2015. január 29.

17. fejezet: Eső

Bruno Mars - It Will Rain

A szombat délutáni időjárás egyik pillanatról a másikra romlott el. A könnyed negyven fokos hőségből öt-hat óra felé záporeső lett, így bár a hőmérséklet csak fülledtebbé vált, egész este ömlött a víz a felhevült járdákra, olykor-olykor még villámlott is.
Nicolette a kanapén ülve dolgozott, miközben macskái körülötte sündörögtek. Ámde Ryan - bár ő is hasonlómód otthon töltötte ezt az időszakot -, egyre idegesebben bámult kifelé az ablakon. Mikor ilyen viharossá vált imádott otthona, folyton kísértették a tíz évvel azelőtti események, hiszen édesanyja halálának napján is ehhez hasonló volt az időjárás, így számára ez az évek során egyenlővé vált azzal, hogy valami rossz fog történni. Ilyenkor mindig feltette magában a kérdést, hogy mitől érezné jobban magát, és eddig mindig az volt erre a válasza, hogy női érintéstől. Az egész bagázs tudta, hogy csapnivaló idő esetén nem volt tanácsos zavarni Rayt, hiszen majdnem biztos volt, hogy ő ezt ágyban töltötte, ráadásul nem egyedül. Ezen a decemberi napon viszont más volt a válasza: Nickyre vágyott, és nem feltétlenül szexuális értelemben, így hát a zivatar következtében beálló forgalmi dugó ellenére motorra pattant - egy szál pulóverben persze, mivel az esőtől eltekintve igenis meleg volt - és meg sem állt a lábtörlőéig, ott azonban rendesen megijedt.
Mi van, ha nem enged be, ha nem kíváncsi rám? - gondolta.
Oly megrendíthetetlen magabiztossága lassan a semmibe veszni látszott, ahogyan bekopogtatott.
Nicolette szokás szerint furcsállta, hogy látogatója érkezett, az elmúlt években általában csak merő véletlenségből kopogtattak be hozzá, a legtöbben vagy a mellette vagy az alatta lakót keresték, csupán elnézték a házszámot. A kukucs lyukon kitekintve viszont rádöbbent, hogy meg sem kellett volna lepődnie, aztán ahogy kitárta a bejárati ajtót, feltűnt neki, hogy a díszmadár kivételesen ázott madár volt.
- Olyan hígagyú tudsz lenni - nevette el magát jóízűen Nicolette, amitől Ryan máris jobban érezte magát. - Képes voltál idáig utazni esőben? Gratulálok! - állt kicsit félre, hogy a vendége beljebb léphessen, majd a fürdőszoba felé irányította. - Ne terjeszd itt nekem a bacikat, inkább zuhanyozz le, keresek valami tiszta cuccot.
Így esett, hogy Ray a lány fürdőszobájában kötött ki, ami elemzésügyileg valódi Kánaánnak számított, kész volt minden szekrényt átkutatni. Azonban be kellett látnia, hogy a mosdókagyló fölött sorakozó polcok semmiféle meglepetést nem okoztak számára, különféle gyógynövényes, undorító nevű kencék meg szappanok sorakoztak fel, ráadásul kád híján is volt helyiség, így kénytelen volt zuhanyozni.
- Te sosem fürdesz? - kiáltott ki a szobából Ryan, miközben átázott ruháit felpakolta a mosógép tetejére, és kinevezett magának egy tisztának tűnő törölközőt a három közül, melyek a falra erősített kampókról lógtak.
- Órákig ázni a saját mocskomban? Köszi, de ezt inkább kihagynám - felelte Nicolette, de őszintén, a vendégét már semmi sem tudta meglepni, tulajdonképpen azon sem csodálkozott volna, ha a hálószobájában áldozatbemutatás céljából állított oltárra bukkan.
Miután a meleg víz első cseppjei bőrét érték, akkor döbbent csak igazán rá, hogy mennyire fázott az elmúlt húsz percben.
Nicolette a nappali közepén állva próbálta megállapítani, hogy mi a helyes döntés egy ilyen helyzetben, mely rá nézve kifizetődő lesz. Semmiképp sem szerette volna vendégül látni Ryant, viszont ha ennyit utazott, már igazán pofátlanság lett volna a részéről, ha kirúgja, ráadásul nem is volt garantált, hogy ez sikerül neki. Komoly fejtörést okozott számára, hogy milyen szerelést nyomjon a kezébe, elvégre a méretük egyáltalán nem egyezett, arról már nem is beszélve, hogy mit kezdjen a vizes ruhadarabokkal. Be kellett látnia azonban, hogy ez a nem várt látogató nem csak a fejében okozott katyvaszt, de valahol mélyen a gyomrában is felkavarta a dolgokat. Így hát nagyot húzott imént töltött pohárnyi vizéből, majd szekrényében a legnagyobb ruhái után kutatott, melyeket nem sajnált, hiszen utána úgyis máglyára tervezte ítélni azokat a holmikat, amik egyszer a srác bőrét érték. Mivel úgy ítélte meg, hogy a víz csobog, tehát Ray éppen a zuhanykabinban áll, mely csak homályosan adta át a mögötte lévő képet, nyugodt szívvel helyezte le a mosógépre az előbányászott, elég használaton kívülinek vélt cuccokat, majd a vizeseket úgy ahogy voltak, ráhelyezte a szobájában lévő szárítóra, mindezt anélkül, hogy Ray bármit is érzékelt volna a történésekből.
Fél órával érkezése után Ryan már a nappali kanapéján ült és arra próbált rájönni, hogy vajon hogyan varázsolhatna adást a televízióba, miközben Nicolette a konyhában szorgoskodott, vacsorát készített magának. Nem volt közöttük semmiféle feszültség, de a helyzet valahogy mégis kezdett kínossá válni, ahogy egyikőjük sem szólt semmit, így végül a srác úgy döntött, hogy ideje bevallania miért jött. Megfordult a fejében, hogy megfogadja Brooklyn tanácsát és inkább nem húzza elő az őszinte kártyát, de ekkor Ryan nem szeretett volna a lányra gondolni.
- Tíz évvel ezelőtt, szeptember 18-án volt egy lövöldözés a város másik felében lévő plázában, amit azóta már lebontották. Egy férfit elhagyott a neje, akinek erre elborult az agya, és elkezdte lemészárolni a földszint ártatlan vásárlóit meg dolgozót. Kinyírt egy biztonsági őrt, egy virágbolt eladónőjét és két járókelőt, egy férfit meg egy nőt, aztán agyonlőtte magát, mielőtt a rendőrség közbeléphetett volna. Azon a szeptemberi napon is hasonló volt az idő, mint most - regélte el a történetet, szépen tagoltan, a lényeget viszont szándékosan kihagyta belőle.
- És ezen végzetes nap óta - fordult el a hűtőtől a lány, melyben épp kotorászott -, ha eső érinti azt a gusztustalanul rezes bőrödet, vércseppek hideg érintését érzed magadon? - festett le egy képet a srác előtt Nicky, mintha ez olyan humoros lett volna, pedig korántsem volt az.
- Anyukám volt a virágboltos - toldotta meg a mondandóját ezzel a nem elhanyagolható aprósággal Ryan, aki hirtelen inkább érezte magát Rickynek.
- Az komoly - reagált Nicky, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna a vendégét, rendületlenül hámozta tovább a gyümölcsöket a pultnak dőlve.
Miután elkészítette a vacsoráját, ami összeturmixolt gyümölcsökből és zöldségekből állt, Ryantől tisztes távolságban ülve a kanapén hajtotta fel egy megirigyelhetően méretes bögréből. Síri csöndben bámultak maguk elé, amiért a házigazda roppant hálás volt, semmi kedve nem volt udvarias csevejekbe elegyedni a váratlan idegennel. Viszont Ray nem az a fajta ember volt, aki túl sokáig bírta a némaságot, így néhány perc után úgy döntött kezébe veszi az irányítást.
- Halálra unom magam. Te mit szoktál itthon csinálni? - tudakolta a srác, hátha kiderül, hogy van valamerre egy eldugott szórakozási lehetőség.
- Alszom, eszem és dolgozom... és macskázom - folytatta a vészesen rövidnek bizonyuló felsorolást Nicolette, a kérdezőnek viszont már ez is bőven elég volt, hiszen eszébe ötlött valami: a cicusok és neveik. - Biztos a szobámban bujkálnak, majd előjönnek, ha úri kedvük úgy tartja - legyintett a lány, majd ölébe vette laptopját, hogy folytassa a munkát, hiszen az utóbbi időben vékony jégen táncolt az állandó elmászkálása miatt, nem szokta meg ezt a fajta életritmust, így szinte alig dolgozott valamit.
Megfordult a srác fejében, hogy felkutatja őket, viszont amint fel tervezett volna állni, a kisállatok máris ott termettek mellette, kényeztetésre vágytak, örültek neki, hogy volt friss hús a háznál, akinél lehetett simogatást kunyerálni. Miközben Ryan a két cicával foglalatoskodott, úgy döntött ideje alaposan kifaggatni Nickyt arról a bizonyos férfiról.
- Mesélj erről a Keith gyerekről. Lássuk milyennek kell lennem, hogy elérjek nálad valamit - kacsintott egyet a fiú.
- Rendőrtanonc volt a városban, ahol az örökbefogadásom után éltem. Hét évvel volt idősebb nálam, mégsem éreztem annyinak. Igaz, hogy komoly, céltudatos, érett férfi volt már a megismerkedésünkkor is, de ugyanakkor olyan játékos és pajkos, akár az a kis rövidszőrű - bökött a macskájára, azzal letette a gépét és Ryan mellé térdepelt a földre, így már mindketten a kis szőrmókokkal voltak elfoglalva. - Tudtam, hogy a legjobb esetben is nyolc évet kell lehúznom Mendeséknél, úgyhogy három-négy havonta megpróbáltam megszökni, mikor senki sem volt otthon. Fogtam egy sporttáskát, belepakoltam pár holmit és leléptem, csakhogy az a hülye Maximus elég tehetős és befolyásos volt Creditonban ahhoz, hogy sose jussak tovább a szomszéd falunál, a beszereltetett kameráinak hála a rendőrség attól a perctől a nyomomban volt, hogy kitettem a lábam azon az ocsmány zöld kerítésen. A kapitányságon minden alkalommal megkérdezték, hogy miért akartam kereket oldani, erre pedig mindig az volt a válaszom, hogy nem tudom. Hülyeség lett volna bevallani az igazat, Mr. Mendes volt az oka annak, hogy egyáltalán működhetett a rendőrség, folyamatosan pénzelte őket. Keith az első néhány évben még csak ideiglenesen dolgozott ott, nem voltak komoly melói, viszont szerette ezt csinálni. Mindig ő kísért haza, azt a néhány kilométeres távot pedig végigbeszéltük - emlékezett vissza a hölgyemény. - Néhány csóknál, és egy-két éjszakánál több sosem volt köztünk.
- Tessék? - hökkent meg Ryan, olyannyira, hogy még Patricia is felnyögött kezei alatt. - A faszi nyolc évig kitartott melletted, tizenhéttől huszonöt éves koráig, és nem is kapott érte szinte semmit cserébe? - érdeklődött tágra nyílt szemekkel az éppen huszonötödik életévébe lépett férfi, ahogy arra gondolt, hogy az ő életének ezen nyolc éve volt a legcsodálatosabb, és nem volt benne biztos, hogy szűziesen is ilyen fantasztikus lett volna.
Viszont ahogy Nicolette magyarázni kezdett arról, hogy sosem várta Keith kitartását és ösztönözte is arra, hogy keressen magának valakit, Ryan rádöbbent, hogy mellette talán neki sem lenne szüksége arra, hogy nap mint nap kielégítsék. Nem feltétlenül azért, mert Nicky nem volt kívánatos, sőt, bizonyos pillanatokban különösen szépnek találta, hanem inkább azért, mert vele olyan utazásban lehetett része, melynek semmi köze nem volt a fizikai érintkezéshez, sokkal inkább belülről fakadó változásokat okozott az emberben.
- Lehet egy indiszkrét kérdésem? - szakította félbe Ryan a mellette szőnyegen ülő, folyamatosan beszélő lányt. - Hány évesen vesztetted el?
- Tizenhárom - vágta rá Nicolette, de a szeme se rebbent. - Richarddal, a magántanárral.
- Ejnye, akkor nyertél, én tizennégy voltam - húzta el a száját Ryan, hiszen nem volt gyakori jelenség, hogy valaki még rajta is túltett, Nathan persze kivétel volt.
- Egy iciripicirit azért te is mesélhetnél nekem, hogy kvittek legyünk - jegyezte meg Nicky, amint ölébe vette Patriciát, aki hangot is adott elégedettségének. Immáron törökülésben ült, szemtől szemben Ryannel, aki hasonlóan tett a másik cicussal, így már nem tudott elmenekülni az igazságtól.
Tudta, hogy nem lenne szabad bevallania az igazat, hiszen az egyet jelentene nőcsábászi múltjának (jobban mondva jelenének) felfedésével, azonban nem szerette volna áltatni a lányt, elvégre ő is megosztott vele bármit, amire csak kíváncsi volt.
- Szeptemberben anyu elment, és így még nehezebb volt beilleszkednem, mint egyébként. Szinte csak kóvályogtam abban a hatalmas épületben, az órákon bámultam kifelé a fejemből, miközben otthon minden a feje tetejére állt, apunak otthon kellett maradnia, és egy ideig csak a családi pótlékból éltünk, aztán szerzett egy otthonról végezhető állást. A húgom folyamatosan hisztizett, apa meg nem bírt velünk, úgyhogy jóformán egymással üvöltöztünk úgy fél évig. Novemberben Pixelt mellém ültették biológián, az meg megállás nélkül egy karácsonyi buliról és Nate Douglasről hadovált, egészen addig, míg ott nem találtam magam december 26-án Pixel szüleinek házában, egy füves cigivel az egyik kezemben, egy üveg whiskyvel meg a másikban. Csak apró foszlányok vannak meg abból az éjszakából, de az egyszer biztos, hogy nagy elsőségek színtere volt az a buli - utalt a szüzességére Ryan. - Nate-tel egyébként a suli mögött találkoztam először, Pix buzdítására kezdtem el cigizni, és ő is ott szívott a haverjaival, aztán úgy döntött, hogy felkarol és megtanítja, hogyan kell élvezni az életet. Lassan minden haverja elballagott vagy kicsapták, így maradtunk négyen, az addigra két évet bukott Silly, Pix, Nathan meg én. Plusz az a két lány, akikkel már találkoztál, Paige és Sunny, ők szintén a mi évfolyamunkra jártak, állandóan együtt lógtunk, egymásnak kerítettünk, versengtünk, fogadásokat kötöttünk, verekedtünk, buliztunk, ittunk és dugtunk - sütötte le a szemét a srác, így visszagondolva nem volt túlontúl büszke tetteire, de könnyebb volt az apját okolnia ezért, mint esetleg saját magában keresni a hibát.
Nicolette azonban nem tűnt letörtnek, ijedtnek, csalódottnak vagy dühösnek emiatt, elvégre ő tudhatta a legjobban, hogy a múltban elkövetett hibáink ellenére sokat változhatunk, ez azonban még nem volt elég számára ahhoz, hogy más színben lássa a fiút.
- Akkor ki az a Brooklyn? - tudakolta a lány kissé összezavarodva, azt hitte, hogy ő is valamiféle gimnáziumban megismert lotyó lehetett.
Ryan kezdte egyre és egyre elviselhetetlenebbnek vélni a hőmérsékletet, amint előkerült ez a bizonyos név.
- Melyikük volt az? Pixel? Nate itt járt? Vagy Silly? - faggatta arról a lányt, hogy melyik spanja adta ki ezt a keresztnevet.
- Sunshine vagy Paige, nem tudom melyik melyik - vonta meg a vállát Nicolette. - Az egyiküknek kicsúszott a száján, hogy Brooklyn talonban tart téged. Mégis volt egy lányka, aki nagy hatással volt rád a kalandok közepette.
Na, róla viszont egyáltalán nem akart beszélni a srác, elvégre valódi öngyilkosság lett volna bevallania, hogy tulajdonképpen erős érzelmek fűzték a rá csupán barátként tekintő lányhoz. Azonban eszébe ötlött, hogy talán Keith sem közömbös Nickynek, így nem ijeszti el azzal, ha bevallja, hogy nagyon is kedveli Brooklynt.
- Hat évvel ezelőtt ismertem meg egy bárban, Nate hülye székpörgetős játékának köszönhetően - kezdte, miközben Keith hátát cirógatta. - Azt hitte, hogy fogyi vagyok, mert kivételesen az őszinteségemmel próbáltam lenyűgözni egy csajt, viszont kiderült, hogy az életem némi színezés nélkül nem valami érdekes, szóval ezzel azóta nem is próbálkoztam.
Mostanáig - ötlött fel a srácban.
- Igazából azért kedveltem meg annyira, mert szinte mindenben egyezik az ízlésünk. Ugyanazokat a filmeket, színészeket, kajákat, éttermeket és zenéket szeretjük, viszont ő Szentpéterváron tanul, így egyrészt ritkán látom, másrészt pedig szigorúan csak haverként tekint rám, ami gáz, de már nem bánkódom miatta, mert itt vagy nekem te - vágta ki magát a srác, viszont tisztában volt azzal, hogy ez így nem hangzott túlontúl biztatónak. Ráadásul az sem segített, hogy a lány még csak fel sem nézett, szakadatlanul Patricia piszkosfehér szőrét fikszírozta, miközben a macskát kényeztette. - Nicky!
No, erre már kénytelen volt felnézni a házigazda, és Rayt valamelyest megnyugtatta, hogy nem ripakodott rá a becézett alak miatt.
- Nem kell aggódnod Brook miatt - biztosította a srác egy mélyreható tekintettel, Nicolette pedig egycsapásra úgy érezte, mintha a vele szemben ülő kiismertnek tekintette volna személyét, pedig ez cseppet sem volt így.
- Egy féltékeny női tekintet nem éppen ilyen - rajzolta körbe a levegőben arcának vonalát Nicky. - Ezt igazán tudhatnád - húzta elő ismét a Ray számára már olyan jól ismert lesajnáló pillantását.
Patricia ennek következtében a szőnyegen végezte, ugyanis Nicolette kedvét sikerült teljesen elvenni a csevegéstől. Előhalászott a szekrényéből pár ágyneműnek minősíthető anyagdarabot - mivel Ray nem tervezett egyhamar lelépni -, és parancsba adta, hogy ne merje zavarni, amíg fel nem ébred. Így esett, hogy a lány bezárkózott a szobájába a két háziállatával, miközben egy idegen odakint, a nappaliban feküdt a kanapén, és akár ki is rabolhatta volna a lakást, bár a házigazda jobban tartott attól, hogy nem fogja tudni tőle kialudni magát. Nem tévedett.

