky óvatosan tette meg az odáig vezető utat, kimért léptekkel haladt, majd a behajtott nyílászárót kitárva megpillantotta az ágyon fetrengő Ryant.
A szoba olyan kaotikus állapotban volt, hogy ember legyen a talpán, aki bármit is megtalált benne. Ruhák hevertek mindenfelé, nyitott bőröndök dőltek jobbra-balra a padlón, egy darabjaira tört burájú asztali lámpa pihent az ágy mellett, a szekrények pedig tárva nyitva voltak, lomhán lógtak odabent a felaggatott ruhadarabok. A piszkosfehér takaró az ágy végébe volt gyűrve, a lepedő pedig alig fedte be a matrac felét. Ricky félig fekvő, félig ülő pozícióban heverészett az ágyán, háta mögé egy párnát gyűrt, úgy dőlt neki a támlának, miközben a telefonját nyomkodta. Alsógatyában.
Az érkezett nem mert beljebb merészkedni, inkább megvárta, amíg Ryan észreveszi. A srác érzékelte, hogy figyelik, azonban meg volt győződve arról, hogy a nap folyamán már harmadszor zaklatja őt a haverja, hogy mozduljon ki és élje tovább az életét, neki azonban ez a lehetőség még csak meg sem fordult a fejében. Aztán, miután úgy vette észre, hogy a vendége nem tágított, feléje fordította a fejét, és egy kisebb szívroham hasított belé, amint megpillantotta Nickyt. Összerándult ijedtében, agya azonnal levonta a konklúziókat, miszerint csaknem meztelenül feküdt a hálószobájának nevezett szemétdomb tetején, éppen, mikor szerette besétált hozzá.
- Nicky... akarom mondani, Nicolette! - visította cérnavékony hangon, miközben magára rántotta a takaróját, ugyanis a boxere jóval kevesebbet takart, mint azt a helyzet megkívánta volna.
A hölgyemény azonban nem zavartatta magát. Sportcipőben szelte át az utat az ajtótól az ágyig, meg sem fordult a fejében, hogy megszabadul lábbelijétől, ugyanis könnyű szerrel rátaposhatott volna egy üvegszilánkra, vagy a fene tudja mire még. Kényelmesen elhelyezkedett az ágy szélén, és zakatoló szívvel hálálkodni készült.
- Ne! Kérlek, ne köszönd meg - kúszott Ryan is az ágy szélére, hogy egymás mellé kerülhessenek, de a mocskos takaróját még mindig derekán tartotta. - Amit tettem, az éppen csak a minimum. Még ez sem elég törlesztés azért, hogy ilyen csúnyán kihasználtalak - adta a másik tudtára a fiú, hogy pontosan tisztában volt bűneinek súlyával. Volt ideje mindent átgondolni, és őszintén megvallva ő sem választotta volna önmagát, felcserélt szerepek esetén.
- Amióta ide költöztem, nevetséges módon boldognak hittem magam. Úgy terveztem, hogy néhány évig kutatom még anyámat, aztán feladom és végzek magammal, hiszen úgysincs értelme élnem. Tudtam, hogy ha lenne családom, minden egészen más lenne, elvégre akkor lenne értelme felkelni reggel, lenne okom arra, hogy végigküzdjem magam ezen az életnek nevezett tragikomédián - sóhajtott fel hajába túrva Nicolette, beszélgetőtársa pedig mindennél jobban szerette volna a lány keserű emlékeit kitörölni elméjéből, hogy ne kelljen tovább szenvednie, de sajnos ilyesmire nem volt képes. - Aztán ahogy a buszon zötykölődtem Sillyvel idefelé jövet, ráeszméltem, hogy mennyivel többet kaptam tőled, mint egy családot. Még akkor is, ha számomra nagyon szokatlan kijelentés ez, de vannak barátaim. Büszkén mondhatom Roxyt, Paige-et, Sunnyt, sőt, még talán Pixelt is a barátomnak. Éppen ezért gondolom úgy, hogy inkább én tartozom neked, mint fordítva.
Bármennyire is szeretett volna, Ryan nem tudott parancsolni testének, karjai automatikusan fonódtak a másik derekára, ajkai csüggedten áhítoztak egy csókra. Több, mint egy teljes hónapja nem látta már, de azzal is tisztában volt, hogy a hála még nem egyenlő szeretettel. Attól tartott, hogy érzései nem találnak viszonzásra.
- Nézd, én tényleg, tényleg szeretnék veled lenni - nézett mondandója közben a másik szemébe Ricky, és ebben a pillanatban úgy találta, mintha a lány látószervei egyenesen világítottak volna, amitől egész belsője megremegett.
- Én visszaköltözöm Angliába - jelentette ki hősnőnk a combjára szegezve a tekintetét, hiszen tisztában volt vele, hogy ez milyen következményekkel jár kettejükre nézve. - A távolság túl nagy lenne.
Ray egy pillanatig sem tétovázott a válasszal.
- A távolság? Hé, ha csak ez a baj, akkor ez megoldódott! - vigyorodott el boldogan, mivel ez azt jelentette, hogy Nicolette is táplált érzéseket irányába, elvégre nem utasította el, csupán felhozott egy észérvet a kapcsolat ellen. - Megyek veled!
Nicolette kissé megugrott ettől a kirohanástól, kihámozta magát Ryan bilincsként derekára szoruló kezei közül, és valamivel arrébb foglalt helyet az ágyon.
- Dehogy jössz velem, még csak az kéne! - kapta fel a vizet kidülledt szemekkel Nicolette, mert már annak a gondolatától is undorodott, hogy kirántsa Ryant megszokott életritmusából, imádott városából. Nem tehette meg vele, hogy magához láncolja, neki Melbourne fordított évszakainál volt a helye, Nickynek pedig a borús Londonban. - Téged ide köt minden, a család, a barátok, az életed...
- Élet? Élet!? - kiáltotta a kelleténél valamivel hangosabban Ryan, akiben érthetetlen okok miatt kissé felment a pumpa. - Miféle élet? Szerinted ez élet? - mutatott körbe szobájában mindkét karjával gesztikulálva. - Vagy az élet volt, amilyet előtted éltem? Vagy az élet, amit te annak nevezel? Az, hogy unottan tengeted a napjaidat két macskával meg pár megrendeléssel, elzárva a világtól az nem élet! - szögezte le a férfi, majd azon nyomban megbánta, hogy felemelte a hangját, hiszen Nicolette arckifejezése mindent elárult.
Csakhogy egy pillanattal később édes kacaj tört fel belőle, amely az egész helyiséget betöltötte, varázslatos módon mintha egyszeriben rendet is csinált volna, Ray szemein át a világ sokkal de sokkal vidámabb helynek tűnt, miközben a másik indokolatlan rohamát hallgatta. Majd leesett neki: szerették egymást. Nem, nem voltak szerelmesek, hiszen nem is értették annak a különös kifejezésnek a lényegét. Ez valami annál sokkal mélyebb volt, az a fajta ösztönös törődés, melyet legközelebbi családtagjaink irányába táplálunk, mely összeköt minket barátainkkal, és mely arra késztet, hogy a másikat önnön magunknál is előrébb valónak tartsunk. És ők mégis képesek voltak vitázni, miközben annál sokkal fontosabb dolguk is akadt volna, ilyen például a csókolózás. Szerencsére erre ők maguk is időben rádöbbentek.

×♥×

Kedves olvasók!
Most mondjam azt, hogy ez az utolsó fejezet? Ez az utolsó fejezet... ó, a fenébe is! Nem hittem volna, hogy egy nap itt leszek, és őszintén szólva nem is szeretnék itt lenni. Szívesen tartanék még a felénél, de sajnos az idő könyörtelenül haladt, és így el is érkeztünk a történet végéhez. Ugyanakkor viszont nagyon boldog is vagyok ettől, hiszen befejeztem a negyedik történetem, ami fantasztikus érzéssel tölt el. Aki olvasott már tőlem, tudhatja, hogy azért itt nem áll meg az élet, két további bejegyzésre számíthattok még a héten, egy epilógusra és egy végső, búcsúzó utószóra.
Nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a fejezet! Hálás vagyok az előző részhez érkezett megjegyzésekért, hamarosan mindre reagálok is! Nagyon, nagyon szeretlek titeket!
Millió puszi,
Bia

2015. március 2.

