2015. március 5.

27. fejezet: Élet

Justin Timberlake - Mirrors
Eltelt egy egész hónap. A január csak még elviselhetetlenebbé tette a hőséget Melbourne utcáin, viszont az emberek lassanként feleszméltek az újév okozta sokkból, minden visszaállt a rendes kerékvágásba.
Nicolette a parti után egy héten keresztül kúrálta magát különféle illóolajokkal és ehető gyökerekkel, mert kiütései megrohamozták az egész testét, és csak szigorú étrend mellett tudta az egyensúlyt visszaállítani szervezetében. Ismét unalmas életét élte: napközben dolgozott, macskáival foglalatoskodott, elmerült a csendben, hétfőnként piacra járt, és megpróbálta elfelejteni a megrázkódtatásokat, melyek érték. Kétségkívül szenvedett, de ezt még magának sem vallotta volna be.
Más volt ez, mint mikor elhagyta Angliát. Keith kétségkívül hiányzott neki, de az a fajta elszakadás megkönnyebbüléssel társult, hiszen végre elérte az áhított életkort és a maga ura lehetett, megszabadulhatott erőszakos magántanárától és bizarr nevelőszüleitől, a távolságtól pedig az egész csak még felemelőbb volt. A tudat pedig, hogy Keith számára igenis fontos volt, valamiért enyhített a fájdalmán, így könnyen átvészelte azt az időszakot különösebb szívfájdalom nélkül. Most azonban keserű volt az elválás. Kezdetben kissé haragudott magára, amiért ennyire naiv volt, azt képzelte, hogy kettejük világa valamilyen csoda folytán majd átfedésbe kerül, azonban ennyi idő elteltével már csupán hiányt érzett, ezt viszont sikeresen elnyomta. Pat és Keith csak nyertek ezen az ügyön, ugyanis gazdájuk így többet foglakozott velük, mint valaha.
Január legutolsó napján aztán kopogtattak ajtaján. Úgy számolta, hogy ha Ray ennyi ideig nem próbált a bocsánatáért esedezni - melyet egyébként nem is várt -, akkor nem egy hónap elteltével fogja elkezdeni, így bátran csoszogott ki a bejárati ajtóhoz, aminek a másik oldalán egy Nicky számára ismeretlen férfi állt, úgy vélte, hogy valamelyik mellette vagy alatta lakót kereshette, ezért kitárta az ajtót, hogy útbaigazíthassa.
A férfi a harmincas éveiben járhatott, felettébb jóképű és kedves mosolyú volt. Kissé bizonytalanul ácsorgott a lábtörlő előtt, kíváncsian fürkészte Nicolette meggyötört tekintetét, ápolatlan külsejét, majd szóra nyitotta a száját.
- Elnézést a zavarásért, én Nicolette Furyt keresem - húzta félmosolyra a száját az úriember, és kissé zavartan nyúlt zsebébe, ahol szorongatott valamit.
- Megtalálta - felelte Nicolette, bár elképzelni sem tudta, hogy milyen ügyben keresi őt bárki is. Arra mert tippelni, hogy a cégtől küldték, hogy leellenőrizze, talán ügyfél volt, aki ragaszkodott a személyes konzultációhoz. - Miben segíthetek? - tudakolta unottan a leányzó, de ekkor már nem tudta kedvét szegni a szélesen vigyorgó férfinek.
 - A nevem Michael - mutatkozott be az idegen, majd kihúzta a kezét zsebéből és Nicky felé nyújtott egy fényképet, aki vonakodva bár, de elfogadta azt, még akkor is, ha nem tudta mire vélni a szituációt.
A kép fekete-fehér volt, tehát minden bizonnyal régi. Öt tizenéves gyermeket ábrázolt, akiknek jól láthatóan semmi kedvük nem volt a fotózáshoz, talán a szüleik állították ki őket a kőkerítés elé, néhány gyéren virágzó cserje mellé, hogy lekaphassák őket. Mindannyian kopott, elnyűtt ruhákat viseltek, kissé koszosak is voltak, így Nicolette arra következtetett, hogy szegény családból származtak. Középen állt a legidősebb, egy lassan nővé cseperedő leányzó, a bal szélen pedig a legfiatalabb, egy alig tízévesnek kinéző kisfiú. Őt magához ölelte egy másik lányka, és bár a többiek mind elég komorak voltak, ő azért kivillantotta a fogait. Értetlenkedve megfordította a fényképet, melynek a hátulján öt név volt található, sorrendben felírva aszerint, hogy hol helyezkedtek el a fotón. Jobbról balra: Lance Fury, Erica Fury, Anna Fury, Patricia Fury, Michael Fury.
Kellett néhány pillanat, amíg Nicolette-ben tudatosult, hogy kivel is állt szemben. Csak bámulta édesanyja nevét, melyet gyönyörű gyöngybetűkkel véstek fel a fénykép hátoldalára a dátum fölé, mely szerint a fénykép huszonnégy évvel korábban készült.
Nicky tekintetét a fotóról a férfira vezette, kinek szemei addigra már könnybe lábadtak, mégis szikráztak a boldogságtól. A következő pillanatban Nicky kitárta a karjait és szorosan magához ölelte nagybátyját, kit olyan régóta keresett már, és soha nem is gondolta volna, hogy ő előbb talál rá, mint fordítva. Euforikus érzés kerítette hatalmába, mert úgy érezte, végre hazatalált. Illetve: az otthon talált őrá. A zárdában keservesen vágyott családra, majd mikor megkapta azt, ráébredt, hogy a valódi családot nem lehet helyettesíteni, ezért kutatta a Furyket időt és energiát nem kímélve, mert vágyott arra, hogy álljon mögötte egy csapat, egy olyan csapat, mely igazán, tűzön-vízen át szereti őt. És Michael nagybátyja simogató kezei közt végre célba ért.