×♥×

Kedves olvasók!
Ne haragudjatok, hogy ilyen későn tettem csak fel a fejezetet, de ezidáig nem volt lehetőségem. Kiderült, mi történt pontosan Ryan édesanyjával. Ilyesmire gondoltatok?
Örömmel köszöntöm az újonnan érkezett feliratkozókat, köszönöm nektek a bizalmat! ♥
Millió puszi,
Bia

2015. január 26.

16. fejezet: Temető

Kelly Clarkson - Because Of You

Nicolette sosem volt híve tulajdonképpen semminek. Nem díszített fát karácsonykor, nem érezte születésnapját annyival különlegesebbnek a többi 364 napnál, nemigen hallgatott semmiféle muzsikát, nem rajongott a tévé által közvetített tehetségkutatókért, nem függtek családi képek a falairól - hiszen hogyan is függtek volna, ha nem voltak ilyenjei -, és nem gyűjtött kézzel fogható tárgyakat hobbiból. Azonban volt néhány dolog, melyben hasonlított a tömegre, és egy volt ezek közül, hogy olykor-olykor bizony meglátogatta a közeli temetőt.
A St Kilda Temető húszpercnyi sétára volt otthonától, és bár nem kívánt rendszert alkotni életében, évente legalább négyszer-ötször felkereste. Tudva, hogy a decemberi hónap jutalék szempontjából igen kellemes, úgy vélte ez egy megfelelő alkalom arra, hogy felesleges költségekbe verje magát.
Késő délelőtt búcsút vett macskáitól és némi pénzzel a zsebében kilépett otthonából, szokványos öltözékében. Odakint kezdett komolyan elviselhetetlenné válni a hőség, mindezek ellenére még egy ilyen tikkasztó szombati napon is rengetegen sündörögtek az utcákon. December 22-ét írtunk, így a három nappal későbbre esedékes karácsony már mindenki nyaka köré hurkot varázsolt, bele kellett húzni, ha az ember nem akart éhen halni, esetleg karácsonyfa és díszek, ajándékok nélkül maradni. Ez már az utolsó szakasz volt, a kapkodás szakasza, hiszen a jól felkészült családok már hetekkel ezelőtt beszereztek minden szükséges hozzávalót egy feledhetetlen ünnephez, míg mások még csak most ébredeztek.
A St Kilda meglehetősen félreeső helyen volt, a belváros legszélén egy eldugott kis utcában, így nem volt se sok lakója, se sok látogatója. Éppen ezért volt olyan furcsa Nicolette számára, hogy mikor már túljutott a kilencvenes években temetettek között a kavicsos úton, lépteket hallott maga mögül, így kíváncsian megfordult, hogy szembesülhessen társával, ki szintén ezen a napon látogatott el ide. Azonban csalódnia kellett, hiszen a tőle tíz méterre álló férfi kiléte alapján nyilvánvaló volt, hogy nem egy elhunyt szerette, hanem csakis Nicolette miatt zarándokolt idáig.
- Még itt sem hagysz nyugtot nekem? - tudakolta a lány csípőre tett kézzel, nem volt ínyére a kialakult helyzet.
Ryan éppen leparkolta volna motorját a lány háza előtt, mikor látta kilépni a kapun, ezért egész idáig észrevétlenül követte, csakhogy nem szerette volna éppen egy temetőben ráhozni a frászt, így inkább leleplezte magát.
- Kihez jöttél? - kérdezte a srác, anélkül, hogy reagált volna az előbbi mondatra. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon kinek a nyughelye van éppen itt, Melbourne-ben.
- Jonathan Barrhoz - felelte a lány, azzal sarkon fordult és folytatta útját a sűrűjébe.
Ahhoz képest, hogy nem méretes sírkertről beszélünk, azért elég könnyen el lehetett tévedni benne. A zöld gyeppel borított szigeteket, melyeken a sírkövek el voltak helyezve, a kaviccsal fedett, elágazó utak törték meg, ropogott is mindkettejük lába alatt a talaj, ahogy egyre gyorsabb tempóban haladtak az 2007-ben temetettek felé.
Nicolette szinte átszellemült, más emberré lett, amint megpillantotta a többi közül kitűnő sírhelyet, hiszen a kőből készült, márványlappal fedett urnatároló nyughelyek között volt egy, melyet minden oldalról virágzó bokrok fedtek, ízléses mécsestartó díszelgett rajta, és betűi sem voltak olyan kikopottak, mint a többié. Éppen ezzel, a Jonathan Barr számára fenntartott sírral szemben volt egy pad, a kavicsos út másik oldalán, melyre Nicolette ösztönösen telepedett le, nem is számítva rá, hogy esetleg Ray követi példáját.
Nem pontosan tudta miért, de ha a kis Jonathan közelében lehetett, egyszerre szebbnek látta az egész világot, az ő gyermeki, naiv szemein át, ezáltal a zaklatója sem tűnt olyan alávalónak, így mielőtt az bármit is kérdezhetett volna, elmagyarázta, hogy tulajdonképpen mit is keresett ott.
- Mikor tizennyolc évesen ideköltöztem, egyetlen sporttáskányi ruhával meg egy köteg pénzzel, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. A nevelőapám azt hitte, hogy egyetemre megyek, szóval megvette nekem azt a bútorozott lakást, ahol te is jártál már. Viszont hosszú távon jobban jártam, ha szerzek valami állást, és ismervén magamat, a legjobb megoldásnak az tűnt, ha az élők soraiból már eltávozott emberek között tevékenykedem, csakhogy itt nem adtak munkát, ettől függetlenül jobb híján ide jártam kedvtelésből az első hónapban. Feltűnt Jonathan sírja, megdöbbentően kopár volt, pedig nézd csak meg, hány évesen hunyt el! - bökött oda Nicolette, Ryan viszont éppen sokk hatása alatt volt, ahogy a kiszemeltje megnyílt előtte, azonban kénytelen volt összeszedni magát, ha nem akarta elrontani ezt. Odapillantott hát, hogy leolvassa az évszámokat.
1994. február 21. - 2007. június 4.
- Tizenhárom éves volt - állapította meg, mert annak ellenére, hogy a fejszámolás sosem volt az erőssége, azért ezt még ő is ki tudta okoskodni.
- Pontosan. Egy tinédzserkorban elhunyt fiú sírját sem a szülei, sem a nagyszülei, sem az unokatestvérei, a nagynénjei, nagybácsijai vagy a barátai nem látogatták - sütötte le a szemét Nicolette, a cipőjét bámulta, hiszen hatalmas vallomás készült kibuggyanni belőle. - Ilyenkor borzasztó rosszul érzem magam amiatt, hogy ennyi idősen én képes lettem volna önként eldobni magamtól az életet.
Ryan felkapta a fejét. Azonnal felismerte, hogy itt nem csupán egy jégkirálynőről van szó, hanem egy megtépázott lelkű kislányról. Egyszeriben megértette, hogy amin ő maga keresztülment, bár iszonyú volt, talán korántsem olyan embert próbáló, mint amin a mellette ülőnek át kellett esnie.
- Te... te megpróbáltad megölni magad? - kérdezte szinte remegő hangon a srác.
- Nem tehettem meg anyámmal. Mindössze tizenhat éves volt, mikor terhes lett velem, és elvetethetett volna, de nem tette. A szíve nem bírta a szülést, az életét adta az enyémért, így nem lett volna szép tőlem, ha hálátlanul beveszek pár bogyót, vagy fellógatom magam - magyarázta Nicky, ahogy tekintetét a cipőjéről a nyughelyre vezette, onnan az égre, majd vissza lábbelijére.
- És apukád?
Ryan emlékezett, hogy első találkozásukkor apja létezését is cáfolta, majd a lakásán azt állította, hogy halott, viszont abban biztos volt, hogy az igazság ennél összetettebb.
- Róla szinte semmit sem tudott - füllentett szokásától eltérően a lány. Nem látta értelmét, hogy kifejtse szüleinek románcát.
- Anyukád örökbe adott? - faggatózott tovább a srác, próbált lassan közelebb kerülni az igazsághoz. Ahogy ott ült, profilból szemlélve a maga elé bámuló lányt, valahogy minden olyan egyszerűnek tűnt. Nem volt szükség semmiféle taktikára, stratégiára, trükközésre vagy haditervre.
Csak ő és én - gondolta.
- Nem. Árvaházba kerültem, zárdába, ami tulajdonképpen egy bentlakásos iskola volt tele apácákkal, akik naphosszat csak Istenről meg a messiásról papoltak. Én mondom neked, ha annyi fájdalom érhet egy gyereket, mint amennyi bennünket ért ott, akkor nincs Isten. Mindannyian szabadulni akartunk onnan, de pechemre tízévesen olyan szülőkhöz kerültem, akik feleannyira sem becsültek meg, mint a saját szüleim.
Fogalma sem volt, hogy miért mondja ezt mind el, szinte kérés nélkül. Olyan sokáig magában tartotta mindezt, talán éppen itt volt az ideje annak, hogy egy kívülállóval megossza szörnyű élményeit.
- A nevelőanyám egész rendes volt, viszont az egészséges táplálkozás számára elvont fogalom. Annyi zsírban tocsogó ételt te még nem láttál! Akkor még én sem voltam tisztában az allergiáimmal, úgyhogy gondolhatod milyen egy roncs voltam egészségügyileg, a beleim bőven rohadófélben lehettek két-három év után.
Igazán romantikus téma - kuncogott magában Nicolette.
- De Maximus már nem volt ilyen kegyes hozzám, leginkább azért fogadott örökbe, hogy villoghasson velem, plusz mert szüksége volt valakire, akin levezetheti a feszültségét és nem köpi be a zsaruknak, mert az asszony már nem tűrte tovább a verést és válással meg rendőrséggel fenyegetőzött. No, ekkor jöttem én, egy ártatlan tizenéves, akit jól el lehet agyabugyálni, ha éppen úgy tartja az ember kedve, ráadásul ki voltam én, hogy az egyenruhásokhoz szaladjak, az én szavam az övé ellen, aki olyan mintaszülőnek tűnt a gyámügyisek szemében, hisz mindent megadtak nekem: drága magántanárt, röplabdaórákat, saját, fűtött emeletet, hatalmas kertet, elszigeteltséget, nyugalmat, csöndet, és annyi édességet, amennyire csak vágytam. Az persze nem jutott eszébe azoknak a szerencsétlen családlátogatóknak, hogy szeretetet nem kap az a nyomorult gyerek. De a verést még el tudtam volna viselni...
- Elviselni? - szaladt fel a magasba Ryan szemöldöke, mintha azt közölték volna vele, hogy egy rozmár igazolta a Nagy Fermat-tételt.
- Úgy ám! - helyeselt Nicolette. - Nem az volt a legborzasztóbb az egészben. Egy teljes évet le kellett húznom a két utcányira lévő suliban, ahova a falu összes kölyke járt, így még az intézményen kívül sem menekülhettem azoktól a kis vérszívóktól. Egy negyedikes, diszlexiás kislány, aki jóformán egy mukkot sem szólt, és még butácska is volt, mi sem volt egyszerűbb, mint megkeseríteni a már egyébként is csatatérré vált életét! Inkább felhúztam Maxet, hogy aztán úgy helyben hagyjon, hogy egy hétig ne tudjak bemenni azok közé a keselyűk közé - piszkálta az arcát a lány a beszéde közben, kellett valamit kezdenie a kezével, mert közel járt ahhoz, hogy a másik tenyerébe nyomja a sajátját, érthetetlen okok miatt, egyszerűen csak szüksége lett volna arra, hogy tudja nincsen egyedül. - Csak Keithnek tudtam elmondani ezeket, de szegényem annyira belém volt zúgva, hogy jóformán csak szavak nélkül nyugtatott.
- Megvoltak a módszerei, mi? - mosolyodott el akaratlanul is Ryan, ahogy a képbe került egy srác. Elképzelte a kis Nickyt, tizenöt évesen, fejlődőfélben, talán akkor még tetszetősebb külsővel rendelkezett. Ahogy a lány beavatta múltja apró titkaiba, kezdte azt érezni, hogy neki egészen könnyű élete volt, és ha nem hibáztatta volna apját a történtek miatt, talán sosem hullott volna szét a családjuk.
- Kétségtelenül - bólintott a lány, bár nem mosolygott. Keith már legalább milliószor megpróbálta felvenni vele a kapcsolatot, email-ben, telefonon, postán... de Nicky őszintén rettegett attól, hogy ha elolvassa gyönyörű szavait vagy hallja simogató hangját, biztosan nem tudná megállni. hogy kiadja pontos tartózkodási helyét. Viszont az semmiképp sem tett volna jót egyikőjüknek sem, pláne nem a lány azon fogadalmának, hogy minden kapcsolatot megszakít Angliával. - Aztán egy év után Maximus fogadott mellém egy magántanárt, onnantól otthon tanultam. Richard pedig jóval többet tanított, mint egyszerű matematika meg történelem. Szégyenletes példánya az emberi fajnak, és én mégis bedőltem neki, teljesen naivan. Kicsit rád emlékeztet - emelte a tekintetét Ryanre a lány, hosszú idő óta először nézett el a sírhelyről.
- Csak kicsit? Akkor ezt bóknak veszem - húzta ki magát a fiú, komolyan büszkén viselve a "kicsit szégyenletes példánya az emberi fajnak" címkét, hiszen ez fényévekkel közelebb volt a célhoz, mint a "díszmadár" például. Viszont amilyen hígagyú volt, elsiklott afelett, amit ezzel Nicolette tudat alatt érzékeltetni kívánt. Mégpedig azt, hogy közel állt ahhoz, hogy bedőljön neki, még ha ezt nem is volt hajlandó beismerni magának, ez volt az igazság. - Szeretted ezt a két hapsit?
Nicolette szerette volna zsigerből rávágni, hogy természetesen nem. Azonban tekintve, hogy a St Kildában voltak, ezt akár demonstrálhatta is egy olyan sírnál, melyet két-három éve fedezett fel.
- Mutatok valamit - felelte hát, azzal igyekezett némi erőt kényszeríteni a lábaiba, melyek egészen elgyengültek abban a sok ülésben és mesélésben, mintha egyszerűen arra ítélték volna, hogy örökké maradjon és regéljen életéről.
Ropogtak és csikorogtak alattuk az apró kavicsok, ahogy Ray Nicolette-et követte, miközben arra próbált rájönni, hogy minek köszönhette ezt a hatalmas megnyílást.
Egy kis ösvényen a sűrűjébe vezette őt a lány, a különféle sírkövek közé, és a fűsziget közepén megtorpant, majd rábökött egy, a sorában egészen átlagosnak tűnő, tökéletes pontossággal behelyezett urnatartóra, melyen fekete gránitlap hirdette, hogy:
Katherine Grey
1943. december 24. - 1999. február 17.
Örökké szeretni foglak, egyetlenem!
A nagyon is komolynak vélt szavak fölött állva mindkettejükben megfogalmazódott valami, ezúttal pedig meglepő módon egyezett a véleményük.
- Szerelem nem létezik - bökték ki egyszerre, amely mindkettejüket rendesen meglepte. Megismerkedésük óta egyszer sem voltak ennyire egy hullámhosszon, mint ezen a szombat délelőttön, morbid módon egy temetőben.
Harmadik repedés.
- Ez válasz a kérdésedre? - gesztikulált a kezeivel Nicolette, a helyzetre utalva, elvégre ha nem hisz a szerelem létezésében, akkor nem is fűzték ilyen erős szálak az említett két férfihoz, akik mostanra már talán családapák, öt évvel azután, hogy addig kiskorú imádottjuk kilépett életükből.
Ryan eddig is tisztában volt vele, hogy nem egy egyszerű jégkirálynővel volt dolga, ekkor azonban megbizonyosodhatott arról, hogy egy igazán extrém esetet fogott ki, szidta is érte a spanját rendesen, mindezek ellenére azonban rögtön Roxy jutott eszébe.
- Lenne kedved... - kezdte, anélkül, hogy reagált volna a lány előző kérdésére, hisz a felelet egyértelmű volt - 25-én a családommal és velem tölteni a karácsonyt?
Maga sem tudta miért, de előre rettegett a választól, és őszintén szólva nem hiába, hiszen Nicky elméjében még csak meg sem fordult annak esélye, hogy erre a felajánlásra rábólintson.
- Ezt te sem gondoltam komolyan, ugye? - vigyorgott rá a lány olyan ördögien, hogy szinte belefájdult mindene. Utasították már vissza, de mind közül ez volt a legfájdalmasabb.
- Nem, persze, hogy nem. Csak poénkodtam - válaszolta lazán a srác, és gyakorlott színész lévén nem volt nehéz eljátszania, hogy komolyan nem izgatja a dolog. Pedig fogadás ide vagy oda, őszinte öröm töltötte volna el, ha ott tudhatja a lányt maga mellett ezen a családi összejövetelen, melyet mindig is úgy utált.