26. fejezet: Igazság

James Blunt - When I Find Love Again

Roxanne nemes egyszerűséggel bevágta magát a hátsóülésre egy idétlen vigyorral a képén. Nem tudta hova legyen örömében, legszívesebben tapsikolt volna az izgatottságtól, olyannyira felvillanyozta a gondolat, hogy vágya beteljesülhet: Nicolette-nek hála ismét bejutást nyerhetett az ominózus partira.
- Minden rendben volt a macskákkal? - tudakolta Nicky valamivel kevesebb lelkesedést mutatva, mint barátnője. Ő közömbös maradt, csupán szeretett volna túlesni az eseményen. A járműt mozgásra késztető Ryan bólintással felelt a feltett kérdésre. - Elhoztad, amit kértem? - utalt a fürdőszobaszekrény legalsó fiókjában rejtőző tubusnyi krémre, mellyel miután a volánnál ülő átnyújtotta neki, mindkét karját gondosan bekente.
Ryanbe ezúttal nem a látvány fojtotta belé a szót. Bár kétségkívül nagy hatással volt rá kiszemeltjének öltözete, mely egy kellemesen tengerkék rövidnadrágból és egy karcsúságát kiemelő fekete-fehér felsőből állt, ehhez az egyhez ragaszkodott a Zachariah-lány. Némaságát viszont sokkal inkább az okozta, hogy hihetetlenül tartott attól, hogy elszúrja a lehetőségét. Mikor Nicolette az első találkozásuk után kicsúszott a kezei közül, remélni sem merte, hogy egy nap majd az oldalán toppanhat be Pixel szüleinek a házába. Annyi mindent szeretett volna mondani, hogy egyelőre inkább csöndben maradt, nehogy előre elbaltázza a dolgot. Hatalmas tervei voltak az estére, így igyekezett minden pillanatot megragadni, hogy lenyugtassa magát, és mivel élvezte a vezetést, megpróbált arra koncentrálni.
Szerencséjükre Roxy nem zavartatta magát, és be nem állt a szája egész úton, ráadásul még választ sem várt költői kérdéseire, megdönthetetlen észérveire, esetleg üres fecsegésére. Tulajdonképpen ezzel mindhármukat elszórakoztatta, végiglocsogta a hosszú autóutat.
Nicolette kifelé bámult az ablakon, és elhatározta, hogy ezen este után minden kapcsolatot megszakít zaklatójával. Nem engedhette meg magának, hogy még mélyebbre ássa magát Ryan életében, mindkettejük érdeke volt, hogy ne találkozzanak többé. A lány nem szerette volna, hogy öt éve tökéletesen folyó életét megzavarja egy ilyen kis apróság, mint ez a hirtelen felbukkanó idegen, és ahogy azt a vacsora is mutatta, Nicky sem volt jó hatással a Zachariah család életére. Bár a dolgot már nem lehetett csírájában elfojtani, de az apró hajtást még ki lehetett tépni a földből. Persze, akkor még nem tudhatta, hogy milyen lesz az est kimenetele.
Már két utcával arrébb lehetett hallani a zene dübörgését. Pixel két hete a környék összes lámpaoszlopát és fáját kitapétázta az előzetes figyelmeztető szórólapjával, valamint a postaládákat is megtömte vele, arra kérve a lakókat, hogy ha tehetik, inkább utazzanak el. Persze a rutinosabbak már fel voltak készülve a banzájra, sokan tényleg csak ezért elutaztak az ünnepekre, mások füldugókat szereztek be, esetleg rákontráztak és kihívták a zsarukat, csakhogy az egyenruhásokat Pixel mindig megkente, hogy ne tolakodjanak be az év bulijára.
- Odabent nem fogok tudni figyelni rátok, de Pixelt bármikor eléritek telefonon, ha valami gond lenne. Még nálad van a mobil, nem? - pillantott Ryan az anyósülésen terpeszkedő Nickyre, miközben leparkolt néhány perc sétára a szülői háztól, hiszen közelebb már nem jutott hely számukra.
- De - felelte Nicolette, és egyik keze táskájára csúszott, melyben többek között a készülék is megtalálható volt. Feltett szándéka volt visszaszolgáltatni jogos tulajdonosának az összejövetel után.
- Rox, fékezd a hormonjaidat és ne csinálj semmi hülyeséget - utasította húgát, aki erre csak felkuncogott, mert már semmi sem tudta kedvét szegni.
Kiszálltak a járműből és miközben a testvérek csevegtek a járdán sétafikálva, Nicolette szétnézett. Melbourne szívében lehettek, erre a városrészre pedig sokkal inkább jellemzőbb volt a mérsékelt fényűzés, mint arra a negyedre, ahol ő élt.
A Santiago rezidencia éppen olyan volt, mint amilyennek Roxy lefestette: grandiózus. Két egymásra pakolt emelet, harmonikus színek, hatalmas ablakok, és minden bizonnyal nagy belmagasság. Mindkét szomszédja hasonló méretekkel rendelkezett, valamint az egész utca kapott valamiféle túlméretezett jelleget, mintha minden egy kicsivel nagyobb lett volna a kelleténél.
A Nap addigra már lenyugodott, de az éjszaka nem feltétlenül volt sötét, ugyanis partifények szűrődtek ki az ablakokon, autók fényszórói világították meg az utcát, ahogy egyre többen özönlöttek a ház felé, a hely mágnesként vonzotta a fiatalokat.
Ricky megragadta kiszemeltje kezét, amint beléptek az előkertbe, onnan pedig a kitárt ajtajú lakóházba. A zsúfolt szó nem lett volna elég lényegre törő arra a látványra, mely a szemük elé tárult, hiszen a tömeg szinte áthatolhatatlannak bizonyult. Az előszobában még csak-csak el lehetett férni, a nappali viszont tömve volt a zenére vonagló testekkel, egymásnak préselődő mellkasokkal, fülekbe üvöltött szavakkal, ugyanis a ricsaj odabent elviselhetetlen volt. Ryan felismerve ezt az előszobából nyíló konyhába húzta Nickyt, nem törődve a húgával, akit szinte azonnal szem elől tévesztett, a tizenhat éves leányzó igyekezett minden gondját a szórakozásba fojtani.
A konyha egészen kaotikus volt. Látszott rajta, hogy a vendégek megérkezése előtt még rendezett hatást keltett, a pultra ki voltak pakolva a különféle szeszes italok és üdítők, valamint legalább egy tonnányi fehér műanyag pohár. Így egy-két óra elteltével viszont a földön hevertek a már használt poharak, kiömlöttek az üdítők és egymás hegyén-hátán feküdtek a piás üvegek, melyekből olykor-olykor jót húzott egy betévedő.
Ryan leemelt egy üvegpoharat a szekrény tetejéről és teletöltötte csapvízzel, majd átnyújtotta Nickynek. A srác egész testében rángott az izgalomtól, minden erejével azon volt, hogy megfékezze magát és ne rohanjon a tánctérre. Világéletében ha meghallotta a zenét, képtelen volt megálljt parancsolni testének, valamint az italt is hívogatónak találta, de megpróbált kulturált ember módjára viselkedni, legalább egy este erejéig. Ha máskor nem is, de most az egyszer józan szeretett volna maradni.
- Tudom, hogy nagy áldozatot hoztál azzal, hogy eljöttél, szóval köszönöm - hálálkodott, miután írt egy üzenetet Pixnek, hogy megérkeztek és a konyhában bujkálnak.
- Roxy miatt jöttem el - világosította fel a másikat Nicolette, miközben ismét teletöltötte poharát.
Lopva kipillantott a nappalira: a körbe felállított hangszórókból visított az elektronikus zene, a kanapén vergődtek a kifáradtak, a parketten pedig a még energiával telt fiatalok, a falakat szintén ellepték az emberek, az ismerkedő, beszélgető, esetleg smároló párok nekidőltek a tejeskávé színűre vakolt falaknak. Sötétség uralkodott odabent, a konyhából kiszűrődő világításon kívül viszont volt néhány diszkófény a padlón, melyek biztosították a színes csóvák vándorlását szerte a helyiségben, és melyeken gyakran átbukdácsoltak a magukról megfeledkezett táncosok.
- Szevasztok! - üdvözölte őket Pixel, aki felettébb érdekes látványt keltett. Még az esemény előtt az alkarjára erősített négy telefont, és le sem vette a szemét a kijelzőkről. Az egyiken a biztonsági kamerák felvételeit ellenőrizte, egy másikon a közösségi portálokat, a harmadikon a zene hangerejét és a fűtést szabályozta, a negyediken pedig az alagsori televízió monitorját figyelte, ügyelve arra, nehogy megdöntsék a rekordjait az egyes játékokban. A jobb hallószervére füles volt erősítve, melyeken fogadta a hívásokat, a kezében lévő iPhone-on meg az üzeneteket csekkolta, esetleg válaszolt rájuk, ha úgy találta helyesnek. Minderre azért volt szükség, hogy egy ilyen kaliberű banzájon fent tudja tartani a rendet. Ha nem ügyelt volna minden egyes részletre, minden évben katasztrófába torkollott volna ez a karácsonyi buli, így viszont megúszhatták verekedések, nem kívánt terhességek és lopások nélkül - legalábbis többnyire -, ráadásul Pixelen kívül mindenki önfeledten mulathatott.
- Kilencedikben egyetlen monitorral kezdte - mesélte a vizét kortyolgató Nickynek Ray, mialatt berontott a konyhába egy illuminált állapotú huszonéves és magával vitt egy Jack Daniel's-t. - Akkor még csak a biztonsági kamerákat figyelte, aztán a technika fejlődésével ő is fejlődött.