×♥×

Kedves olvasók!
Az orvos szerint egészséges vagyok, viszont úgy határozott, hogy szerdáig maradjak itthon, nehogy összeszedjek még valamit. Úgyhogy íme, a tizenhatodik fejezet! Fény derült néhány dologra Nicolette múltjából, az elkövetkezendő fejezetekben pedig még többet tudhatunk meg nem csupán róla, hanem Ryanről is. Mire számítotok?
Hálás vagyok a megjegyzésekért és pipákért, melyeket az egyes fejezetek végén hagytok, és most, hogy már huzamosabb időt tölthetek gép előtt, válaszolni is fogok rájuk!
Legyen csodás hetetek,
Bia

2015. január 22.

15. fejezet: Babázás

Calvin Harris - Feel so Close
Odakint egyre elviselhetetlenebb volt a hőség. Az emberek strandpapucsokban caplattak az utcán, egytől egyig mindenkiről patakokban folyt az izzadság, annak ellenére, hogy aprócska ruhadarabjaik alig fedték testüket. Ellenben az örökösen megfagyni készülő Nicky egy higgadt, de annál méltóságteljesebb utasítással egy szempillantás alatt kikapcsoltatta a hűtést Pixel apjának terepjárójában, amibe már eleve vonakodva szállt be.
- Szóval hova megyünk? - kíváncsiskodott Nicolette, hiszen tulajdonképpen egy maffiatelepre is szállíthatták volna éppen, bár nem tartott ilyesmitől, sosem akadtak efféle gondolatai.
- Sillyhez - adott tömör feleletet Pierre, kibújva a valódi válaszadás alól, ami abból állt volna, hogy ismerteti mi is vár rá ott: néhány, szám szerint három hisztérikus állapotban lévő csecsemő.
- Sillyhez, aki... beszédes névvel rendelkezik - állapította meg a lány fészkelődve az anyósülésen, mindig is rühellte az autókat. Zajosnak és kényelmetlennek találta őket, ráadásul a sofőrje sem volt egy gyakorlott vezető.
Pix fekete hajának kifejezetten jót tett ez az állandó napfény, különleges megvilágításba helyezte egyébként is csillogó hajzatát, azonban ez az utasának fel sem tűnt. Így ahelyett, hogy percenként beletúrt volna tincseibe, ezzel is felhívva rájuk a figyelmet, inkább az útra szegezte a tekintetét, mielőtt kinyírja Ryan kiszemeltjét. Tény, hogy sosem volt egy profi vezető, inkább utazott spanja mögött a motoron, mint apja kocsijában. Bár ez utóbbival éppen ugyanolyan mértékben lehetett villogni, mint haverja járművével.
- Ezek után már értem, hogy miért nem vagy Taxi - jegyezte meg Nicolette, mire Pierre oldalra pillantva elmosolyodott, azonban a lány ugyanolyan kifejezéstelen maradt.
- Egyszer a menzán teljesen benne voltam a telómban, Nate meg szólongatott, míg végül az lett a vége, hogy rám ordított: Te hülye Pixelmániás, figyelj már ide!, Ray erre pedig akkorát röhögött, hogy rám ragadt - vonta meg a vállát a srác, majd önkéntelenül is jót derült az ezeréves sztorin, melyet kétségtelen, hogy régen mesélt már el utoljára. A legtöbb lány általában ráhagyta, az eredeti nevéből és a szemmel látható függőségéből egyértelmű volt számukra, hogy ez csak egy egyszerű becenév.
- Ray a díszmadár? - azonosította a nevet az utas, nem törődve a számára jelentéktelen történettel.
Mielőtt felelt volna, Pixel a kéken világító gombok egyikét megcsavarva, ezzel a hangerőt az egekbe szállítva, hiszen egyik kedvenc Avicii dala bömbölt a rádióból, mire Nicky egy abszolút ösztönös mozdulattal nullára tekerte a zenét. Pix inkább szóvá sem tette.
- Ja.
- És Nate...
- Ő egy külön történet, inkább bele sem kezdek. Vele most nem fogsz találkozni, úgyhogy ezen majd később kezdjünk el rágódni - rendezte le ennyivel a dolgot Pixel, hiszen minek ismertesse Nathan életútját, ha első interakciójukból úgyis ki fog derülni a nyilvánvaló a srácról.
A továbbiakban nem beszélgettek, bár a srácnak többször megfordult a fejében, hogy esetleg egy előzetes tájékoztatás azért nem ártana. Elvégre Ray sem számított a lányra, a csöppségről már nem is beszélve, végül azonban arra jutott, hogy majd a meglepetés ereje a segítségére lesz. Egyébként is büszke volt magára, amiért sikerült rávennie a lányt a kimozdulásra, és biztos volt benne, hogy ezt Ryan is így fogja látni.

×××

- Megjött a felmentősereg! - kiáltott be a lakásba Pix, mialatt félreállt, hogy Nicolette beléphessen a lakásba.
A nappali teljesen üres volt, a hálószobából viszont gyanús hangok szűrődtek ki. A lány a konyha felé vette az irányt, érhetetlen okokból kifolyólag, azonban tekintve, hogy a főző helyiség egy volt a nappalival, Pix még így is ráláthatott. Ryan hangja megkönnyebbülten csengett a falak mögül.
- Haver, remélem valami jó csajt hoztál, mert kezdek bedilizni! - közölte, azzal kicsapódott az ajtó, a srác pedig nyomában Sillyvel (akinek a nyakán csüngött a gyerek) kitrappolt a szobából.
- Ami azt illeti, a legjobbat - felelte Pix egy őszintének tetsző mosollyal az arcán.
Öten voltak már a helyiségben: a teljes döbbenetbe száműzött Ray Ray, aki alig bírt talpon maradni, Silly, ki egészen természetellenes helyeken tartotta a csecsemőt, hogy az nehogy koppanjon a padlón, Pixel, aki diadalittasan ledőlt a kanapéra, majd átkapcsolt az egyik kereskedelmi csatornára, hátha adnak valami agysorvasztó műsort, a baba, aki kipirosodott arccal bámulta az újonnan érkezetteket, bár már nem bömbölt, valamint Nicolette. A márvány konyhapultra dőlt, onnan várta a további eseményeket.
A kis Aaron - akinek minden bizonnyal nem ez volt a keresztneve, Sylvester viszont szükségesnek érezte, hogy kapjon egyet tőlük - újfent visítani kezdett, a házigazda pedig besokallt és nemes egyszerűséggel Pix ölébe tette őt, hogy az szórakoztassa tovább, mire a kocka felháborodott, így ők hárman elfoglalták magukat.
Ryan csak állt ott. Azt hitte, hogy már minden esélyét elvesztette nála, pedig még húgától is kapott egy-két tippet. Furcsa, de nem a fogadás miatt volt ennyire letaglózva, nem amiatt csodálkozott, hogy kapott egy újabb esélyt, amellyel eljuthat Sydneybe, sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy a lány hajlandó volt miatta beülni barátja autójába. Ő maga sem tudta megmagyarázni, hogy miféle érzelmek zajlottak le benne, abban azonban biztos volt, hogy tetszett neki a kialakult helyzet, ez alkalommal pedig nem akarta elcseszni.
- Akkor én megyek - közölte Nicolette amolyan mellékes stílusban, hiszen úgy tűnt, hogy teljesen fölöslegesen kocsikázott idáig. Egy kisbaba nem az volt, amire számított, de tekintve, hogy ezen a téren semmi tapasztalata nem volt, úgy látta, hogy mindenki jobban jár, ha egyszerűen lelép. Egyébként sem érzett késztetést arra, hogy kihúzza a bajból a három fiút.
Ellökte magát a konyhapulttól és átcaplatott a kanapé mögött - ahol még mindig folyt a csata azért, hogy ki fogja a gyereket -, Ryan pedig olyan későn kapcsolt, hogy már csak az ajtó előtt érte utol.
- Ne, ne menj! Maradnod kell - szögezte le a srác teljes meggyőződéssel a hangjában, ezúttal nem engedhette kicsúszni a kezei közül a kiszemelt hölgyikét.
- Ha szeretnék, akkor sem tudnék segíteni - tárta szét a karjait felpillantva a fiúra. Kicsit összébb húzta magán szürke pulóverét, hiszen a légkondi kellemesen hűvössé varázsolta a szobát, ez a hőmérséklet viszont nem volt számára megfelelő. Hosszú hajszálai kikandikáltak a cipzár alól, de nem különösebben törődött velük. - Úgy nézek ki, mint aki ért a babákhoz?
Abban igaza volt, hogy Aaron szempontjából nem ő volt a legjobb választás, Ryan mégis azt szerette volna, ha marad. Talán akkor meggyőzhette volna arról, hogy összetartoznak - az elkövetkezendő néhány napig legalábbis.
- Jó. Ha miattam vagy a kicsi miatt nem akarsz maradni, akkor maradj... - kereste a felsorakoztatható érveket a srác, azonban hirtelen egy ésszerű sem jutott eszébe. Mi lehet az, amivel őt, az abszolút megközelíthetetlen Nickyt maradásra bírhatja? Aki gyűlöl mindent és mindenkit, viszont... - Silly anyjának egészségkosara miatt.
Nicolette fél lábbal már kint volt a lakásból, erre azonban nem állhatta meg, hogy ne forduljon vissza.
- Hallgatlak - fonta össze karjait maga előtt, ahogy a vele szemben álló, férfibőrbe bújt fiú smaragdzöld szemeibe bámult, olyan határozottsággal, hogy az majdnem megsemmisült tekintete által.
Odabent Pixelre hárult a feladat, hogy feltápászkodjon és menjen egy kört a gyerekkel, aki rendületlenül ordított.
- Silly, mesélj anyád csomagjáról! - utasította őt Ryan, ahogy bekiáltott a nappaliba, a kérdezett pedig, miután visszakapcsolt a sportcsatornára, ahol épp félidő volt, szívesen válaszolt.
- Valami nagybátyámnak van egy gyára Európában, onnan rendel anyám minden hónapban ilyen gusztustalanságokat, azt' elküldi nekem a felét.
Ray odavetett egy köszt, majd próbálva leplezni diadalittas mosolyát, fejével a konyha felé biccentett: biztos volt a sikerben. Nicolette félig-meddig megelégedett a válasszal, viszont ahogy helyet foglaltak egy-egy bárszéken, kíváncsi volt a részletekre.
- Mit tartalmaz ez a csomag, és mikor fogom megkapni?
Mivel Sillytől ezzel kapcsolatban nem számíthattak segítségre, hiszen annyi esze volt, mint egy zsák krumplinak, memóriája pedig egészen minősíthetetlennek bizonyult, ezért Ryan vette át a válaszadó szerepét.
- Szerintem a karácsonyi hajcihő miatt csak az ünnepek után fog megérkezni, de ígérem, hogy meg fogod kapni - biztosította a lányt.
Feltéve, ha huszonnyolcadika után érkezik, mert az már két héttel a fogadás után lesz - toldotta meg szavait, persze csak magában.
- A tartalma meg... hát... - vakarta meg a tarkóját Ray Ray. - Mi leginkább a járókelőket szoktuk dobálni vele Pixelék tetőteraszáról. Magok vannak benne, csírák, összeaszódott gyümik, meg valami piros italt is szoktak küldeni, de azt mindig egy csövinek adjuk - vonta meg a vállát, azzal előhalászott egy viszonylag tisztának tetsző poharat az egyik szekrényből, hogy csapvizet töltsön Nickynek, aki vonakodva bár, de elfogadta azt.
Nicolette továbbra is úgy vélte, hogy maradása az ügy szempontjából - ami jelenleg a csecsemő elhallgattatása volt - teljesen felesleges, valamint nem kívánt néhány percnél több időt együtt tölteni ezzel a három balfékkel, de mi tagadás, különösen jól jött számára egy ilyen ingyen összeállítás, hiszen azzal spórolhatott volna, a megtakarított pénzt pedig anyja keresésére fordíthatta.
Ezután tűnt csak fel a lánynak, hogy az elvárható kuplerájjal ellentétben egész rendezett lakásban élt ez a Silly gyerek. Ha Richardból indulunk ki, legalább szétdobált ruhákat várt volna, de néhány alsógatyát mindenképp. Ezt szóvá is tette, Ryan pedig egy lesajnáló mosollyal reagált, hiszen így érzett Sylvester kapcsán.
- Bejárónő.
Ez pedig mindent megmagyarázott.
Aaron továbbra sem hagyta abba a visítást, ami nem volt meglepő, tekintve, hogy Pierre különös pózokban rángatta őt körbe-körbe a kanapé körül, hogy ezzel is idegesítse a lakás tulajdonosát, aki relaxálni próbált a televíziót bámulva.
- Na jó, add ide azt a szerencsétlen kölyköt! Lássuk van-e értelme a sztereotípiának - pattant fel, majd nyújtotta a kezeit a keserves képet vágó Pixel felé Nicolette.
- Köszke Nicky! - villantotta feléje vigyorát a srác, majd kezébe nyomta a fiút. Ryan már fel volt készülve rá, hogy haverja egy szúrós tekintet keretében ki lesz javítva, csakhogy a lány meg sem szólalt. Talán túlságosan lekötötte a figyelmét, hogy el ne ejtse a picit, viszont az is előfordulhatott, hogy megbékélt a ráerőltetett becenévvel.
Ray csalódottan konstatálta, hogy nem láthatja Nathan állát koppanni a földön ennek következtében, hiszen a kis sunyi ügyesen kimentette magát. Sillyt teljesen beszippantotta a televízió, így szinte hangját sem lehetett hallani, Pixel pedig a gyerek terhétől megszabadulva előhalászott egy zacskó gumicukrot a konyhaszekrény legtetejéről.
Nicolette az előző próbálkozókhoz hasonlóan furcsán tartotta Aaront, de rendületlenül mászkált vele az előtérben tisztes távolságra a nappalitól, hogy még véletlenül se kelljen interakcióba kerülnie a hímekkel. Kicsit rázta, ringatta, viszont úgy festett, hogy női volta kicsit sem segített a helyzeten.
- Mi lehet a baja? - bukkant fel Ray Ray, végre magára talált a kavalkádban. A fogasok és lerúgott cipők mellett volt egy asztalka, melyhez két széket állítottak. Ryan pontosan tudta, hogy milyen szerepe van ennek Silly nemi életében, azonban igyekezett elvonatkoztatni ettől és helyet foglalt. - Mi lenne ha leraknád kicsit? Had menjen felfedezőútra.
Aaron arca már kevésbé volt piros és kezdett halkulni, úgy tűnt egy időre kifárasztotta magát.
- Jó, de akkor figyelnünk kell rá, mert a végén még a szájába vesz valamit - közölte Nicky, majd leguggolt, hogy a zöld, bolyhos szőnyegre helyezze a gyereket, akinek bár először nem tetszett a kialakult helyzet, néhány perc alatt megbarátkozott vele és a konyha felé vette az irányt, félig kúszva, félig mászva.
- Sil, tedd magad hasznossá! - utasította a megfelelő hangnemben Ryan, a szólított pedig (mivel a tulajdon lakásáról volt szó) inkább megakadályozta, hogy a konyhája úgy nézzen ki, mint ahol hurrikán pusztított.
Nicky lekuporodott a szőnyegre,  miközben Ryan előkapta a telefonját, hogy ellenőrizze a közösségi portálokat, hátha történt valami említésre méltó, de mindössze Brooklyn tweetjét találta érdekesnek arról, hogy már a kezében tartja a legújabb Matthew McConaughey filmre a jegyeket. Nem akart bunkónak tűnni, ezért inkább visszasüllyesztette a készüléket a zsebébe.
- Ti négyen nagy hódítók vagytok, nem igaz? - tudakolta a lány, habár maga se tudta, hogy miért izgatja ez ennyire. Ryan bólintott, viszont azonnal le is akarta szögezni, hogy ő már megváltozott, azonban Nicolette nem hagyta szóhoz jutni, folytatta: - Egyszer szeretném látni.
- Mármint melyik részét? - vonta össze a szemöldökeit a srác, és abban a pillanatban nagyon rá akart gyújtani.
Nicolette felemelte a fejét és csodával határos módon elmosolyodott. Nem gúnyosan, hanem tényleges, őszinte boldogság végett - még ha az egy röpke pillanatig is tartott.
- Gondolhatod, hogy nem arra a részre vagyok kíváncsi - felelte a lány cinikusan, komorabban. Ray teljesen összezavarodott. Nem tudta, mivel érdemelte ki azt a mosolyt, valamint azt sem tudta, hogy hová tűnt. Nem mondott vicceset, bár ő úgy vélte, hogy minden megnyilvánulását átitatja egy hangyányit a humor. Talán a gyermek varázsa okozta, hogy néhány másodpercre feloldódott a kiszemeltje. Ami Nicolette-et illeti, fogalma sem volt arról, hogy mi ütött belé. - Hanem ahogy befűzöd őket.
- Most is épp azt csinálom - villantotta ezer wattos vigyorát a srác, remélve, hogy ezzel majd újabb gyengécske mosolyt csalhat ki a lányból.
- Hát, valamit akkor nagyon rosszul csinálsz - tett eleget a srác ábrándjainak Nicolette azzal, hogy önkéntelenül is felfelé kunkorodott a szája széle, miközben a szavak kicsúsztak rajta.
- Á, szóval téged nem bűvöl el a lehengerlő humorom meg ez az édes pofika? - bökött az arcára Ryan, miközben olyan képet vágott, akár egy tízéves.
- Szívdöglesztő - bólintott teljes meggyőződéssel a hangjában Nicolette, csillogó szemei azonban elárulták, hogy valójában csupán humorizál.
Ryan kényelmetlenül érezte magát, amiért annyival magasabban ül a lánynál, ezért ő is helyet foglalt a szőnyegen törökülésben, közvetlenül előtte.
Egyetlen pillanat alatt váltott a hangulat felhőtlenből meghitté. Pixel bevonult Sil hálószobájába, hogy előkeressen egy babaholmit, a házigazda pedig elkapta Aaront, majd letelepedett vele a kanapéra, hogy aztán lenémíthassa a tévét. Csönd telepedett rájuk, csak a falszomszéd köhögését lehetett olykor-olykor hallani, meg a megnyugvó baba gügyögését. Ray a másik szemébe bámult, aki jól tűrte a dolgot, még csak meg sem fordult a fejében, hogy elkapja a tekintetét, nem volt az a fajta, akit könnyű zavarba hozni. A nappali gigászi ablakainak fénye beszűrődött az előtérbe, ezzel egészen új megvilágításba helyezve a srác zöld szivárványhártyáit, melyek szinte izzottak a napfénytől.
Nem tudta, hogy a vele szemben üldögélő hölgyemény barna kettősének mélybe hatoló ereje tette, az, hogy állta tekintetét, esetleg csak beképzelte magának, de mintha Ryan úgy érezte volna, hogy nőtt a hőmérséklet. Ezzel szemben Nicky teljesen átlagosnak találta a helyzetet, arra várt, hogy a másik megszakítsa a szemkontaktust és továbbléphessenek, ez azonban nem történt meg, így már kezdett még számára is bizarr lenni a helyzet. Nem találta különlegesnek vagy igézőnek Ryan szemeit, pedig a legtöbben ezzel a két jelzővel illették őket.
A férfi tisztában volt vele, hogy csókot kellene kezdeményeznie, csakhogy valamiféle belső erő ezt megakadályozta. Rettegés a visszautasítástól, a nem megfeleléstől, önmagától... mind olyan félelmek, melyeket nem tapasztalt korábban.
Nicolette egész elméje kiürült, amint azokat a smaragdszín szemeket figyelte. Nem volt ez ritka jelenség nála, azonban mások társaságában eddig nemigen volt példa rá, hogy teljesen ellazult.
Második repedés.
Azonban ebből az állapotból az rántotta ki, mikor Sil ráült a távirányítóra és hirtelen fülsiketítő hangon kezdett bömbölni a reklám.
- Bocsika - szabadkozott, elképzelve Ryan arckifejezését.
- Remélem, hogy ezen jelenet után már nem fogsz semmiféle egészségkosárral marasztalni - mosolyodott el ismét Nicolette, ezúttal viszont gúnytól fröcsögtek szavai, ahogyan megragadta az alkalmat, hogy leléphessen. Ráébredt, hogy az imént kis híján valami olyasmi áldozatává vált, mely egyáltalán nem lett volna ínyére. Sokkal inkább szeretett volna a lakásán lenni, macskái nyávogását hallgatva, állást keresve. Érdekes, de Ryan számára ez nem azért volt borzalmas, mert így kiderült számára, hogy egyre csak rontott az esélyein a fogadás tekintetében, hanem mert úgy tűnt Nicolette egyáltalán nem kedvelte, és ez olyan helyeken okozott neki fájdalmat, amelyekről nem is tudta, hogy léteznek. - Vígan elboldogultok az én segítségem nélkül is - azzal már el is viharzott, mintha nem is lett volna.
- Jaj, te szerencsétlen, meg kellett volna csókolnod! - rontott ki a hálószobából Pixel szem forgatva, úgy hitte, hogy haverja ennél okosabb.
- Igen Ray, ez gáz volt - csóválta a fejét csalódottan Sylvester.
Az alkalom tökéletes lett volna, egyik srác sem volt bezsongva, Pix kötelességtudóan meghúzta magát a hálóban, Sil pedig levette a hangot a televízióról, és igyekezte elszórakoztatni a kicsit, hogy az csöndben maradjon.
- Még nem jött el a megfelelő pillant - tárta szét a karjait a srác, ahogy maga is felállt, hogy valami édesség után nézzen a konyhában.

×××

Agatha Mayer földszinti lakó volt abban a társasházban, melyben Nicolette élt immáron ötödik esztendeje. Középkorúságára való tekintettel nem volt meglepő, hogy jobb dolga sem akadt, mint szomszédainak életét lesni, kíváncsiskodni, gyanakodni. Így mikor ezen a pénteki napon, kitekintve ablakán arra lett figyelmes, hogy Ms. Fury egy mosollyal az arcán baktatott a kapuig, gazdagabb lett néhány homloktáji ránccal.

×♥×

Kedves olvasók!
Sajnálatos módon továbbra is az ágyat nyomom, mellhártya gyulladással, de igyekszem minél hamarabb kikecmeregni belőle némi antibiotikum segítségével. Pihenésre ítéltek, éppen ezért nem tölthetek túl sok időt a számítógép előtt, szóval képpel és dallal majd akkor toldom meg a fejezet elejét, ha felépültem. Őszintén remélem, hogy titeket nem kapott el a járvány!
Mi a véleményetek a fejezetről? Gondoltátok volna, hogy ez lesz a vége?
A még megválaszolatlan megjegyzésekre igyekszem minél hamarabb válaszolni, addig is hálásan köszönöm, hogy írtok nekem! ♥
Millió puszi,
Bia

2015. január 19.

14. fejezet: Kölyök

Madcon - Beggin'