- Bocs, de mennem kell, Eddie Carter épp meggyalázza a kedvenc játékomat! - visította idegesen, azzal anélkül, hogy felnézett volna, kiloholt a konyhából és lerobogott a lépcsőn.
Ryan nekidőlt a ragacsos pultnak, onnan figyelte az elveszettnek tűnő társát.
- Akarod, hogy körbevezesselek? - kérdezte tőle, hátha tud belé valamennyi életkedvet lehelni, ha együtt nevethetnek a lenti kockákon.
Nicky válaszolni szeretett volna, hogy erre semmi szükség, Rox már nagyjából felvázolta előtte a lakást, mikor egy Ryannel valószínűleg egyidős hölgyemény a barátnőivel betántorgott a konyhába, és sikítozni kezdett a férfi látványán.
- Csajok, csajok, ő az! Ray Ray! Na végre, hogy itt vagy, nagy terveink vannak veled! - viháncolta, a mondat végét viszont alig lehetett érteni a többi leányzó vihogásától. Azzal megragadták és magukkal sodorták a hevesen tiltakozó, magának mégis nehezen parancsoló Rayt, aki mire öt perccel később levakarta magáról a nőcskéket és visszasietett a konyhába, Nickynek már csak hűlt helyét találta, szitkozódott is rendesen.
Nicolette először lemerészkedett a lépcsőn a kockaszekcióba, ahol sok vizet nem zavart, leheveredett egy szabad fotelbe és bámulta a kissé poros berendezéseket, viszont egy idő után hűvösnek találta a helyiséget, ezért kénytelen volt megkísérelni az emeleti részleget, ahol szerencséjére üresen talált egy gardróbot, ott meghúzhatta magát. Lekuporodott a cipők közé, a ruhák takarásába, és kellemesen elvolt a saját kis világában, mintha az ágyában feküdt volna.
Ray számára jóval eseménydúsabban telt az első néhány óra. Amelie Novan cibálta ki a konyhából, és miután megszabadult tőle, Nicolette keresésére indult, azonban számára a közlekedés nem volt zökkenőmentes: minden lépése után megállította valaki, hogy táncba hívja, esetleg az emeletre invitálja, neki pedig minden alkalommal nemmel kellett felelnie. Beleütközött Sillybe, aki megesküdött az életére, hogy nem fog lecsapni a húgára, Nathan pedig csak hűvösen bólintott arra a kijelentésére, hogy a kiszemelt nőszemély jelen volt. Paige és Sunny teljesen fel voltak villanyozva a hírtől, folyamatosan a vacsoráról faggatták Rickyt, aki nemigen tudott értelmes választ adni kérdéseikre, maga sem tudta pontosan, hogy mi történt alig huszonnégy órával korábban.
Miután az egész épületet átfésülte, minden sarokba lekuporodott, depressziós lány arcát leellenőrizte, úgy döntött, élvezi kicsit az ittlétet, és engedve a csábításnak táncolt pár hölgyeménnyel. Így legalább szemtanúja lehetett két tizenöt éves első csókjának, Avery Moose hisztériájának, Carl Sind ájulásának és Martha Lengter érzéki szóló táncának.
Majd nem állhatta meg, hogy ne merészkedjen ki a hátsóajtón, mely a Pixel édesanyja által gondozott kertbe vezetett, ugyanis pontosan tudta, hogy egy bizonyos személy mindig ott húzza meg magát addig, míg éjfél után be nem indul az igazi hacacáré.
- Mi újság? - telepedett le melléje az egyik fenyőfa tövébe, tisztes távolságban a háztól, így itt már a lárma sem volt olyan elviselhetetlen.
Brooklyn kinézete ugyanolyan volt, mint általában: makulátlan, Ryanben mégsem mozgatott meg semmit.
- Utálom Oroszországot, itt annyival jobban érzem magam - vallotta be a szőke leányzó, majd ráhajtotta a fejét ismerőse vállára, ami egy bevett szokás volt kettejük között.
- Én mondtam neked, hogy ha egyszer megízleled Melbourne ízét, akkor nehéz lesz itt hagynod. Hat év után végre te is megértetted - mosolyodott el Ryan, sosem értette, hogyan képes valaki önként, véglegesen elhagyni ezt a mesés várost, mert bár ő is milliószor volt már útban egy másik földrészre, sosem tudta volna máshol elképzelni az életét, csakis Ausztráliában, ahol az évszakok sokkal logikusabban váltakoztak, mint a világ többi részén, ahol egy karnyújtásnyira volt a tengerparttól, ahol minden napot a barátaival tölthetett. Szerette az életét.
Egyetlenegy rövidke pillanatig elmélázott azon, hogy azért mindezek ellenére, ha talált volna valódi, értelmes okot arra, hogy kivándoroljon, nagy valószínűséggel megtette volna.
- Igen, most végre tényleg megértettem - felelte csöndesen Brook, bár ő egészen másra gondolt, mint azt Ryan feltételezte. - Nagyon hiányoztál - ölelte magához szorosan a srácot, aki nem igazán értette ezt, hiszen alig egy hete találkoztak, máskor pedig hónapokat töltöttek távol egymástól. Azonban nem volt ideje rákérdezni erre, ugyanis a másik kibökte azt, ami már régóta nyomta a szívét: - Gyere velem Szentpétervárra!
Ray a másodperc törtrésze alatt hámozta ki magát a lány karjai közül, és hátrébb is hőkölt, hogy meglegyen köztük a következő eszmecseréjük által megkövetelt távolság.
- Tessék? - tudakolta higgadtan, hátha nem értette tisztán a vele szemben törökülésben ülő, idegességében fűszálakat tépdeső Brooklyn kérését.
- Jó, tudom, ez így kicsit váratlan volt, de gondolj csak bele! - vágott kétségbeesett arckifejezést. - Minden este moziba mehetnénk, megfőzném neked a specialitásaimat, elalvás előtt Trónok harcát néznénk... - sorolta a kedvenc időtöltéseiket a lány, így egyben rejtett vágyait is kitárta a fiú előtt. - Én elvégezném az egyetemet, te meg tanulhatnál zenét, tudósíthatnál, vagy amit csak akarsz. Együtt csodás életünk lehetne, és tudom, hogy te is ezt szeretnéd!
Ryan a megismerkedésük óta egy ilyen vallomásra vágyott, álmatlan éjszakáin ő is hasonló dolgokon törte a fejét, ezen a december 26-án pedig megkapta, amiért évek óta epekedett. Mintha egyszerre öntötték volna nyakon jéghideg és forró vízzel, minden egyes szó kettős érzelmeket váltott ki belőle, így hirtelen meg sem tudott szólalni. Két héttel korábban talán örömtáncot lejtett volna, most viszont csak egy ráncolt homlokra futotta tőle.
- Brook - hajtotta a fejét a felhúzott térdeire Ryan, hogy ne kelljen a másik szemébe néznie. - Miért éppen most? Ott voltam neked hat éven át...
- Tudom, nagyon elcsesztem - ismerte el a hölgyemén olyan hangon, hogy az ember szíve belefacsarodott -, de mikor ideutaztam azt hittem, hogy együtt fogjuk tölteni az ünnepeket, de te csak a kis fogadásos csajszival foglalkoztál, és rájöttem, hogy mennyire hiányzol. Mindig ott voltál nekem, bármikor a rendelkezésemre álltál, de az utóbbi egy hétben még csak fel sem hívtál, és így döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mennyire féltékeny vagyok arra a kis lotyóra - folyt végig egy könnycsepp Brooklyn arcán, aki igazán értett az efféle vallomásokhoz.
A hallgatóság végig feszülten figyelt, igyekezett egy valamire való választ összerakni a fejében, csakhogy amint megütötte a fülét az utolsó szó, már nem tervezett tovább semmit, ösztönösen cselekedett.
- Ne nevezd lotyónak - közölte megőrizve hidegvérét, ez a nyugodtság pedig minden bizonnyal a rengeteg Nickyvel töltött időnek volt hála. - Sokkal nemesebb nálad.
- Micsoda? - esett ki a szerepéből egy szempillantás alatt Brooklyn, akinek bár érzései valóságosak voltak, tényleg rájött az elmúlt néhány napban, hogy ha Ryant nem tarthatja talonban, akkor az úgy már nem is annyira kényelmes, így ráébredt, hogy többet szeretne tőle. Csakhogy egy kicsit azért rájátszott a dologra, hogy biztos legyen a siker, nehogy valami csoda folytán kicsússzon a kezei közül a srác. - Csak azt ne mondd, hogy megkedvelted, mert itt menten ásom el magam!
- Szerezzek ásót? - tudakolta egy ördögi mosollyal Ryan, mert varázslatos módon, életében először nyeregben érezte magát Brooklyn társaságában, mintha egy álomból ébredve rájött volna, hogy milyen is ő valójában, és nagyon is tetszett neki a felfedezés, abból a szempontból, hogy így már nem volt hatalma felette.
- Ryan! - döbbent meg teljesen a leányzó, aki nem szokta meg barátjától ezt a hangnemet. - Gondold végig, hogy mit dobsz el magadtól. Ha most nemet mondasz, talán többet nem lesz lehetőséged igent mondani - figyelmeztette a már indulni készülő srácot Brooklyn teljes sokkban.
- Kívánom neked, hogy találj egy helyes orosz srácot, akivel majd megöregedhetsz, de engem légy oly kedves, és hagyj békén - tápászkodott fel a fűből Ray, majd leporolta a nadrágját és vetett egy utolsó pillantást Brookra. - Dászvidányjá! - intett neki, azzal maga mögött hagyva a vén fenyőfát, befelé vette az irányt.
Brooklyn viszont nem állhatta meg, hogy megragadja meg az utolsó tőrdöfés lehetőségét.
- Ha annyira szereted azt a libát, remélem tiszta a lelkiismereted! Hiszen végig hazudtál neki.