- Ez egy kölyök, mégis mi a fenét vársz tőlem? Nem tudom megszoptatni! - visította idegességében Sylvester, miután Ray megérkezve szóvá tette, hogy igazán nem nagy művészet elbánni egy csecsemővel.
A helyzet a következő volt: 
Silly épp Pixellel bandázott az előbbi lakásán, kézilabda meccset néztek meg ezer évvel ezelőtti sztorikkal dobálóztak, mikor kopogtatott az ajtón egy szőke bombázó. A házigazda horogján már jó pár napja nem volt kapás, így azonnal lecsapott az édesanyja testvérének a férjének az apjának a testvérének a fiának a lányára, tekintve, hogy nem álltak közvetlen rokonságban. A lány azért érkezett a városba, hogy meglátogassa Silly szülőjét, aki kisebb korában állítólag sokat vigyázott rá, csakhogy arra nem számított, hogy egy helyes srác lakásán köt ki. Bár ez kétségtelenül nem volt véletlen, Sylvester mindig is úgy alakította a dolgokat, hogy az számára kedvező végkimenetelű legyen, ha máshoz nem is, legalább ehhez értett. A néhány percig tartó flörtölésüknek az lett a vége, hogy az ismeretlen rábízta a magával hozott unokatestvérét, amíg meglátogatja a nagyanyját a kórházban. Silly pedig, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne, rábólintott, mondván, hogy ért a gyerekekhez.
- Te nem vagy komplett! Miért vigyázunk erre a babára? - tudakolta Pixel, amint spanja a ráaggatott babafelszerelésekkel tért vissza, amiket a szexi lányka a kocsiból húzott elő.
- Mert szexi a muterja - adott választ a kérdezett, amint a kanapéjára lepakolta a kapott holmikat, köztük a hordozóba csatolt gyermeket is.
- Ja, az más. Akkor oké.
Most viszont, ahogy hárman hajoltak a még mindig leszíjazott, üvöltő kis srác felé, egyre inkább úgy tűnt, hogy semmi sem oké.
Ryan a haverjától nem is várt mást, mint azt, hogy vakon igent mondjon egy ilyen felkérésre. Azt viszont korántsem értette, hogy hogyan bízhatott rá valaki egy ilyen pici emberkét arra, aki ilyen nyugodtan lepasszolja őt egy idegennek. A lányt rejtély övezte - bár ez minden bigével így volt, aki bekopogtatva azt állította, hogy rokonságban állt a lakás tulajdonosával -, ahogy az unokaöccsét és a nagyanyját is, abban viszont biztosak lehettek, hogy néhány órára megnyertek maguknak egy kisbabát, egy bébiétellel és rengeteg játékkal megpakolt kanapéval együtt. A legutóbb érkezett irigykedett Nathanre, amiért az egy egyszerű "dolgom van" üzenettel lerendezte a helyzetet, bizonyára neki is ezt kellett volna tennie, azonban a benne lakozó hűséges barát nem engedte, hogy így cserben hagyja haverjait. Még akkor is, ha a végére bírósági ügy kerekedik a dologból, benne akart lenni a buliban.
- Akkor most mi legyen vele? - tudakolta Pixel, miközben a lakást átjárta a létező legkellemetlenebb zaj.
A kisfiú megfeszülő izmokkal küzdött a hordozó övei ellen, vörös arccal erőlködve próbált meg kiszabadulni a fogságból, miközben hisztizésbe kezdett és könnyei végigfolytak arcán. Kevés hajszála volt, azok is világos színűek, szőkék, viszont ahogy száját hatalmasra tátva kiabált, láthatóvá vált, hogy már volt egy-két kisebb foga. A kánikula ellenére rendesen be volt öltöztetve, pulóvert aggattak rá és egy hosszabb nadrágot. Ryannek - aki a kis asztalon ülve figyelte, amint Silly megpróbált idétlenebbnél idétlenebb fejeket vágva elterelni a kicsi figyelmét - azon nyomban Nicky jutott eszébe, valamint az, hogy mennyire elcseszte vele a dolgokat.
- Szerintem kéne egy nő... tudjátok, aki ért a gyerekekhez - vetette fel a srác, azt remélve, hogy ez majd beválik, és minél gyorsabban abbamarad ez az idegesítő sírás. Az persze egyiküknek sem jutott eszébe, hogy esetleg megmozdítsák a jövevényt.
- Sunny nem veszi fel, Paige meg egy másik államban van valami túrán - közölte Pix, jelezvén, hogy ezt a lehetőséget már számba vették. Kétségtelenül nem Ray volt az első, akit értesítettek, tekintve, hogy nem nyújtott túl nagy segítséget, ahogyan tisztes távolságból figyelte a történéseket. Mindhárman rettegtek az elkötelezettségtől, irtóztak a kisbabáktól, így nem volt meglepő, hogy egyikük sem kísérelte meg, hogy esetleg hozzáérjen a babához. - Brooklyn még eset...
- Ne! - vágott közbe Ray, ahogy meghallotta az illető keresztnevét. - Most nem lennék képes rá.
- Lehet, hogy éhes. Vagy szomjas. Vagy fázik. Vagy melege van. Vagy fáj valamije. Vagy hiányzik neki a muterja. Nem tom, mire gondol egy bébi? - tört ki Sillyből kétségbeesetten a találgatás, mert képtelen volt a másodperc apró töredékénél tovább lekötni a rendületlenül üvöltő csecsemő figyelmét.
- Hülye, ez egy baba, nem gondol semmire - legyintett Ray, mire Pixel egy megbízható internetes oldal állításaival kezdett dobálózni. - Jól van, jól van, felfogtam. De hárman akkor sem tudunk elbánni vele... ahhoz minimum annyi kéne, hogy egyikünk Tom Selleck legyen.
A másik kettő ferde szemmel nézett rá, és hihetetlen, de erre még a kék szemű csöppség is abbahagyta egy pillanatra az ordítást.
- Ti komolyan nem emlékeztek? - sóhajtott fel kínjában Ryan. - Micky Dimitry házibulija tizedikben. Hajnali négykor már csak hatan voltunk: az a szerencsétlen Micky, aki a hullarészegek között végig teljesen józanul tántorgott, mi négyen, meg Vanessa Travis. Ne mondjátok, hogy erről elfeledkeztetek! - fogta a fejét csalódottan a srác. - Megegyeztünk, hogy akinek sikerül még a bulin lefektetnie, annak az irodalom házidogáját a másik három fogja összedobni hétfőre, viszont Nessie már indulni készült, és csak azzal tudtuk visszatartani, hogy élete legjobb filmélményét ígértük. De annak a nyomorult Mickynek, hogy rohadna meg, még a legújabb filmje is '87-es volt, úgyhogy betettük a csajnak a Három férfi meg egy bébi fekete-fehér változatát, így a csaj köbö tíz perc után lelépett. Na, rémlik? - pillantott rájuk felváltva, hátha sikerült feleleveníteniük benne életük egyik legfantasztikusabb éjszakáját.
- Halványan dereng - ismerte be Pix, Silly viszont csak a fejét ingatta.
- Reménytelenek vagytok! - állította Ryan, képtelen volt elhinni, hogy ez az elképesztő parti nem maradt meg számukra, pedig annyira még nem is voltak részegek. - Pete Shwartz leöntötte tequilával Amanda Rose ruháját, aki erre fogta, levette, és fehérneműben csápolt tovább a zenére. Kenny Blue meg véletlenül lesmárolta Owen Arcot, az a seggfej meg ebből jött rá, hogy langyi.
Ryan memóriája mindent magába szippantott: születésnapokat, évfordulókat, egyéb dátumokat, neveket, jellegzetes vonásokat, szemszíneket, helyszíneket, humoros megszólalásokat, filmcímeket, mellméreteket... mindent, kivéve persze azt, ami nem érdekelte, ilyen például az atomszerkezet vagy az alkotmány fogalma. A tanulást könnyű szerrel letudhatta volna, éltanuló válhatott volna belőle a gimnáziumban, csakhogy figyelmét sokkal inkább lekötötte a csajozás és a szórakozás, így nem fordított időt tanulásra, csak ha már nem volt más lehetőség (például ha a közelében ülő stréberről kiderült a nap elején, hogy beteg, akkor ötödik órára memorizálta a második világháború fontosabb dátumait, és írt egy hármast).
A tévéből kiszűrődő hang egy népszerű sporttudósító hangja volt, amint az elmúlt hét eseményeiről tájékoztatta a nézőket a sportcsatornán. Ahogy ez keveredett a kisfiú egyre irritálóbb visongásával, és vörös pofija egyre intenzívebb színűvé változott, kezdett mindhárom srácban komolyan felmenni a pumpa, valamint ezzel együtt nyugtalanok is lettek: felmerült a kérdés, hogy mi van, ha képtelenek életben tartani egy csecsemőt néhány óráig?
- Figyi, neked ott volt Roxy - jegyezte meg Sylvester a spanja felé pillantva. - Csak emlékszel még valamire!
- Csak mert tíz évesen képes voltam úgy a karjaimban tartani egy babát, hogy ne ejtsem el, még nem jelenti azt, hogy ez most is sikerülne - emelte maga elé kezeit Ryan védekezésképp, nehogy a végén még ő legyen egy baleset okozója, mert semmi kedve nem volt a szülőknek magyarázkodni Sylvester hülyeségei miatt.
Csak nemet kellett volna mondani... - gondolta.
- Egyikőtök menjen és kerítsen valami csajt - adta ki az utasítást Silly, furcsamód önzetlenül, önmagát maradásra ítélve. Úgy tűnt, hogy azt a tényt még ő is képes volt ép ésszel felfogni, hogy ő okozta a galibát. Míg Ray erre rácsodálkozott, Pixel lecsapott a lehetőségre:
- Majd én! - emelte magasba az egyik kezét, azzal már indult is, hogy kerítsen egy nőstényt, bár ekkora már konkrét terve volt.
Háta mögött hagyta a két srácot a kisfiúval, ő pedig felkerekedett, hogy elzarándokoljon Nicky lakására és meggyőzze őt arról, hogy igenis meg kell bocsátania neki az előző nap történteket. Valamint kész volt arra is rávenni, hogy segítsen nekik a babával.
Gépjárművel szelte át a város megfelelő szegletét, bár félúton sikerült eltévednie, de még így is fél óra alatt odaért.

×××

Nicolette egész álló nap keményen dolgozott. Logókat szerkesztett, weblapokat rendezett át, valamint sikerült rábukkannia egy újabb gyászoló Fury családra, kiknek gyermeke huszonhárom éve hunyt el, ezúttal Kanadában, csakhogy végül nem tudta tovább követni a szálakat, a família visszavonult, nem adott interjúkat, nem vágyott közönségre. Őszintén kezdett már belefáradni a keresésbe, azonban nem merte feladni, mert úgy hitte, hogy bármelyik pillanatban rálelhet édesanyja családjára. Ahhoz viszont, hogy igénybe vehesse a régebben Keith által felbérelt nyomozót, sokkal több pénzre volt szüksége, mint amennyi jelenleg akadt neki.
Macskái haragosan figyelték őt az egyik fotelből, dühösek voltak azért, hogy előző nap olyan csúnyán magukra hagyta őket. Ahogyan Nicolette feléjük tekintett, laptopjával ölében, egy pillanatig felsejlett előtte a tegnapi vízen töltött néhány óra, majd nyomban el is hessegette a gondolatot.
Mintha csak megérezte volna, Pixel ekkor kopogtatott ajtaján.
- Ha megint a díszmadár lesz az, én megkopasztom! - esküdözött a lány, miközben félretette eszközét és feltápászkodott, hogy aztán elsétáljon a bejáratig és kitárja azt. - Á, Taxi! - ismerte fel látogatóját, bár továbbra sem volt hajlandó őt rendes nevén szólítani.
- Pixel - javította ki azonnal a srác, aki addigra már kidolgozott egy kerek monológot. - Ami tegnap történt, az teljes mértékben az én hibám volt, ha Ray tisztában lett volna azzal, hogy bajod eshet, tuti biztos, hogy nem vitt volna el motorcsónakázni. Tiszteletben tartja a döntésedet, ha úgy döntesz, hogy többet nem akarod látni, viszont szeretnélek megkérni arra, hogy gondold át a dolgokat újra. Ő a legjobbat akarja neked, szeretne boldoggá tenni, és ha adnál neki egy esélyt, akkor ezúttal biztos nem cseszné el. Talán nem ő a legjobb ember a Földön, viszont ha megengednéd neki, hogy bizonyítson, nem csalódnál benne. Szükségetek van egymásra, ezt te sem tagadhatod - zárta le egy sokatmondó pillantással Pixel, ahogy ott állt a küszöb előtt, a hűvös lépcsőházban.
Nicolette összefonta maga előtt karjait, úgy reagált a hallottakra.
- Ti ezt az egészet úgy ahogy van, félreértelmezitek. Nem számít, hogy mit csináltok, hányszor jelentek meg itt, a dolgok sosem fognak megváltozni. Nem miattad vagy miatta, de még az a két csitri sincs hatással semmire, a lényeg, hogy én nem vágyom kapcsolatra! Nincs szükségem arra, hogy valakinek minden áldott nap meg kelljen felelnem, nem akarok fájdalmat, egyszerűen belefáradtam már. Volt két srác, nincs szükségem többre, én eléldegélek itt egyedül még néhány évig, ti meg csak hajkurásszátok tovább a nőket, amíg ki nem nőtök belőle - tárta szét karjait a lány, elhúzva a száját.
Pixel hatalmasat sóhajtva folytatta, miközben egy gyakorlottan, alig észrevehetően végigmért egy mellette elsuhanó, lefelé siető hölgyeményt.
- Gondolj csak bele, hogy milyen csúcs lenne, ha velünk lógnál! Jó, persze, tiszta dilisek vagyunk, Silly egy igazi gyökér, Nate a világ legnagyobb vadmarhája, és Ray Ray sem különb a többinél, de őszintén kedvel téged. Ha adnál neki egy esélyt, nem cs...
- Nem akarok neki esély adni. Ilyen egyszerű - közölte megtámaszkodva az ajtófélfában Nicolette.
- Hagynád, hogy befejezzem? - horkant fel a srác, nem szokta meg, hogy a szavába vágnak. - Basszus. Szóval. Ha adnál neki egy esélyt, biztos nem csalódnál benne, mert megszépítené az egész életed. Értelmet adna arra, hogy felkelj reggel.
Pierre valahol a valós és valótlan között egyensúlyozott. Szeretett volna őszinte maradni, nem hazudni önmagukról, a viselkedésükről, ugyanakkor azzal biztosan nem vette volna le a lábáról a kiszemeltet, ha ismerteti egy átlagos napjukat: henyélés, édességmajszolás, nővadászat... Talán Nickynek volt igaza: olyanok voltak, mint a tizenkilenc évesek.
Nicolette a látogatója válla fölött a lépcsőház fehér, néhol csintalan kölykök cipőtalp lenyomataival tarkított falát kémlelte. Egész életében értelmetlennek tartotta létét, azonban mindig volt miért kikelnie reggel az ágyból: várakozott. Az árvaházban arra, hogy valakinek végre kelljen, Mendeséknél pedig arra, hogy távozhasson onnan. Most viszont, hogy végre a maga uraként élhetett, visszatekintve nem tűntek már olyan elviselhetetlennek azok az évek, melyek szüntelen várakozással teltek. Mostanra pedig már nem volt mire várnia, így jobbára a munkája miatt élt, valamint a remény miatt, hogy egy nap rálelhet édesanyja családjára, saját családjára.
- Azt várod, hogy dobjam sutba az elveimet csak azért, mert egy díszmadár odavan értem? Az elveimen kívül más már nem is maradt nekem, miért adnám fel őket csak úgy? - tett fel két egyszerű kérdést Pixelnek a lány, mérlegelés után.
- Hagyjuk már ezt a hülye dumát, te is pont ugyanannyira vágysz a szeretetre, mint bárki más. Elvek... persze! Hány éves vagy, ötvenhárom? - horkant fel Pix, mintha személyes sértés érte volna személyét.
Meg fogom bánni... - gondolta Nicolette.
- Tegyük fel, hogy elhiszem neked ezt a sok zagyvaságot. Mégis hogyan tovább? - tudakolta a lány felvonva egyik szemöldökét.
- Gyere velem. Szükségünk van rád - hangsúlyozta ki a szükség szó végén lévő ragot, jelezvén, hogy a többesszám lényeges.
Talán a végén hatalmasat fog majd esni, talán őrülten, kibírhatatlanul fog fájni, viszont nem tudhatja, ha meg sem próbálja. Arról nem is beszélve, hogy a fiúk esetleges kapcsolatai kecsegtetően hatottak rá anyja nyughelyének meglelésében.
- Felőlem.

×♥×

Kedves olvasók!
Sajnos tegnap volt egy kis hőemelkedésem, úgyhogy ma itthon kellett maradnom, viszont minden rosszban van valami jó, így korábban hozhattam nektek a fejezetet! A fiúk elég nagy fába vágták a fejszéjüket. Ilyesmire számítottatok?
Nos, kedves felvételizők, meséljetek! Nehéz volt az idei írásbeli? Mindenképp szeretném majd átfutni a feladatsort, hogy lássam mivel kellett megküzdenetek. Hogy érzitek, jól sikerült?
Elképesztő, hogy harmincöt feliratkozóval büszkélkedhet az oldal, hálásan köszönöm nektek! ♥
Millió puszi,
Bia

2015. január 15.