×××

Pixel üzenetfogadó készüléke rezegni kezdett, miközben az emeleten prédikált Maya Clairnek és Joshua Ernestnek az óvszer fontosságáról. A levél Ryantől érkezett, és ez állt benne:
kiiktattam a 11est. de most végleg
A kütyübúvár akaratlanul is eljátszott a gondolattal, hogy ágyba kéne bújnia Brooklynnal, hátha akkor kiderülne, hogy mi ejtette hat teljes évre transzba a haverját, aki végre kigyógyult betegségéből.
Nicolette a gardróbból hallgatta Pixel eszmefuttatását a terhesség hullámvölgyeiről, felsorakoztatta az összes érvet ellene, majd egy érvet mellette, miszerint az egyetlen pozitívum a terhességben az, hogy az embernek kilenc hónapig nem jön meg. Megmosolyogta a srác lelkesedését a parti kapcsán, tényleg a szívén viselte, hogy mi történt a Santiago házban.
Előhalászta telefonját és ellenőrizte rajta az időt, a kijelző pedig 00:14-et mutatott, így jobbnak látta, ha észrevétlenül hazazarándokol és kipiheni magát az elmúlt néhány nap megterhelő eseményei után.
Kislisszolt a búvóhelyéről és lebattyogott a lépcsőn, hogy aztán átverekedje magát a riszáló tömegen, csakhogy a művelet közben, amint éppen arrébb lökött volna egy hiányos öltözetű nőcskét, valaki megragadta a csuklóját, ezzel maradásra késztetve. Szembefordult megállítójával, és nem meglepő módon Ryan magasodott fölé.
- Elmegyek - jelentette be a lány, megemelve a hangját, hogy a srác is érthesse a hangzavarban.
- Mondanom kell valamit - állította Ryan, nem tágítva, továbbra is szorosan markolva a leányzó csuklóját.
Brooklyn beültette a bogarat a fülébe, attól fogva csak arra tudott gondolni, hogy csúnyán elbánt Nickyvel, és bár érzései színtiszták voltak, melyekről biztosítani is akarta a kiszemeltet, úgy látta helyesnek, ha előtte szembesíti a valósággal, elvégre megérdemelte, hogy tudjon róla. Abba egyelőre bele sem mert gondolni, hogy mi lesz a reakciója.
- Jó, de utána elmegyek - engedett ennyit Nicolette, majd feltűnt neki, hogy nem kellett ordítania ahhoz, hogy megértesse magát, ugyanis az ötödik lépcsőfokon ácsorgó Pixelnek feltűnt két ismerősének beszélgetése, és igyekezett ezt megkönnyíteni számukra, így fokozatosan lejjebb vette a hangerőt, hogy ne tűnjön fel a társaságnak. A zenére mozgó tömeg egyik fele túlságosan részeg volt ahhoz, hogy ilyesmit érzékeljen, a másik felének pedig bár feltűnt a változás, nem különösebben izgatta őket, éppen csak annyira lett halkabb a muzsika, hogy az egymáshoz közel állók normális hangerőn, hegyezett fülek mellett eszmecserét tudjanak folytatni.
Ryan mélyet szippantott a levegőből, de nem jutott vele igazán sokra, hiszen oxigén híján voltak odabent. A szíve olyan erővel dübörgött, hogy azt hitte, menten kiugrik a helyéről, ugyanis előre tartott a hozzá vészesen közel álló válaszától mondanivalójára.
- Még sosem beszéltünk a megismerkedésünkről - vezette fel a témát óvatosan, apró lépésekben haladva a férfi, és már ekkor megbánta, hogy belevágott ebbe. Viszont azzal is tisztában volt, hogy nem tudott volna tovább úgy élni, hogy ez a bűn mardossa a lelkét, meg kellett szabadulni a néhány perce rászakadt tehertől, így látta helyesnek. Talán nem mindig élt becsületes életet, de ez egyszer, ha már Nickyről volt szó, úgy döntött, hogy a jó utat választja. - A nőknek öt alapvető fajtája van: átlagos, okoska, fiús lány, pláza cica és jégkirálynő. A srácok unták már az életet, és Nate felvetette, hogy egy jégkirálynő izgalmat vihetne az életünkbe, mert ő egy megközelíthetetlen, bonyolult családi hátterű, durva modorú csaj - ismertette a női nem legveszedelmesebb fajtáját, Nicolette pedig ekkor még nem sejtett semmit, de akaratlanul is magára ismert az elmondottakból. Tekintetét kitartóan Ryan arcán tartotta, és feltűnt neki, hogy mennyire szépen csillogtak a szemei a diszkófények megvilágításában. - Végül odajutottunk, hogy fogadtunk Nate-tel - mesélte tovább Ryan, miközben Pixel körüzenetének hála minden fontosabb személy ott termett a közelében. Paige és Sunny lélegzetvisszafojtva hallgatták, rettegve attól, hogy az igazság nem lesz túl kecsegtető Nicky számára, Nathan viszont csak egy sátáni mosollyal figyelte a történéseket, míg Roxy azt sem tudta, hova legyen izgalmában. Pixel a biztonsági kamerákon keresztül vizslatta őket, nem engedhette meg magának, hogy teljes fizikai valójában jelen legyen, közben ügyelnie kellett a lakásra, Silly pedig valahol az emeleten kóválygott éppen. - Fogadtunk, hogy szerelmessé tudok-e tenni egy ilyen lányt két hét alatt. És te lettél a kiszemelt - fejezte be Ryan, azonban semmi érzelmet nem látott Nicky arcán, aki továbbra is rendületlenül álldogált előtte, ezért folytatta. - De, de! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással leszel rám, mert minden, amit a temetői találkozásunk óta mondtam, igaz volt! Még ha előtte nem is voltam veled teljesen őszinte, az utóbbi néhány napban átforgattál szélhámosból lelkiismeretessé, és ezért nagyon hálás vagyok. És ígérem, hogy soha többet nem hazudok neked, ezt is azért mondtam el, hogy tiszta lappal kezdhessünk.
Nicolette körbepásztázta a helyiséget, anélkül, hogy a fejét megmozdította volna. Néhány pillanatig figyelte az ostoba tömeget, mely egy gusztustalan szövegű zenére elengedte magát, és kizárva a világot rángatta a testét jobbra-balra. A közelében valaki elüvöltötte magát, felsorolva, hogy miket szeretne tenni azzal a lánnyal, aki vállalkozik rá, fent az emeleten. Egy hölgyemény nem ért el a fürdőszobáig és lehányta az étkezőasztalt, Silly pedig legurult a lépcsőn. Ahogy ezeket a történéseket figyelte, rájött, hogy mindvégig áltatta magát. Azt hitte, hogy részese lehet Ryan életének, hacsak néhány nap erejéig is, csakhogy az igazság az volt, hogy sosem volt része az életének, még akkor sem, ha ott volt az előző napi vacsorán, és ha ott állt a tánctér közepén egy rövidnadrágban, amit rendes körülmények között még egy kósza pillantásra sem méltatott volna. Kiderült hát, hogy Ryant mi késztette arra, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele a gyorsétteremben - egy fogadás. Mintha valaki fejen csapta volna a Bibliával, úgy érezte magát. Kijózanodott két hétnyi részegségből, és a másnaposság rettenetesen keserves volt. Sarkon fordult hát, és Roxy szandáljában átlépte a küszöböt.
Ryan pánikba esett, hasonló pánikba, mint amit első találkozásukkor érzett, miután Nicky kilépett az üvegajtón. Akkor a méltósága, népszerűsége izgatta, most viszont csak és kizárólag Nicolette. Ezúttal pedig úgy döntött, hogy nem futamodik meg. Brooklynnal rengeteg filmet láttak, és mindig is utálta azokat a jeleneteket, mikor valaki harc nélkül feladta, és hagyta a másikat elsétálni, csak úgy. Ő nem akart az a főhős lenni, aki csak áll megilletődve, miközben bevágják a melankolikus zenét. Ahogy a barátaira tekintett, úgy látta, hogy ők már elengedték ezt az ügyet, beletörődtek, egyedül Paige tette a kezét a vállára hátulról, és miközben a zene ismét fülsiketítő hangerővel kezdett üvölteni a hangszórókból, a füléhez közel hajolva a következőket mondta neki:
- Mégis mi a fenére vársz? Arra, hogy őt is lelője egy pszichopata? Majd akkor rájössz, hogy mennyire fontos volt neked?
Ennél több pedig nem is kellett Raynek, futva tette meg az előtte álló utat az ajtóig, majd onnan loholt végig a járdán, bár kis híján laposra gázolta egy parkoló autó.
- Várj, ne menj még el! - ragadta meg Nicolette felkarját, amint utolérte, mire az engedelmesen feléje fordult.
- Nem látom értelmét, hogy tovább maradjak - közölte, de nem menekülhetett, ugyanis Ryan továbbra sem eresztette el a karját, úgy, mint imént a csuklóját. Egyszerűen nem volt képes elengedni.
- Na jó, figyelj, tudom, hogy az egész sokkal szebb lenne, ha nem így ismerkedtünk volna meg, de ebből is látszik, hogy a sorsnak tényleg van humorérzéke - túrt bele a hajába szabad kezével idegesen Ray, az egész helyzet annyira abszurd volt számára, hetekkel korábban nem hitte volna, hogy valaha így fog könyörögni egy lánynak, és nem csupán azért, hogy az ágyába cipelhesse. - De engem nem érdekel, hogy így történt, mert egyébként nem pedáloztam volna annyira, talán rögtön feladtam volna, és sosem ismertelek volna meg.
Nicolette úgy gondolta, hogy talán roppant megalázónak is vélhetné a helyzetet, de igazából nem érdekelte, hogy mit gondol róla Pixel, Nate, Sunny, vagy akárki. Talán megalázó volt, hogy így be tudták csapni, de ez nem azért bántotta, mert emiatt esetleg mások lenézhették, hanem mert gyötrő fájdalmat érzett a szíve helyén.
- Te még csak észre sem vettél volna, ha nem engem választotok ki alanynak - vonta meg a vállát teljes nyugalomban Nicky, Ryannek pedig iszonyúan fájt, dühítette, hogy nem tudott még csak egy kicsi mérget sem kiváltani belőle, mert ez a közömbösség mindent elárult: Nickyt még csak nem is érdekelte ez az egész ügy.
- Nem akarok hetvenévesen arra ébredni, hogy elcsesztem az életem - szippantotta be a friss éjszakai levegőt Ryan a mondata végén. - Veled akarom leélni az életem!
Nicolette hitetlenkedve felhorkant, és az égre emelte a tekintetét.
- Az pech, ugyanis én még az életemet sem akarom leélni, nemhogy valaki előírásai szerint - rázta le magáról Ryan kezét, majd hátrált két lépést. - Már nem érdekel az egészségkosarad, a kapcsolataid, Keith intelme, vagy a barátnőid mesterkedései, én befejeztem ezt a gusztustalan játékot - zárta le a témát ennyivel Nicky, és már úton is volt, azonban társa még nem véle lezártnak a vitát.
- Kérlek, bármit megteszek! - fogta komolyan könyörgőre a dolgot Ryan, egész testében remegett a félelemtől, hogy soha többé nem látja őt. - Csak adj egy utolsó esélyt, és bebizonyítom, hogy érdemes vagyok a feladatra! Tudom, hogy jó lennék benne, tudom, hogy melletted a helyem - győzködte a lányt utána sietve, de ő nem tágított, rendületlenül baktatott előre, felszegett állal. - Könyörgöm neked - térdelt le a hűvös járdára kétségbeesetten Ray, onnan kiáltott kiszemeltje egyre távolodó alakjának. - Bármit megteszek, amit csak kérsz, Nicky, kérlek!
Úgy tűnt elérte a célját, elvégre a szólított megtorpant, tett egy méltóságteljes fordulatot virágos szandáljában, és visszatipegett Ryan elé, aki továbbra is a betonon térdelt, olyan arcot vágva, mint aki pillanatokon belül darabjaira hullik bánatában. Reménnyel telve pillantott fel rá, Nicky viszont annál hűvösebben nézett le őrá.
- Nicolette - javította ki az iménti megszólítást a hölgyemény, és minden további nélkül otthagyta a földön heverő Rickyt, aki ettől az egyetlen szócskától teljesen összetört.

×♥×

Kedves olvasók!
Lám, ide is eljutottunk. Számítottatok rá, hogy Nicky így tudja majd meg az igazságot? Mit gondoltok, hogyan tovább?
El sem hiszem, hogy már március van... gondolnátok, hogy kerek három hónapja fut az oldal? Elképesztő, hogy szárnyalnak a hetek, szinte észre sem vesszük. Élvezzétek ki az élet minden pillanatát!
Köszönöm, hogy itt vagytok velem! ♥
Millió puszi,
Bia

2015. február 26.