13. fejezet: Testvérek

Avicii - Hey Brother
Azután, hogy Nicolette faképnél hagyta a mólónál, Ryan már nem látta értelmét a további küzdelemnek. Egy egész hét eltelt már azóta, hogy először találkozott a lánnyal, az ügy pedig egészen reménytelennek látszott, így, hogy kis híján halálra fagyasztotta a kiszemeltet, aki egy pillanattal azután, hogy lába újra szilárd talajt érintett, már meg is ragadta az alkalmat, hogy minél messzebb kerülhessen a srácoktól. Ray esedezett, könyörgött neki, hogy had vigye haza ő a motoron, a lány azonban hajthatatlan volt. Egyedül vágott neki az ismeretlennek, pedig fogalma sem volt arról, hogy milyen úton juthat vissza lakására. Több, mint három óra alatt sikerült csak hazavándorolnia, de még sajgó talpa sem tudta meggyőzni, hogy rossz ötlet volt gyalog nekivágnia az útnak.
Ryan másnap ismét ellátogatott egykori otthonába, hogy észrevétlenül visszacsempéssze a szennyes tartóba húga bikinijét. Nem szívesen töltött a mindenképp szükségesnél több időt a házban, azonban belépve az ajtón szokatlan hangokra lett figyelmes. Először is apja nem volt otthon, hiszen sem a konyhából nem jött zaj, valamint a tévé sem fecsegett a nappaliban, az emeleten viszont annál inkább állt a bál. A legelső furcsaság, melyre a srác figyelmes lett, az a depressziós hangulatú zene, ami minden bizonnyal egy éppen aktuális szívszaggató tinisláger lehetett egy nyávogós hangú libától, aki énekesnek képzelte magát. Azt már első hallásra tudta, hogy az ő hifi berendezéséből érkezett a zene, tehát a húga minden bizonnyal eltulajdonította itt hagyott holmiját. Azonban ahogy felfelé indult az emelten, a zenének nem nevezhető nyivákolást kezdte elnyomni egy fojtott hang, mely vagy magához a dalhoz tartozott, vagy pedig Roxytól származott. A zokogásra emlékeztető hangok felerősödtek, amint halkan a lány ajtajához lopódzott, aki még akkor sem figyelt volna fel rá, ha nem üvöltött volna a zene, túlságosan is el volt foglalva saját szívfájdalmával.
Így Ray úgy döntött, hogy szabad a pálya, akár trappolva is bemasírozhat a fürdőbe, hogy az elkobzott fürdőruhát visszahelyezze oda, ahonnan előzőleg elemelte. Csakhogy amint végzett ezzel a művelettel és visszafelé indult volna, lefelé a lépcsőn, rájött, hogy azért mégsem viselkedhet ennyire szívtelenül, már csak édesanyja miatt sem. Tudta, hogy az asszony is szerette volna, ha később is megmarad köztük a harmonikus kapcsolat, és bár ez nem történt meg, azért Ryan nem halt volna bele abba, ha mondjuk megpróbál kulturált ember módjára kommunikálni a testvérével. Ideje, mint a tenger.
Kopogtatott a résnyire nyitott ajtón, azonban a lány nem hallhatta ezt, így Ray Ray inkább beljebb lépkedett a sárga tapétájú szobában. Hangfalai a földön hevertek, közel a konnektorhoz, így lehajolt, hogy valamivel lejjebb tekerhesse a hangerőt, erre pedig már húga is felkapta a fejét, bár meglepő módon egyáltalán nem ijedt meg. Felült ágyán, hátát a támlának döntötte, térdeit felhúzta, párnáját pedig mellkasához szorította.
- Mit akarsz már megint? - förmedt rá bátyjára, aki megbánta, hogy egyáltalán megpróbálkozott ezzel a lehetetlen küldetéssel, azonban (mivel sosem riadt vissza a kihívásoktól) kikapcsolta a hifit és leült a fehér ágyneművel fedett bútor szélére.
- Mi... - kezdte kérdését, majd útközben meggondolta magát és helyesbített: - Ki a sírás oka?
- Mit érdekel? - tudakolta morcosan a kérdezett, nem volt ínyére az ötlet, hogy régen olyannyira imádott bátyjával diskuráljon a magánügyeiről. - Tíz év után bemasírozol ide tök kussban, és elvárod, hogy kitárulkozzam? Menj a fenébe, Ricky!
- Roxy... csak meséld el, hogy mi történt. Tudhatnád, hogy nálam jobban senki nem tud segíteni - emelte a magasba a szemöldökét Ryan, mintegy jelzésként, hogy akár kapóra is jöhet a lánynak, ha megosztja vele, hogy miért szomorkodik.
Roxanne hátán végigfutott a hideg.
- Ezer éve nem hívtál Roxynak - jegyezte meg, amint lábait kinyújtotta és a fekete szempillaspirál foltokkal tarkított párnáját combjára helyezte. A nyomok még előbb kerülhettek oda, mivel ezúttal máz nélküli volt könnyekkel szántott arca. Karikás, vöröses színű szemei arról árulkodtak, hogy régen nem pihente már ki magát rendesen.
- Ahogy te sem Rickynek.
Kínos csönd állt be köztük.
Roxy és Ricky, mindörökké együtt! - mondogatták régebben.
Maguk sem tudták biztosan, hogy mi szakította szét erősnek látszó köteléküket, annyi azonban bizonyos volt, hogy édesanyjuk halálával kezdődött minden. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen tragédia közelebb hozza a családtagokat, náluk azonban ez másképp történt, hármójukat széthúzták a történtek.
- A neve Craig és két hónapja ismertem meg, az egyik barátnőm, Krissy bátyja - kezdett bele a történetbe egészen halk, cérnavékony hangon. - Három évvel idősebb nálam, de rögtön nyomulni kezdett, nekem viszont volt barátom, Jeremy, úgyhogy az első próbálkozásait gond nélkül elhárítottam, mondván, hogy szeretem a barátom. Csakhogy ez a Craig ellenállhatatlan... olyan szexi, és olyan dumája van, hogy az ember képtelen nemet mondani neki - folytatta, Ryan pedig akaratlanul is magára ismert a leírásból. - Két hete az iskolai könyvtárban gyűjtöttem anyagot a hátsó polcoknál, megjelent és mindenféléket mondott rólam, állati édes dolgokat, csókolóztunk, elkapott a hév, felvitt magához és lefeküdtem vele, ez volt az első, mondjuk fájt is rendesen, de aztán belejöttem. Másnap reggel pedig egyszerűen csak kilökött a lakásáról, amikor pedig felhívtam, és mondtam neki, hogy szakítok Jeremyvel, azt válaszolta, hogy ezt sürgősen felejtsem el, mert köztünk soha nem lesz semmi, mert be volt nyomva és az egész csak játék volt. De persze Krissy rájött, kétszínű picsának nevezett, beárult Jeremynek, aki teljesen kiakadt rám, majd az egész évfolyamot ellenem fordította, most meg beköszöntött a nyári szünet, és halálbiztos, hogy januárig az egész város meg fog utálni - fejezte be lefelé görbülő szájjal, könnyei újra utat törtek maguknak, szíve hasogatott. - Most boldog vagy?
Ryan komolyan kezdett aggódni maga miatt, ugyanis valamilyen furcsa fájdalmat érzett annak gondolatára, hogy a húgát megbántották. Szeretett volna azonnal felpattanni, hogy a történetben szereplő összes személyt egyesével verje péppé, csakhogy abban a pillanatban testvére mellett volt a helye, ezzel tisztában volt. Kicsit vétkesnek is érezte magát az ügyben, hiszen csak ekkor döbbent rá igazán arra, hogy ha az elmúlt évek során igazi bátyóként viselkedett volna, mindettől megvédhette volna szerettét. Megtaníthatta volna arra, amire csak ő tudja, elmagyarázhatta volna neki, hogy ne dőljön be ilyen Craig-féle szélhámosoknak, vigyázzon szüzességére, bár ebben a tekintetben nem ítélkezhetett felette: Ray mindössze tizennégy volt, mikor elvesztette. Abba már bele sem mert gondolni, hogy az ő áldozatai is hasonlóképp sírhattak utána.
Följebb kúszott az ágyon, egészen a tövéig, ahol hátát nekitámasztotta a támlának és magához ölelte a tizenhat éves tinédzsert. Roxy fejét nekidöntötte a fiú mellkasának, szorosan magához szorította testét, éreznie kellett valaki támogatását, szeretetét. Apja nem értett ezekhez a dolgokhoz, számára egyetlen nő létezett egész életében, ráadásul Roxy nem akarta ezeket szülőjével megtárgyalni. Leggyengébb pillanataiban édesanyjához beszélt, bár ez egyoldalú volt, sosem kapott választ kérdéseire.
Ryan megtámasztotta állát a lány mesterséges fekete haján, úgy szólalt meg.
- Ilyen Craighez hasonló bunkókkal fogsz még találkozni, őket csak a testi kapcsolat érdekli, nem is szabad hagynod, hogy az ilyenek elbűvöljenek - rázta meg a fejét, ezzel kicsit összekócolva a lány haját.
Én is ilyen vagyok.
- Krissynek kötelessége lett volna figyelmeztetni, hogy milyen bátyja van, ha pedig nem tudta, hogy ilyen, akkor nem lehet valami felhőtlen a kapcsolatuk. Be se kellett volna mutatnia neki, hülyeség! Én sem rángatom ide Nate-et meg Sillyt, hogy aztán végignézzem amint áthajtanak rajtad - állította Ray, példával alátámasztva mondanivalóját. - Szóval én inkább Krissyt nevezném kétszínűnek, amiért nyájasan a barátnődnek nevezi magát, közben meg rád uszítja a bátyját, hogy aztán ellened forduljon. Jeremy meg valami szánalmas kis pöcs lehet, ha a barátnője más karjaiban keresi a boldogságot - rendezte le a többieket is, majd rátért a kínosabb részre. - A sze... - kezdte volna, azonban úgy döntött, hogy szépen fog fogalmazni - ...retkezés pedig ennél már csak jobb lesz. Ha egyszer ráérzel az ízére, többet nem akarsz majd mást - biztosította a srác.
- Apa szerint csak akkor jó, ha a megfelelő emberrel csináljuk - vágta rá csípőből a lány a betanult szöveget, melyet apja már négy éve szajkózott, tanulva a korábbi hibáiból. Ryan megtanította rá, hogy ezt nem lehet elég korán kezdeni.
- Apád egész életében egyetlen nővel volt, zéró tapasztalata van az öregnek, úgyhogy jobban jársz ha rám hallgatsz - ajánlotta az idősebb, és ezúttal hálás volt azért, hogy szülőjük nem volt otthon (bár így pénzzel sem tudta megdobni), így nyíltan diskurálhattak róla.
- Az apánk - helyesbített sokatmondó hangsúllyal a lány, mire Ray változtatott a pozíciójukon, maga mellé ültette a húgát és visszaadta kezébe a párnáját, hogy szorongathasson valamit. - És szerintem akkor is létezik szerelem - jelentette ki Roxy, testvérének pedig ügyelnie kellett arra, hogy ne bukjon ki belőle a nevetés.
- Nem mondhatod komolyan - mosolyodott el feléje pillantva, mire Roxanne hatalmas szemeivel bátyja tekintetét kezdte fürkészni.
- Most még a szívtelen macsó szerepében tetszelegsz, de ki tudja? Talán a következő, vagy az azután következő hölgyike majd megtanít arra, hogy bizony még benned is léteznek emberi érzések - tárta szét karjait bizakodóan a lány, tényleg hitt abban, hogy Ryan is képes a változásra, csak a megfelelő nő kell hozzá a megfelelő időben. Ő tudta a legjobban, hogy nem volt ám mindig ilyen, így képes volt bízni egy jobb jövőben számára.
Kiskorában titkon arra vágyott, hogy egy napon majd koszorúslányként sétálhasson végig a sorok között imádott testvére esküvőjén - ez a kép sokkal jobban foglalkoztatta, mint a saját lagzija. Aztán idővel, ahogy kapcsolatuk egyre véresebbé, egymást gyilkolóvá vált, lemondott erről az álmáról, csakhogy most, amint újra karnyújtásnyira volt tőle, rájött, hogy anyjuk halála utána vált csak igazán fontossá számára, hogy legyen egy testvére. Mert bár technikailag volt is, az utóbbi tíz évben nem érezte így. Apjuk kiszámíthatatlan jelenség volt, így inkább nem faggatta őt édesanyjáról, félő volt, hogy egy olyan egyszerű kérés, hogy meséljen róla egy keveset, örök depresszióba száműzné.
- Mesélj anyáról! - kérte végül, mielőtt előző kijelentésére bármit reagálhatott volna Ryan.
- Na, arra várhatsz! Amúgy is, emlékszel még rá, vagy nem? Gazdálkodj abból - rendezte le ennyivel a dolgot a fiú, csakhogy hozzá hasonlóan a húga is meglehetősen makacs fiatal volt, így nem hagyta annyiban a dolgot.
- Ugyan már! Ha mesélsz egy történetet, akkor segítek neked - ajánlotta fel a lány, igazi Zachariah-féle alkudozással.
- Ne sértődj meg, de nincs szükségem a segítségedre - közölte némi tűnődés után Ryan, nem is értette kristálytisztán, hogy miféle támogatásra gondolhat testvére.
- Ó, dehogy nincs! Az a lány nem csíp téged, én viszont rámutathatok, hogy mivel tudod levenni a lábáról - pillantott fel bratyójára Roxanne egy ravasz mosollyal.
Szafari. Sydney. Elismerés. Whiskey.
A remény legutolsó szikrája felgyúlt a srácban, aki már végleg lemondott a felsorolt díjakról. Viszont ha ezek megszerzéséhez arra volt szüksége, hogy egyetlen gyermekkori történetet megosszon édesanyjáról, valamint füllentsen húgának, akkor...
Állok elébe! - gondolta Ryan.
- Nem bánom - adta be a derekát egy legyintéssel, mire húga kettőt tapsolt örömében, majd lejjebb csúszott ágyán, hogy fekvőhelyzetből hallgathassa a történetet, onnan tekintett fel testvérére. - Vicceset akarsz vagy inkább szomorút? - tudakolta a lánytól, ő viszont csak megrántotta a vállát, jelezvén, hogy mindegy. - Emlékszem, hogy mikor hétéves voltam, az egyik osztálytársam anyja megbetegedett és kórházba került. Nem volt súlyos az állapota, de gyermekként máshogy fogtam fel az egészet. Akkor tudatosult bennem, hogy mi az a halál, meg, hogy egyszer majd anyát is el fogom veszíteni. Rákérdeztem, mire ő azt felelte, hogy nem kell emiatt aggódnom, mert ha történik is vele valami, akkor sem fog örökre távozni, végig mellettem fog maradni, csak annyi lesz a különbség, hogy nem fogom látni. Ez a legbosszantóbb az egészben... - túrt bele a hajába a srác. - Mindig is tudta, hogy neki kevés fog adatni - nyelt egy hatalmasat a mondandója végén.
Az emlékek mindkettejüket feldúlták, viszont Roxanne hozzáfűzött még ehhez valamit, mielőtt továbbléptek volna.
- A költözésed után apa eléggé le volt törve, ezért elővette a fényképalbumot és gyerekkori fotókat mutatott rólad, csakhogy köztük volt az is, ami utoljára készült anyáról. Az volt az egyetlen alkalom, hogy nyíltan beszélt róla nekem, nem tudom hogyan vagy miért, de erőt vett magán és mesélt az utolsó napról. Mindketten suliban voltunk, átlagos napnak indult, mindketten dolgoztak, amíg apát fel nem hívták, hogy baj van. Azt mondta, hogy te rögtön siettél a helyszínre, hogy elköszönhess tőle, ami sikerült is, miután másodjára újraélesztették.
Ryan azonnal reagált.
- Aha, jó. Szóval akkor segítesz?
Képtelen volt feldolgozni a hallottakat, továbbra is igazságtalanságnak, sorscsapásnak vélte a történteket. A gondolat, hogy édesanyja az életével küzdött, amíg ő az iskolapad mögött a beilleszkedéssel fáradozott, a kezdetektől fogva emésztette.
Roxanne belátta, hogy túl messzire ment, így inkább visszamászott az ágy végébe, háta mögé egy párnát tett, és úgy kezdte meg a bratyója vizsgáztatását.
- Előbb letesztelem, hogy tényleg komolyan gondolod-e vele. Eljön a karácsonyi vacsira? - érdeklődött a lány, első vizsgakérdése keretében.
Ryan a szemét forgatta azon, hogy a húga nem bízik benne, bár tulajdonképpen semmi okot nem adott arra, hogy feltétel nélkül higgyen neki.
- Ha sikerül meghódítanom, akkor biztos - felelte a srác, mert a dátum még belesett a két hétbe, így szerette volna nem csak erre a kínos családi eseményre, de az egy rákövetkező napra esedékes partira is elvinni, amit Pix rendezett minden évben.
- Miért tetszik? - folytatta a faggatózást Roxy, semmiképp sem akart egy olyan lány elcsábításában részt venni, akit testvére a többiekhez hasonlóan csak az adott éjszakáig kíván megtartani.
- Mert ő más - vágta rá tömören és egyszerűen, ami arról árulkodott, hogy nem állít valótlanságot. Nicolette tényleg egy bizarr jelenség volt, más, mint amilyenekkel korábban dolga volt, azonban ez egyáltalán nem nyerte el a fiú tetszését.
- Belezúgtál, mi? - koccantotta neki vállát a másikénak játékosan Roxanne, Ryan pedig erre csak halványan elmosolyodott.
- Menthetetlenül - ismerte be alsó ajkába harapva, kicsit talán már túljátszva szerepét, viszont úgy tűnt, hogy húga nem kételkedett tovább.
- Na jó - bólintott egyet, jelezvén, hogy Ryan átment a vizsgán, így szívesen elárulja neki tuti tippjét. - Lehetsz te a világ leglazábbika, megveheted neki a létező összes bonbont meg virágcsokrot, lehetsz édes, aranyos, vicces vagy helyes, de ha azt látja, hogy törődsz vele, hogy komolyan szeretnéd őt megérteni, megfejteni, akkor nem fog tovább ellenállni, ezt garantálhatom.
Főhősünk első gondolata az volt, hogy az nem lehet olyan bonyolult feladat, viszont aztán felismerte, hogy nem egy pláza cicával van dolga, aki már a hajszínére tett bóktól is szétteszi a lábait, nem beszélve az átlagosokról, akiknek kiismerése még egy amatőr számára is csak kettő másodpercet vesz igénybe. Egy jégcsappal nehéz törődni, leginkább azért, mert nem hagyja.
- Nahát, köszö...
Csakhogy nem tudta befejezni hálálkodását, zsebében hangosan kezdett üvölteni az ismerős dallam, mire sebesen előkapta a készüléket és felvette azt.
- Mizu Pix? - tudakolta haveri stílusban, amitől húgának mosolyognia kellett.
- Van itt egy hatos... pontosabban kettő, csak az egyik lelépett - helyesbített a srác.
Ray kissé csalódottan konstatálta, hogy ebből a buliból ki kell maradnia, ugyanis nem foglalkozhatott most Nickyn kívül más nőkkel. Ennek ellenére - már csak megszokásból is - rákérdezett:
- Nem, kor?
- Hát, aki lelépett az egy húszas csajszi volt, viszont van itt egy kisfiú... - ismertette a helyzetet bizonytalanul Pixel, maga sem hitte el, hogy mi történik körülötte Silly lakásán.
Ray fülét gyereksírás ütötte meg, ezért kezdett egy kicsit megrémülni.
- Mennyire kicsi? - tudakolta, és azonnal kifogásokat keresett arra, hogy miért nem tud menni segíteni: apja ráparancsolt, hogy vásároljon be karácsonyra, a húga szóval tartja valami dilis pasiügy miatt, Nickyhez igyekszik bocsánatot kérni, vagy látott egy őrülten szexi csajt az utcán és most feltűnés nélkül őt követi. Egyik sem volt elég frappáns, de haverja nem adott elég időt arra, hogy végiggondolja az összes lehetséges kibúvót.
- Olyan tizenhét lehet - saccolta meg Pixel, mire a háttérből Silly ordított egy számot, de a telefonnak ezen a végén Ryan nem igazán értette a becsült értéket.
- Ültesd be valami zombis filmre - rántotta meg a vállát, majd jócskán megkönnyebbült, hogy nem kellett valami csecsemőt pesztrálnia, azt viszont nem értette, hogy miért nem tudtak kezelni egy kamaszt a spanjai.
- Hónapos.