25. fejezet: Rokonszenv

Icona Pop - Girlfriend
Ryan arra ébredt, hogy apja odalent becsapott egy ajtót, és csak reménykedni tudott abban, hogy a mellette, karjaiban fekvő Nicolette-et ez nem zavarta meg a szunyókálásban. Az előző éjszaka minden mozzanatára tökéletesen emlékezett, így arra is, hogy milyen kifogástalan úriember módjára viselkedett, még akkor is, mikor a lány felinvitálta maga mellé az ágyba, mondván, hogy szintkülönbség mellett nem tudnak sikeres eszmecserét folytatni. Mikor Ryan utoljára ellenőrizte az időt a matracon hagyott telefonján, már 03:49 volt, most viszont nem mert megmozdulni, félő volt, hogy felébreszti a kisasszonyt.
Nicolette az oldalán feküdt, gesztenyebarna haja irányíthatatlanná vált és főként arcába lógva pihent, karjait rákulcsolta Ryan kezeire, melyekkel átkarolta derekát, közel húzva magához, lábaik pedig összefonódtak. A férfinek kisvártatva bűnös gondolatai támadtak, mégis minden erejével azon volt, hogy ezeket száműzze elméjéből egy megfelelőbb alkalomra. Megannyi hölgyet látott már aludni, valamiért viszont sosem figyelte meg őket igazán, ekkor már a haditerven járt az esze, hogy miképp fog sebesen kereket oldani. Ezen a lapfüggönyöktől félhomályban úszó reggelen viszont nem volt mi elől menekülnie, elvégre nem történt közöttük semmi, valahogy az éjszaka folyamán akadhattak így össze. A lány lerúgta magáról a takarót, ami a földön hevert, viszont így is hőség uralta a helyiséget. Csak a földszinten működött légkondicionáló, a nyári hónapokban az emelet napközben szinte elviselhetetlenül tikkasztó volt, ekkor viszont ezt a srác nem bánta, hiszen tisztában volt vele, hogy kiszemeltjének ez az ideális hőmérséklet.
Mégis, Nicolette néhány percen belül mocorogni kezdett, Ray pedig félt, hogy kicsúszik a kezei közül a pillanat, elillan, mintha soha nem is lett volna. Lehunyta hát a szemeit, hatalmasat szippantott a kissé állott levegőből, és igyekezte örökké lelkébe vésni az érzést, hogy milyen ezt a különös hölgyeményt a karjai közt tudni, hátha nem lesz rá alkalma többé.
- Ha nem veszed le rólam a kezed, tőből levágom - szólalt meg a jégkirálynő, annak ellenére, hogy Ray kezeibe kapaszkodott, viszont a srác nem kívánt kockáztatni, ezért kihámozta magukat az iménti testhelyzetből.
- Neked is szép jó reggelt! - mászott vissza a matracára Ryan, majd a hátán fekve a telefonján kezdett böngészni, hátha történt valami fontos, amíg az igazak álmát aludta.
- Adok öt percet, hogy magadra kapj valamit - pattant ki az ágyból Nicky, azzal a lendülettel pedig már öltözködött is, a szekrény faajtajának takarásában, mert bár nem volt szégyellős, ahogy ezt a motorcsónakos túrán is bebizonyította, mégis illendőbbnek érezte, ha nem meztelenkedik, az egyébként sem vallott volna rá.
- Azt hittem, hogy a szívdöglesztő felsőtestem imponál neked - jegyezte meg Ricky, majd gyöngéden végigsimított kemény harcok árán szerzett izmain.
- Ha öt perc múlva nem ülsz a kocsidban készen arra, hogy hazafuvarozz, elvezetem egyedül, és csak úgy szólok, hogy nincs jogosítványom - fenyegetőzött a vendég, tisztában volt azzal, hogy csupán ilyen drasztikus eszközökkel tudja rábírni vendéglátóját a cselekvésre. - A macskáim már biztos az ájulás szélén vannak.
Raynek hirtelen fenomenális ötlete támadt, a siker garantált volt, viszont nem volt teljesen biztos benne, hogy a másik is díjazni fogja friss elképzelését.
- Mit szólnál hozzá - helyezte le maga mellé a telefonját, majd felült a matracon -, ha én elmennék és megetetném a macskáidat, te meg addig nyugodtan megreggelizhetnél - ajánlotta fel ezt a lehetőséget, mire Nicolette kicsoszogott rejtekhelyéről és vetett egy kérdő pillantást Rayre.
- Fogalmad sincs, hogy hol tartom a kaját, hogy mennyit kell adni, hogy hogyan kell őket...
- Éppen ezért fogod te ezt mind elmondani nekem - küldött egy mosolyt a bizonytalanul ácsorgó lány felé, aki félig-meddig előző napi szerelésében tetszelgett, viszont még mindig rajta volt Ryan két pár színes zoknija, a duplázás oka pedig a fázós lába volt.
Nicky komolyan fontolóra vette az ajánlatot. Imádott szőrgombócain kívül más igazából nem szólította haza, arról nem is beszélve, hogy gyümölcs szűkében volt, a piac pedig még messzi mulatság volt, tehát érdemes lett volna maradnia. Azonban nem kívánt jó képet vágni Matthew különös, állandó nosztalgikus viselkedéséhez, Roxy és Ray felszínes kapcsolatához, valamint a tudathoz, hogy a falak szinte összepréselték, olyannyira nyomasztó látványt keltett az egész ház. Viszont ahogy a vacsora után alkalma nyílt bekukkantani a hűtőbe... volt értelme maradnia.
Így hát visszabújt a kölcsönkapott páncélzatába, mivel az sokkalta kényelmesebb volt, mint amit Paige kiválasztott a számára, és pontos leírást adott arról, hogy a kulcs elfordításától egészen a visszazárásig milyen lépéseket kell tennie a lakásába ismét betolakodni készülőnek. Ilyenkor örült annak Nicky, hogy nem volt egy mániákus, aki hasztalan tárgyakat gyűjtött, így nem kellett attól tartania, hogy Ray esetleg meglopja, csupán a számítógépét kellett volna féltenie, de biztos volt benne, hogy majdani látogatójának nem fáj a foga az ő rozzant laptopjára, olyan kütyük mellett, melyeket birtokolt.
Ryan tehát diadalittasan autóba szállt, hogy kiszemeltje egész lakását átkutassa valami után, ő maga sem tudta mi után, csak kellett egy újabb kapaszkodó, egy újabb nyom, melynek segítségével ismét nyeregbe kerülhet a hódítás lóversenyén. Nicolette pedig lebattyogott a csigalépcsőn, és csöndesen hámozott magának néhány narancsot, melyeket odakint, a kertben fogyasztott el, hogy ne zavarja a horkoló édesapát. Már dél felé járhatott az idő, ő pedig a lépcsőn csücsülve relaxált, teljesen kiürítve elméjét, mindaddig, míg Roxy helyet nem foglalt mellette.
- Nagyon el akar vinni téged arra a bulira - jegyezte meg mindennemű felvezetés nélkül. Egy könnyed nyári ruhát viselt, melyet Nicolette kissé taszítónak talált, főleg a közönségessége miatt. - Hatalmas mázlista vagy.
Nicky válasz helyett csak a fejét rázta. Ő inkább érezte ezt a kivételes figyelmet átoknak, mintsem áldásnak.
- Mit nem adnék azért, hogy engem vigyen! - ábrándozott Roxanne. - Tavaly kikönyörögtem, hogy elvigyen, és valami eszméletlen volt. Csupa huszonéves srác, akik már megértek hozzám, ráadásul Ricky testvéreként még meg sem kellett erőltetnem magam, egyből én voltam "Ray Ray ász húga". Elkövettem azt a hibát, hogy megcsókoltam Sillyt, mire Ricky kibukott, és megesküdött, hogy többet nem visz el sehova magával - mesélte a különös történetet a lány, Nicolette pedig egy pillanatig elmélázott azon, hogy hiába a tíz év korkülönbség, értelmiség ügyileg Sylvester és Roxy tökéletes párt alkotnának.
- Egész pontosan milyen buli ez? - kért egy kis útbaigazítást, mielőtt fejest ugrana valamibe, amiről halvány fogalma sem volt. Roxanne által pedig legalább valós tényekhez juthatott hozzá, attól tartott, hogy Ryan a siker érdekében elferdíti az igazságot.
- Pixel szüleinek a házában tartják, ami egy háromemeletes csoda a város szívében. Az alsó szinten, a pincében van a kocka szekció, ott van Pix régi szobája, egy halom kütyü meg videojáték, ott gyűlik össze a társaság unalmasabb része, viszont néhány sör után ők a legnagyobb állatok. A középső szinten, ami a valódi földszint, na, ott a konyha bárrá válik, a nappali és az étkező pedig tánctérré, öt-hat szuper minőségű hangszóróból üvöltenek a jobbnál jobb slágerek, lányok és fiúk nyomulnak a zenére, minden feszültség kiárad belőled és csak csinálod és csinálod - ecsetelte a tavalyi fergeteges élményét vadul gesztikulálva, még a lábait is bevonva Rox -, nem törődsz a világgal, csak az éppen melletted állóval. Fönt pedig a szülők hálójában, a fürdőben, a dolgozóban és a vendégszobában is megy a... a... hát... szóval érted. Eszméletlen! - visította végül a húg, és ahogy tekintetét a furcsállóan őt fürkésző Nicolette-re emelte, rettentően féltékeny volt, hogy neki lehetősége volt részt venni ebben a csodában.
Nicky viszont cseppet sem repesett az ötlettől, hogy Ryan oldalán megjelenjen egy ilyen eseményen, még a rövid ismertető után sem. Richard párszor elvitte őt szórakozni, azonban sosem élvezte igazán ezeket az alkalmakat, nem kedvelte a monoton muzsikát, a hömpölygő tömeget, a tüdejét kikészítő füstöt, valamint magát a táncot sem.
- Inkább neked kéne menned helyettem, mindhárman jobban járnánk - állította Nicolette, hiszen a lány lelkesedését látva úgy gondolta, hogy Ryan nem fog tudni nemet mondani neki, ha arra kéri, vigye el idén is.
- Biztosan nem menne bele, hacsak... - húzta elő a rafinált kártyát Roxy, ami családi vonás volt. Tisztában volt vele, hogy bátyja sosem vállalná be vele még egyszer a karácsonyi banzájt, tavaly is megkeserítette számára a bulit, hiszen Ryannek egész végig testvérére kellett figyelnie, a kis Roxy akkor még csak tizenöt éves volt, kénytelen volt fél szemét folyton rajta tartani. Viszont, ha esetleg ez lenne az egyetlen esélye, talán, talán ismét rábólintana. - Hacsak nem szabnád ki ezt feltételnek. Kizárólag akkor mész el vele, ha engem is magatokkal visztek - vigyorgott tündérien a másikra a Zachariah-lány, kérve az égieket, hogy essen meg rajta a szívük.
Nicky a leanderektől várt választ, melyek a nappali fénynél már nem tűntek olyan varázslatosnak, mint előző éjszaka, az ominózus csók előtt. Csakhogy a Clarissa ültetett, gondozott virágok nem voltak különösebben készségesek, nem álltak készen arra, hogy megoldják Nicolette dilemmáját. Úgy vélte, hogy Roxanne megérdemelne egy nap lazítást, már ennyi ott töltött idő után világossá vált számára, hogy Matthew-val élni nem lehet a legkellemesebb dolog a világon, nem csodálkozott azon, hogy Ryan hanyatt-homlok menekült innen az első adandó alkalommal, mégsem szeretett volna még egy éjszakát otthonától távol tölteni, olyan emberek között, akiket alig ismert, egy olyan emberrel, aki már csaknem két hete koslatott utána.
- De szükségem lesz a segítségedre - pillantott le a gönceire Nicolette, melyeket Ryantől kapott kölcsön, majd a csinos összeállításra gondolt, amit a vacsorán viselt, és ezek közül egyik sem tűnt alkalmasnak a feladatra.
- Ez azt jelenti... - vágott reménnyel teli arcot Roxy, majd ahogy Nicolette válaszképp bólintott, a fekete szépség szinte rávetette magát, és miközben legalább kétszázszor megköszönte, kis híján megfojtotta a vendéget.

×××

Ryan felforgatott mindent. Miután megetette és kicsit megsimogatta a macskákat, a létező összes fiókot és polcot átkutatta, mégsem talált semmi használhatót. A konyha tele volt annak jeleivel, hogy egy vegetáriánus, egészségbolond lány uralta, a falak üresek voltak, kép- és posztermentesek, a hálószoba pedig nem lehetett volna ennél gyérebb, Nickynek komolyan nem volt semmi értéktárgya a számítógépén kívül, melybe Pixel kódfeltörő kütyüjének hála bejutott, de azon is csupán munkájával kapcsolatos fájlokat és e-maileket talált, az előzmények pedig tele voltak olyasmikkel, amikről már eleve is tudott, mint például anyja keresésével. Rábukkant néhány olvasatlan üzenetre Keithtől, de semmi érdekfeszítőt nem talált bennük, csupán a lány hogyléte felől érdeklődött. Mégis, az e-mail címe valahogyan beégette magát Ryan elméjébe, és szinte látta, ahogyan villog odabent.
Ezután kapott egy üzenetet a húgától, ezzel a szöveggel:

meggyoztem h menjen veled de engem is magaddal kell vinned. szopacs haha

×××

Roxanne szinte minden hordható göncét az ágyára helyezte, feltornyozta egy méretes kupacba őket, azzal a szándékkal, hogy mindketten választanak belőle valamit. Ő maga csipkés fehérneműben, csípőre tett kézzel ácsorgott fekhelye mellett, azon morfondírozva, hogy nadrágot vagy szoknyát válasszon, Nicky pedig egy kényelmes, lila fotelben ült, azon morfondírozva, hogy vajon helyesen döntött-e.
Tulajdonképpen csak és kizárólag Roxy miatt volt hajlandó részt venni ebben a nevetséges cirkuszban, valamilyen bizarr oknál fogva a szívén viselte a lány sorsát. Talán azért, mert ő is fiatalon vesztette el az édesanyját, és nem kapott elég szeretetet apjától - ahogy ő sem a nevelőszüleitől -, így valamilyen furcsa kapocs alakult ki közöttük, mindketten rokonszenvesnek tartották a másikat.
- Még egy estét nem bírok ki szoknyában - nyilvánította ki nemtetszését Nicolette, ahogy társa feléje mutatott egy csinos darabot.
- Ez nekem lesz - világosította fel Roxy, bár végül egy egészen másik mellett döntött. - Pontosan tudom, hogy te mit fogsz felvenni, egyébként pedig mindegy is, gyönyörű alakod van, minden jól áll - irigykedett kicsit a húg, világéletében olyan testre vágyott, mint amilyennel Nickyt megáldották.
Nicolette egy cseppet összezavarodott, ahogyan jobban szemügyre vette Ryan húgának szinte csupasz testét.
- Nem értelek. Nálam sokkal vékonyabb vagy - ráncolta a homlokát Nicky, nála pedig ez a mondat nem egy egyszerű udvarias gesztus volt, hanem a színtiszta igazság, annak ellenére, hogy nem tartotta magát kövérnek, sőt, hidegen hagyta az alakja. Roxy azonban csak csont és bőr volt.
- Borzasztóan dagadt vagyok - fordult az egész alakos tükre felé a félmeztelen leányzó, és undorodva tekintett tükörképére. - De nagyon kitartóan diétázom.
Szóval ezt hívják önértékelési problémának - ötlött fel Nicolette-ben.
- Diéta? - kérdezett vissza Nicky, az idősebb nő lévén valamiféle anyai ösztöne megérezhette, hogy emögött egy egészen drasztikus módszer rejtőzhetett.
- Naponta egyszer eszem - közölte amolyan mellékes stílusban Rox, miközben visszafordult a holmijaihoz és turkálni kezdett közöttük. - És akkor sem valami sokat.
Nickynek eszébe jutott, hogy a tegnap esti étkezésnél is furcsállta, hogy a gusztusos sülthöz a legfiatalabbik vacsoravendég alig nyúlt, és köretből is csak úgy finoman csipegetett.
- Te még növésben vagy, nem szabadna így étkezned, ez rettentő egészségtelen - bírálta a viselkedését azon nyomban a fotelban ülő. Tény, hogy ő sem vitte túlzásba, ha evésről volt szó, csakhogy ő rendszeresen és gyakran fogyasztotta imádott gyümölcseit és zöldségeit, így bár kicsi volt rá az esély, hogy elhízik, szervezete gond nélkül funkcionálhatott.
- Talán - ismerte el Roxanne, hiszen ezzel ő is tisztában volt. Mégis, egy belső hang folyamatosan azt diktálta neki, hogy nem elég makulátlan a külseje. - De Auschwitzból senki sem jött haza kövéren.
Nicky ráébredt, hogy komolyabb volt a baj, mint azt korábban feltételezte. Ryanre sok jelzőt lehetett volna aggatni, de azt, hogy normális, semmiképp sem. Ennek ellenére húga talán egy leheletnyit számottevőbben sérült, neki az önbecsülése romokban hevert, még akkor is, ha ennek éppen ellentétét mutatta a felszínen. A mélyben, olyan eldugott helyen, ahol senki sem láthatta, a mai napig szenvedett.
Bár annyi mindent tudott volna mondani, Nicolette úgy vélte, hogy egy ilyen szituációban okosabban teszi, ha hallgat. Nem az ő dolga volt kirugdosni a Zachariah családot a gyászból, még akkor sem, ha már felettébb irritálónak vélte viselkedésüket. Megmakacsolta magát és belátta, hogy azzal segíthet a legtöbbet Ray húgán, ha hagyja neki, hogy kicsinosítsa, szemeinek csillogása csak akkor volt igazán őszinte, mikor ezzel foglalatoskodhatott.
- Na lássuk, mibe akarsz belekényszeríteni! - törődött bele végleg elkerülhetetlen sorsába.
Néhány percen belül már ketten feszítettek a tükör előtt fehérneműben, Roxy pedig kíméletlenül diktálta a tempót, egymás után adta vendége kezébe a közönségesebbnél közönségesebb holmikat, melyeket Nicolette fintorogva fogadott, majd ahogy megpillantotta magát a tükörben egy-egy szerelésben, azonnal vetkőzött is le. Kétségtelenül nem egyezett az ízlésük, ez azonban nem okozott feszültséget közöttük, szinte barátnőkként, nővérekként viccelődtek egymással, egy külső szemlélő számára egészen hátborzongató lett volna az, hogy ilyen könnyedén megtalálták a közös hangot, nyilvánvaló ellentéteiket figyelembe véve, mely főként világszemléletükből, életmódjukból, korukból állt.