×♥×

Kedves olvasók!
Bár én egyke vagyok, őszintén remélem, hogy ti remek kapcsolatot ápoltok testvéreitekkel! Ryan és Roxy viszonya sokáig elmérgesült volt, de talán a fogadás újra felébresztheti a bennük lakozó, testvérüket imádó gyermeket. Mit gondoltok a fejezetről? Számítottatok erre?
Emlékeztek még, hogy melyik probléma a hatos számmal ellátott? Nem baj, ha nem, ugyanis megsúgom: Silly egy távoli rokonának felbukkanása...
Remélem, hogy jól telik a hetetek, erősen fogok szorítani szombaton minden felvételizőnek, pontosan tudom, hogy min mentek keresztül, tavaly én is átéltem. Ne idegeskedjetek, menni fog, én szurkolok nektek! A vizsgázók helyzetét bár nem érzem át, de nekik is kívánok rengeteg kitartást továbbra is!
Millió puszi,
Bia

2015. január 12.

12. fejezet: Tengeren

Train - Mermaid

A kikötő egészen picike volt, csak egyetlen a sok közül. Itt jobbára csupán a dokkok közelében élő hajósok tárolták csónakjaikat, ladikjaikat, nagyobb méretűekkel nemigen lehetett találkozni. Hat-hét hosszú, fával burkolt móló tört magának utat a vízen, Pixel pedig már legalább tizenöt perce ácsorgott a bikák kereszttüzében.
A kikötőhöz épített motel parkolójában tették le a motort.
- Na, hogy tetszett? - tudakolta a srác, amint egy fagyizó mellett elhaladva a víz irányába lépdeltek. A Nap erőteljesen sütött, így magában szitkozódva elkönyvelte, hogy megfeledkezett a napszemüvegéről.
- Mármint az, hogy hozzám dörgölted a gusztustalanságodat, miközben a légáramlástól majd megfagytam? Nem volt egy életre szóló élmény - ábrándította ki a reménykedőt, aki abban bízott, hogy megkedveltette ezt a fajta közlekedési módot a lánnyal. Elvégre még egy hétig így akarta őt furikázni.
- Majd kölcsönkérem Pix apjának terepjáróját - biztosította a kiválasztottat afelől, hogy ezentúl kényelmesebb utazhat.
Drága okos telefon, márkás cuccok, motorcsónak és terepjáró? Üdv a sznobok klubjában! - gondolta Nicolette.
- Nem szükséges. Ezen utazás után remélhetőleg lenyugszol és nem keresel többet - célzott erőteljesen a lány arra, hogy innentől kezdve szeretne nyugalmat.
- Erre nem vennék mérget - jegyezte meg egy megnyerő vigyorral Ray, kár, hogy ez ennél a nőnél nem hatott.
A mólón végigcaplatva mindkét oldalról vitorlások és csónakok övezték útjukat, míg el nem értek Pixel elégedetlen képéig.
- Már vagy egy órája várok, mi a rák volt veletek? - érdeklődött, bár hidegen hagyta a válasz. - Menjünk már!
A himbálózó csónak elég szorosan ki volt kötve ahhoz, hogy Ryan egy lépéssel bent találja magát. Tiszta jószág volt, Mr. Santiago rendben tartotta. A csepp alakú csónak hófehér fedélzetét - melyet vajszínű, felfújható hurkák öveztek - a farhoz erősített fekete motor csúnyította, orrában háromszög alakú, párnás ülőhely fogadta a vendégeket, mely alatt a különböző eszközöket tárolták. Középen a vezető számára kialakított konzol szélvédővel volt ellátva, valamint néhány műszer is hozzá volt erősítve, melyek többek között a vízmélységet is kimutatták. Hátul egy fémkereten egy ausztrál zászló lobogott, valamint éjjel használatos, felkapcsolható, különböző színekben pompázó lámpák.
Ryan a kezét nyújtotta a lány felé, hogy besegítse a járműbe, azonban Nicolette - sokadjára - egy lenéző pillantással illette, majd segítség nélkül lépett edzőcipőjével a hurkára, hogy onnan lehuppanhasson a fedélzetre. Kissé furcsán érezte magát, nem igazán akarta a napját ezzel a két idegennel tölteni, azonban ha már egyszer rábólintott, akkor nem futamodott meg. Ray ledobta a magával hozott holmikat az orrba, Nicolette mellé, aki időközben helyet foglalt.
Pixel gyakorlott mozdulatokkal oldotta el a kötelet mindkét bikáról, majd csatlakozott a többiekhez a hajóban, hogy aztán kiirányítsa apja szeme fényét a kikötőből, egészen lassú járáson tartva a motort, miközben hevesen tekergette a kormányt, nehogy nekiütközzenek egy szomszédnak. Haverja kezében ott volt a csaknem másfél méteres csáklya, hogy azzal segítse Pierre munkáját, ha esetleg túl közel sodródnának egy vitorláshoz.
Nicolette megbabonázva figyelte őket. Neki sosem adatott meg egy ilyen hűséges társ, aki szavak nélkül is tökéletesen érti a másikat.
A többi kihajózott kapitány járművei közt szlalomozva próbáltak kikerülni az öböl zsúfolt részéből, még egészen lassan haladva. Ryan helyet foglalt a lány mellett az orrban, strandpapucsát ledobta a lábáról és maga alá húzta őket, miközben Nicolette a nyüzsgő kormányost figyelte.
- Nem vagytok kajásak? - tudakolta, rábökve a mögötte elhelyezett hűtőtáskára. - Van szendvics, meg energiaital, meg kóla.
- Tudtam, hogy hoznom kellett volna magamnak külön valamit - dünnyögte Nicolette, felismerve, hogy ha belekóstol ezek bármelyikébe, kiütésekkel tér haza, ha egyáltalán hazatér.
- Nekem dobhatsz egy Hellt - nyújtotta a kezét Ryan, felkészülve a hűsítő ital érkezésére, csakhogy Pixel éppen intett az egyik vitorlás utasainak, ráadásul manővereznie kellett, a mélykék vizet sűrűn pettyezték a fehér pontok.
- Öcsém, gyere ide, azt' vedd el - vetette oda a srác, így a szomjas kénytelen volt felállni, hogy magához vegye az energiaitalt a kék hűtőtáskából.
Nicolette a víz felé fordult egész testével, lehámozva magáról mindkét csukáját. Karjait megtámasztotta a hurkán, úgy kémlelte a felszínt. Végtelensége egészen addig nem is tűnt fel, míg a Port Phillip elnevezésű, méreteihez képest egészen sekély öböl azon részére nem értek, ahol már egyre kevesebb volt körülöttük a hajós. Nem volt különösen erős szél, így a fodrozódó vízfelszín alig mozgatta az álló helyzetű csónakot. A kiruccanás alkalmával először érezte úgy, hogy ha egy egészen kicsit is, de megérte rábólintania.
- Gyönyörű - nyugtázta Pixel, ahogy nagyot szippantott a levegőből. - Előbb fürdés, aztán repesztés? Hm? Mit szóltok?
- Én nem fürdök - rázta meg a fejét Nicolette, majd Ryanre pillantott, aki felpattanva már húzta is elő a zsebeiből a kétrészes fürdőruhát. - Azt hittem, hogy a megtűrt kishúg végül nem szánt meg - ráncolta a homlokát értetlenül.
- Hallottad a vitát? - hökkent meg a srác, miközben feléje nyújtotta a szerzeményét, azonban Nicolette-nek esze ágában sem volt elvenni. - Nicky, figyelj...
- Nicolette - sóhajtott fel lemondóan a lány, tudta, hogy már sosem lesz képes megértetni a másikkal, hogy ez a neve -, még mindig.
- Át tudsz öltözni, amíg mi bemegyünk a vízbe - ajánlotta fel Pix, azonban nem volt tisztában azzal, hogy nem ez a probléma.
Már öt éve nem látta senki a hófehér testét, mely pontosan olyan volt, mint a felhők az égen - furcsa formájú és színtelen. Nem érdekelte, hogy mit gondol róla a két srác, hidegen hagyta, hogy az éppen aktuális szépség sztenderdeknek nem felelne meg az alakja, valamint az sem zavarta volna, ha látják meztelenül. Számára ezek a dolgok nem számítottak, nem volt mit szégyellnie, már régen felismerte, hogy tökéletesen boldog lehet mindezek nélkül. Nem próbált megfelelni másoknak, viszont az, hogy levesse lassan már bőreként funkcionáló öltözékét, melytől csak az esténkénti tusolás alkalmával szabadult meg és váltott át, egy hatalmas lépés volt számára. Az, hogy két teljesen idegen srác előtt fürdőruhára vetkőzzön és megmártózzon a tengerben, sosem volt számára mindennapi. Csakhogy tisztában volt azzal, hogy Keithnek, mint mindig, ezúttal is igaza volt: nem engedhette, hogy fenntartásai megkeserítsék életét. Nem félt ő semmitől - azonban volt benne egy kicsi félelem, mikor elvette a vele szemben álló sráctól a ruhadarabokat. Talán Ryan nem volt érdemes arra, hogy Nicolette egy icipicivel közelebb engedje őt magához, ám akkor már nem volt visszaút.
A tűző nap fényében mindkét srác megszabadult a felsőjétől, majd a konzol takarásában felöltötték hosszú fürdőgatyáikat. A mélységmérő 6,2 métert mutatott, viszont egyikük sem tartott süllyedéstől vagy fulladástól. Nagy nehezen előhalászták az orrban lévő tárolóból az összecsukható horgonyt, majd a farhoz erősítve leeresztették a vízbe, hogy ne sodródjon messzire a csónak.
- Mennyire lehet hideg? - tudakolta Pixel, mert a hőmérsékletet elfelejtette leellenőrizni a műszereken.
Ő és Ray már a hurkán álltak, ugráshoz készen, így ez nem volt éppen a legmegfelelőbb alkalom a kérdés feltételére.
- Derítsd ki! - pillantott rá a másik, majd nem tétovázva, anélkül, hogy Pierre védekezhetett volna, apró csobbanással csapódott bele a vízbe, amibe Ryan lökte. Nem sokkal később, miután felhagyott az önfeledt kacagással ő is bevágta magát egy szaltó kíséretében.
- Arrébb uszikálunk, úgyhogy nyugodtan öltözz - biztosította afelől a lányt Pixel, hogy nem fognak leskelődni. Még akkor is, ha tulajdonképpen éppen ez volt a szándékuk.
Nicolette meggyőződött arról, hogy a két debil egymással volt elfoglalva, így a cipzár lehúzását kísérő jellegzetes hang után korábbi ülőhelyére tette az összegyűrt pulóvert. Kezei közé fogta a zöld, falatnyi méretű fürdőruha foszlányokat, melyek úgy festettek, mintha egy normális darabot szétcincált volna egy kutya, neki pedig csak ezek a cafatok maradtak volna. Félretette, majd miután megszabadult zoknijától, ideje volt elnyűtt, sokat látott nadrágjától is megválnia. A fekete anyagot lecsúsztatta csípőjéről, majd a vizet kémlelve - háttal állva az egyelőre egymást fröcskölő srácoknak - kilépett belőle, hogy azt is a többi mellé helyezze. Halvány színű, bokszer stílusú alsónemű volt rajta, melyet ezer évvel ezelőtt vásárolt, már arra sem emlékezett, hogy pontosan hol. Tény, hogy tizenhét éves kora óta nemigen változtak a méretei, így egészen nyugodtan elhordta akkori ruháit is. Egynéhány szürkés színű felsőn és buggyos nadrágon kívül viszont csak ritkán öltött magára mást. Egészen lassan húzta le magáról pólóját, majd ijesztően hosszú haja megcsapta a hátát.
- Most, haver, most, most, most! - ütött egyet főhősünk vállába Pierre, amint észrevette, hogy a kiszemeltjük már fehérneműre vetkőzött. Felhagytak egymás fröcskölésével és nekiszentelték teljes figyelmüket, hogy alaposan kielemezhessék testének minden porcikáját, hiszen ritka rálátásuk volt egy jégkirálynő majdnem teljesen csupasz testére. Valamivel több, mint száz méter távolságból is tökéletesen ki tudták venni vonalait, és Ryan már szóra nyitotta száját, mikor belé fagyott mindenféle gondolat.
Nos, az ócsárlás elmaradt, ugyanis Nicolette karcsúsága még Cassandra Thomaséval is felvette a versenyt, pedig az a hölgyemény egy kész szobor volt, mesterien faragott alakjával. Igaz, hogy Nicolette domborulatai - elöl-hátul - a tinédzserkort idézték, úgy álltak meg a fejlődésben, mint Sylvester agya. Mégis, a maga módján volt észveszejtően gyönyörű. Legalábbis Ryan számára, aki csaknem egy hete szűzies életet élt, így egy pár kósza tinccsel fedett női alak már nagy hatással volt rá.
- Rosszabbra számítottam - ismerte be Pixel, kissé eldeformálódott arckifejezéssel, nem igazán tudta eldönteni, hogy mit gondol. Lábával a vízben rúgkapált, hogy fönn maradhasson, miközben várta spanja reakcióját, ami valahogy félúton turbulenciába keveredett. - Mi van, csak nem tetszik? - vonta össze szemöldökeit a srác, ahogyan tekintetét barátjára emelte, aki transzba esve figyelte, ahogyan a csónakban álldogáló személy megszabadult melltartóként funkcionáló topjától, bár pozíciójának hála nem láthatott semmit belőle elölről.
- Öhm...
Mindössze ennyit volt képes kinyögni, többre nem volt képes. Férfias érzés kerítette hatalmába, ami bár nem volt nála ritka, ezúttal egészen másmilyen volt.