Hosszas válogatás után sikerült kiválasztaniuk egy-egy összeállítást, ezért Roxanne beültette a lányt a gurulós székébe, hogy kezdjen valamit a hajával. Miközben egy fésűvel nyúzta továbbra is zavarba ejtően hosszú tincseit, megszólalt:
- Bárcsak ismerted volna a kicsi Rayt. Imádtad volna - jelentette kis teljesen meggyőzően, úgy, hogy még Nicolette is elhitte, hogy komoly hatást gyakorolhatott volna rá a tragédia előtti Ryan. Kíváncsivá tette ez a gondolat, ezért rákérdezett.
- Miért, milyen volt? - tudakolta, szó nélkül tűrve, hogy a kócos fürtjeivel küzdő fodrásza kis híján kitépte hagymáit.
- Olyan... olyan életvidám - állapította meg kisvártatva a húga. - Persze most is sokat mosolyog, de most már inkább csak lányokra, olyan furán csábosan, amitől a pipik elolvadnak, régebben viszont olyan boldog volt mindig, hogy folyton csak mosolygott. Áradt belőle a pozitív energia, az ember már attól jobb kedvre derült, hacsak ránézett. És a kapcsolata anyával egyszerűen mesés volt, irigylésre méltó. Ricky szeme mindig felcsillant, ahányszor csak megpillantotta anyát. Ő volt élete igazi nagy szerelme, ha még élne biztosan nem választotta volna ezt a csajozós életmódot - ábrándozott Roxy, hiszen abban az esetben mindenképp máshogyan alakult volna az elmúlt tíz évük. Azonban elhessegette az esetleges "mi lett volna, ha" gondolatait, elvégre más úgyis mindegy volt.
Nicolette nem szólt, ezért Rox folytatta.
- Ő anyára ütött, ők ketten igazi energiabombák voltak, minden nap egy külön kaland volt velük. Apa is mindig azt mondta, hogy akkor szeretett bele anyába, mikor először hallotta nevetni. Én viszont inkább apa vonásait örököltem: kissé morcos, élvezi az egyedüllétet, óvatos.
Miután kifésülte a haját, és némileg kontyba fogta, felvázolva, hogy miféle frizurát fog készíteni neki, Roxy hasa mordult egyet, ezért az időközben meglépett Matthew főztjeinek maradékait kezdték feltérképezni a konyhában. Nicolette készített magának egy ütős szendvicset, kenyér nélkül, amin a másik jót szórakozott, viszont ő inkább csak egy banánt evett, Nicky rosszalló pillantásai ellenére. Evés közben - és egy kicsit utána is - a tévét bámulták, az otthonosan mozgó folyamatosan nyomkodta a távirányítót, csatornáról csatornára váltva, alig hagyva időt Nickynek arra, hogy egyáltalán véleményt formálhasson az aktuális műsorról. Csakhogy nem henyélhettek sokáig, vissza kellett térniük a tollászkodáshoz, ugyanis Ryan előreláthatóan kilenckor dudál majd a kocsifelhajtóról, így addigra el kellett készülniük, az idő pedig könyörtelenül haladt előre.
Nicky szinte észre sem vette, hogy egy egész napot eltöltött a Zachariah házban. Roxanne társaságában szinte repült az idő, így bár máskor sem unatkozott, határozottan tetszett neki, hogy a percek nem olyan lomhán követték egymást, mint a lakásán.
- Nem, ezt nem hiszem el! - tiltakozott a kacagástól potyogó könnyek közepette Roxy, ahogy az ágyán feküdt, ruhái között. - Komolyan így volt?
- Komolyan! - biztosította a lányt afelől Nicolette, hogy az imént elbeszélt történet színigaz volt. - Beléptem a lepukkant motelszobába, és ott állt Keith, egy fekete alsógatyában, azt suttogva megjátszott mély hangon, hogy "most az enyém leszel...". Szakadtam a röhögéstől! - idézte fel az álomszerű emlékképet, mely olyan messzinek tűnt, hogy inkább bizonyult képzelgésnek, mint valódi, megtörtént esetnek.
- Akkora szerencséd van, hogy ilyen kalandokban lehetett részed! Engem apu a széltől is óv, tanult a Rickynél elkövetett hibáiból, aminek mondjuk én nem örülök, de nem nagyon van választásom - vágott pofákat Rox, majd tovább turkált a holmijai között.
- Ez csupán nézőpont kérdése. Én úgy világosodtam fel kilencévesen, hogy a nevelőapám a lejátszóban felejtette az egyik kazettáját. Pontosan tudták, hogy Richard mit művelt velem, de valamiért úgy döntöttek, hogy félrenéznek - vonta meg a vállát Nicky, igyekezve megmutatni a fiatalabbiknak, hogy az atyai törődés nem is olyan förtelmes, ha belegondolunk.
Roxanne erre válaszképp felmutatott egy szoknyát, mert bár már korábban talált magának egy összeállítást, nem volt teljesen elégedett vele. Ennek ellenére Nicolette furcsamód jó hatással volt rá, nem választott olyan igazán kihívó cuccokat, csak olyan ruhadarabokat, melyek minimális méltóságteljességet mutattak, egy kevés dekoltázzsal.
Mikor kilenc óra után három perccel vad dudaszó ütötte meg a fülüket, már az ágy szélén ültek, indulásra készen, egy-egy észbontó szerelésben, Roxy által kreált frizurával, illatosan, félig-meddig izgatottan.

×♥×

Kedves olvasók!
Kérlek szépen titeket, hogy soha, de soha ne éheztessétek magatokat! Ha változtatni akartok a testeteken, mégpedig saját magatokért, nem pedig mások elvárásai miatt, akkor is van ezer másik egészséges módja annak, hogy ezt megtegyétek. Nézzetek utána, de ne kínozzátok a szervezeteteket, szükségetek van a táplálékra! Ha szeretnétek, én nagyon szívesen segítek az életmódváltásban, mert bár nagy csokievő vagyok, van szerencsém azt mondani, hogy nem áll tőlem távol az egészséges életmód, nagymamámnak köszönhetően. Úgyhogy ha ilyesmin töritek a fejeteket, akkor üzenjetek nekem (demeter.bianka.vivien@gmail.com), de ne nyúljatok drasztikus eszközökhöz, melyek hosszú távon nem kifizetődők.
Egyébként pedig remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a fejezet, ismételten egy készülődést láthattunk, csakhogy ezúttal Rox volt Nicky segítsége.
Nagyon köszönöm, hogy itt vagytok velem és olvassátok a történetet! ♥
Millió puszi,
Bia