- Komolyan, haver, komolyan? - kuncogott a kütyümániás, mialatt a jármű utasa leült, hogy úgy folytassa öltözködését, így megfosztva a srácokat a látvány érdekes részétől. - Tényleg fickós lettél?
- Öreg, nem vagyok fickós! - védekezett azonnal a vádolt, viszont suttogva nem volt túlságosan meggyőző, azonban ha nem akarták felhívni magukra a figyelmet, akkor halknak kellett maradniuk. - Csak tetszik amit látok, oké?
- Ezt utoljára Hank Hart házibulijában mondtad, három perccel azelőtt, hogy lefeküdtél Crystal Kensingtonnal - emlékeztette erre a releváns tényre Pixel. - Először - tette hozzá.
- Utálom a hülye memóriád! - nyilvánította ki nemtetszését Ray (pedig ami azt illeti, ennek ő is mestere volt), majd nagyot csapott a víz mélykék felszínére, mely hangsúlyban volt az említett emlékezőbajnok szemeinek színével.
Nicolette beleereszkedett a vízbe a hurka oldalán lévő fogantyú segítségével, és bár őrjítően vérfagyasztónak találta hőmérsékletét, egy szót sem szólt miatta. Hátára fordult a vízen, így a sós víz minden egyes hajszálát nedvessé tette. Itt, a Tasman-tengeren igazán súlytalannak, békésnek érezte testét-lelkét, mintha egy rövidke másodpercre minden megszűnt volna létezni, egyedül ő lett volna a világon. Egészen addig tartott idilli pillanata, amíg Ryan el nem kurjantotta magát, mert Pixel egy jól irányzott csapást mért tarkójára, miközben egyre közelebb merészkedtek a lányhoz.
- Óvatosabban! - adott magyarázatot az ütésre a kiadója, ugyanis Ray véletlen majdnem elszakította a vízálló telefontokjának nyakba akasztó zsinórját.
- Komolyan nem tudsz meglenni nélküle? - érdeklődött Nicolette, hiszen a srácok már elég közel voltak hozzá ehhez. Gyengéden rúgkapált lábaival, mialatt az alatta elterülő világra tapadt tekintete. A mélységek miatt nem láthatott le a fenékig, azonban már maga a tengerkék szín is igézően hatott rá, nem gyakran látott ehhez hasonlót.
- Komolyan - felelte Pierre nevetségesen természetesen hangnemben. - Telefon nélkül olyan vagyok, mint a müzli tej nélkül - cifrázta tovább, Nicolette pedig néhány pillanatig meg sem tudott szólalni. Mintha egy tízévessel kommunikált volna.
- Költői hasonlat - bólintott párat szarkasztikusan, majd muszáj volt feltennie a következő kérdés, mert ez már rég nem hagyta nyugodni: - Hány évesek vagytok?
Háromszögű alakzatot formáltak, mindannyiuk haja csuromvizes és sós volt, alattuk apró halak cikáztak, mintha ösztönösek siettek volna elhúzni alattuk.
- Huszonnégy - vágta rá a háromszög egyik sarka, Ray Ray, és bár magabiztossága arról árulkodott, hogy nem hazudik, Nicolette kételkedett.
- Lehetetlen - állapította meg, azzal alaposan, behatóan szemügyre vette őket. - Úgy néztek ki, mint a tizenkilenc évesek - jelentette ki, bár nem volt dolga elég emberrel ahhoz, hogy ezt ilyen biztosan, ilyen sebesen leszűrje. Ráadásul az igazat megvallva Ryan meglepően férfias külsővel rendelkezett kora ellenére. - És úgy is viselkedtek - toldotta meg mondanivalóját egy alig észrevehető, halvány mosollyal.
- És úgy is teljesítünk - kacsintott sokatmondó hangsúllyal Pixel, mire Ryan oldalba bökte, majd fejével a távolba döfött párszor, hogy a srác számára is egyértelmű legyen, hogy időszerű már a lelépése.
Pierre arrébb pancsolt, hogy kettesben hagyja a párt.
- Mesélj valamit - kezdte egy kéréssel Ray, nem tudva, hogy mi lenne egy ilyen alkalomhoz illő nyitómondat, mikor végre egyedül maradtak. - Miért lettél olyan feminista? - tudakolta, erre a kérdésre pedig Nicolette felhorkant.
- Nem vagyok feminista - tiltakozott a lány, amint kicsivel hátrébb evezett, hogy tisztes távolságban legyen kérdezőjétől. Maga sem tudta eldönteni, hogy mit keres itt, mostanra már értelmetlennek érezte Keith monológját is, mintha Ryan miatt az egész értelmét vesztette volna. Sosem volt még hasonló helyzetben, nem értett a férfiakhoz, nem tudott bánni velük, fogalma sem volt, hogy miként kezelje ezt a helyzetet. Azonban az előtte úszkáló srác is hasonlóan érzett; nem értett ő annyira a nőkhöz, mint azt korábban gondolta. Könnyen levette őket a lábukról, a lepedőakrobatikájában nem volt kivetni való, csakhogy tapasztalatai, jól bevált fogásai, bókjai ennél a hölgyeménél mit sem értek, mint halottnak a csók. Tézisei, elméletei megdőlni látszottak. - Csupán utálom az embereket. Az emberek hülyék.
- Hülyék? Miért? - kérdezett rá őszinte érdeklődéssel hangjában, melyet ezúttal nem csak megjátszott, hiszen valóban szerette volna megfejteni az áldozat gondolatait. Nem volt még egy olyan állat, mely ilyen kíváncsian állt prédájához.
Nicolette nem volt benne biztos, hogy szeretne felelni, hiszen miért engedelmeskedett volna egy idegen kérésének. Továbbra sem bízott a fiúban, kételyei voltak vele kapcsolatban, mégis úgy gondolta, hogy ezzel nem veszíthet semmit. Nem tartott attól, hogy esetleg idővel érezni kezdene valamit zaklatója iránt, hiszen sosem volt az a fajta, aki könnyedén megkedvel másokat.
- Példának okáért vegyünk téged - választotta ki delikvensét, mire a nevezett villantotta hófehér mosolyát, akár egy fogpasztareklám főszereplője. - Az alany nem boldog - rázta meg a fejét Nicolette, hogy lehervassza a másik vigyorát, majd magyarázatba kezdett: - Melbourne minden nője utánad epekedik, neked pedig én kellek. Szerinted ez normális?
Ryan hirtelenjében jó néhány fokkal hűvösebbnek érezte az őt körülölelő víztömeget, még talán társánál is jobban fázott. Eszébe ötlött, hogy nyolc nappal később lezárul a határidő és neki soha többé nem kell majd keresnie őt. Belegondolt, hogy vajon akkor milyen következtetéseket von majd le a fajukról. Másrészről viszont egyre inkább úrrá lett rajta a kétely magával kapcsolatban, hiszen eltelt hat nap, de az eredmény eddig egyenlő volt a nullával. Igaz, hogy rávette őt a kimozdulásra, de mit ért el vele? Az égvilágon semmit.
Ryan távolba révedő arcát látva Nicolette folytatta:
- Vagy ott van Taxi - nyúlt egy újabb példához a lány, ezúttal Pierre személyében. - Úgy viselkedik, mintha a pingpongütő méretű készüléke nélkül nem érne semmit. Badarság! Így se, úgy se ér semmit.
- A neve Pixel, a telómérettel meg csak kompenzál - vonta meg a vállát lazán, elég hangosan ahhoz, hogy az említett erre feléjük kapja a fejét, majd méltóságteljesen bemutasson Ryannek.
Nicolette szemébe erősen világított a Nap, fejbőrét felperzselte, azonban egész testében remegett. A hűvös víz lehűtötte a testét, szervezete különösen érzékeny volt erre az alacsony hőmérsékletre. Csupán hab volt a tortán, hogy a fizikai terhelés - ez esetben a szorgalmas kapálózás a víz alatt - nem tett jót betegségének, mellkasa is kissé szorítani kezdett. Ahogy Ray kezeivel a vízfelszínt simogatta és megpróbálta magába szívni a mélykék tenger gyönyörű látványát, elhúzott mellettük egy vitorlás, majd ahogy tekintetével követte a járművet, feltűnt neki, hogy a lány szabályosan vacogott, ajkai természetellenesen lilák voltak, bőre a szokásosnál is sápadtabban festett. Nem segített a helyzeten, hogy reggel óta nem ivott egy korty vizet sem, valamint gyomra is rendesen korgott már. Az égre emelte a tekintetét és megbánta a percet, mikor igent mondott erre a kiruccanásra.
- Hiszen te átfagytál! - állapította meg meglepetten a srác, majd izmos kezeivel át akarta ölelni az egyre lassabban rúgkapáló lányt, benne viszont még volt annyi tartás, hogy ez elől kitérjen. A békés vízfelszínt felkavarta a vitorlás érkezése majd távozása, így körülöttünk hullámzott a felszín. - Pix, gyere segíteni! - utasította rémülten az újra és újra víz alá bukó búvárt, aki leginkább egy halászó kacsára emlékeztetett, ahogy hátsófelét égnek emelve a tengeri világot kémlelte a hajóból begyűjtött búvárszemüvegén át.
Közös erővel segítették be a lányt hátul, ahol a motorba és a fémkeretbe kapaszkodva egész könnyen vissza lehet mászni a csónakba. Nicolette-et leültették az orrba, belecsavarták két törölközőbe - ezzel felemésztve készleteiket -, ő meg csak hagyta, hogy rongybabaként ide-oda ráncigálják. Túlságosan kimerült a kutyaúszásban, túlságosan kiszáradt a hőségben és túlságosan lehűlt a tengerben.
Jó tíz percig csak ült ott, felhúzott térdekkel és csuromvizes hajjal. Ryan előtte térdepelt, készen arra, hogy minden kívánságát teljesítve azonnal pattanjon. A helyzet korántsem volt olyan súlyos, mint ahogyan azt a srác gondolta, Nicolette szervezete egyszerűen csak nem reagált jól a hideg vízre és a megerőltetésre. Ray még magát is meglepte azzal, mennyire komolyan megijesztette ez a szituáció. Az érintett lassan kezdett magához térni, miután Pixel talált neki egy üveg ásványvizet a hűtőtáska aljában, melyet apja helyezhetett el azzal a szándékkal, hogy ezzel mossa le sós testét a fürdőzések után. Vonakodva fogadta el még ezt is, hiszen nem a megszokott otthon leszűrt folyadék volt az, de végül is a semminél jobb volt, így felhajtotta az egészet.
- Nagyon sajnálom - szólalt meg végül az előtte térdelő fiú, készen arra, hogy Nicolette életerejét visszanyerve dührohamban törjön ki, amiért ilyen veszélyeknek tették ki.
Nicolette azonban egy szót sem szólt, távolba révedő tekintettel arra próbált rájönni, hogy mégis mi a fenét képzelt. Nem rázta meg különösebben az iménti eset, csupán meglepetten tapasztalta, hogy ennyire hozzászokott a teste a lustálkodáshoz, rendszeres étkezéshez és a hőséghez. Azonban arra elég volt, hogy ráébressze mennyire gyerekesen viselkedett. Azzal áltatta magát, hogy ez az idegen az egész életét felforgatva csodálatos élményekben részesíti majd, csakhogy rá kellett döbbennie, hogy még ha ez így is történne, életben kellett tartania magát, ha másért nem, akkor édesanyja és macskái miatt. Nem engedhette meg magának, hogy kiruccanjon otthonról két rosszfiúval, akiket alig ismert, akár a tengerbe is hajíthatják, meggyilkolhatják, de egyszerű baleset is érheti. Bármennyire is kecsegtető volt annak gondolata, hogy a tényleg éljen, nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy felelőtlenül veszélyeztesse létét. Egyrészt háziállataira kellett gondolnia, akik minden bizonnyal néhány nap alatt kimúlnának a lakásban, tekintve, hogy az égvilágon senki sem sietne a segítségükre, ha gazdájuk esetleg elhunyna, talán valamelyik cégi dolgozó bevinné őket egy menhelyre, de többre nem számíthattak a szőrmókok. A másik tényező édesanyja volt. Nem lehetett olyan önző, hogy eldobja magától azt, amiért ő kilenc hónapig küzdött, amiért életét adta, ráadásul mindennél jobban szerette volna meglelni nyughelyét. Ráébredt, hogy bár édes megnyugvás lett volna a halál, egyelőre még nem volt itt az ideje.
- Vigyél haza - motyogta a lány szinte alig hallhatóan, saját gondolatainak a hatása alatt állt, nem is sejtette, hogy ilyen mélyen érintik ilyesmik, költözése óta nem volt gyakori, hogy érzelmek törtek rá.
Ryan számára ez a két suttogott szó is elég volt arra, hogy intsen Pixnek, aki erre elkezdte bevenni a horgonyt.

×♥×

Kedves olvasók!
Íme, ez lett a vége a kiruccanásnak. Ilyesmire számítottatok?
Remélem, hogy sikerül visszarázódnotok az iskolai életbe, és jól zárjátok a félévet, valamint továbbra is kívánok rengeteg kitartást a vizsgázóknak és felvételizőknek, sikerülni fog!
Hálásan köszönöm az előző fejezethez érkezett megjegyzéseket és pipákat, ti vagytok a legjobbak! ♥
Millió puszi,
Bia