Ekkor már ő is könnyezett, de miután elszakadt rokonától, pulóverének ujjával megdörzsölte szemeit, majd beljebb invitálta az érkezettet.
Egy-egy pohár víz és a két cicus társaságában elhelyezkedtek a kanapén, hiszen rengeteg megbeszélnivalójuk akadt. Furcsamód, bár látszólag idegenek voltak, mégsem volt feszült köztük a levegő, nem érezték magukat kínosan a másik társaságában, egy szempillantás alatt megtalálták a közös hangot és a közös témát, főleg azért, mert Nicky mindenre kíváncsi volt.
- Nagyon összetartó testvérek voltunk, talán éppen azért, mert apa olyan szigorú és hideg volt velünk. London szegény részén éltünk, egy apró viskóban a város szélén, de meglepően boldogok voltunk így öten. Anna volt a felelősségteljes nagylány, tulajdonképpen ő ügyelt arra, hogy ne kövessünk el semmi butaságot, mellyel bajba sodornánk magunkat, de még így is rossz gyerekek hírében álltunk az állami suliban, ahova jártunk, hozzánk hasonló helyzetűekkel - emlékezett vissza Michael egy derűs mosollyal az arcán, majd egyszeriben elkomolyodott. - Kicsinek én nagyon... furcsa voltam. Lassabb voltam a többieknél, és nem voltam olyan sportos, mint a legtöbb srác, nem jutott időm focizni, mert sokkal több időbe telt megtanulnom a leckét, mint másoknak. Sokszor kicsúfoltak, és apa sem volt elégedett velem, de Patty, aki hat évvel volt idősebb nálam, mindig a gondomat viselte. Órákon keresztül tanult velem, türelmesen, és igyekezett mindent megértetni velem, magyarázott, ábrákat rajzolt, és biztatott, hogy folytassam. Csak mikor gimibe mentem, akkor jöttek rá, hogy diszlexiás vagyok - húzott nagyot a vizéből.
Nicolette akaratlanul is elmosolyodott ezen, hiszen akkor nem véletlenül volt ő is áldozata a betegségnek. Azonban nem volt ideje ezt megemlíteni, ugyanis Michael - nagy szószátyár lévén - folytatta a mesélést, de a házigazda ezt egy percig sem bánta. Hosszú esztendőkön át vágyott rá, hogy legalább valamit tudjon az anyjáról, arról, hogy milyen ember volt, és ki tudott volna erről többet mesélni, mint tulajdon nagybátyja. Így hát egy letörölhetetlen vigyorral az ábrázatán érdeklődve hallgatta őt.
- Én még csak tízéves voltam, mikor arra ébredtem egyik éjjel, hogy apa üvöltözött Pattyvel - magyarázta, miközben magához vette az egyik cicát, aki könyörgően vájta körmeit farmerjébe. - Arról papolt neki, hogy mennyire fontos a felelősségteljesség, az, hogy ne csak a saját érdekeinket nézzük, és, hogy mindig gondoljunk a döntéseink következményeire. Egy órával később a nővérem ott ült az ágyam szélén és zokogott. Próbáltam megnyugtatni, de ő csak azt hajtogatta, hogy nagyon sajnálja, és bármi történjék is, nagyon szeret mindannyiunkat. Akkor láttam utoljára. Másnap arra ébredtem, hogy elvették tőlem a legjobb barátomat - csuklott el a hangja az utolsó szavaknál. Nicolette levonta a konklúziót, hogy a levélben leírt történet igaz volt, a dobos tényleg teherbe ejtette, és apja tényleg elküldte otthonról Patriciát.
Kicsit közelebb húzódott a nagybátyjához, aki hosszan bámulta arcát.
- Leginkább Ericára hasonlítasz ötünk közül - állapította meg egy meleg mosollyal.
- Hol éltek most? - tudakolta Nicolette.
- Lance-t a kalandvágy az Államokba szólította, de mi maradtunk Londonban és annak környékén. Hatalmas szerencsénk volt, anyánktól örököltünk az ambiciózusságot, és a szorgalmunknak hála az anyagi helyzetünk nem tudott határt szabni álmainknak. Anna főállású anya négy gyerekkel, Erica egy lemezcégnél dolgozik, Lance reklámszlogeneket ír, én pedig tanítok - ecsetelte büszkén, hogy milyen sikeresek lettek harmincéves korukra.
Nicolette rettegett attól, hogy pillanatokon belül felébred. Olyan álomszerű volt az egész... volt két nagybátyja és két nagynénje, unokatestvérei, és mindez csak úgy az ölébe hullott. Nem volt ez gyakori nála, de valamiért ekkor hála öntötte el. Hálás volt azért, hogy ilyen szerencsésen meglelték őt a rokonai, és soha többé nem akart távol lenni tőlük, ott akarta tudni őket a közvetlen közelében, részese akart lenni a mindennapjaiknak, szerette volna bepótolni az elvesztegetett időt, huszonhárom évet.
Ott a helyem Londonban - gondolta.
- El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy - temette arcát tenyereibe, majd attól tartva, hogy mire újra felemeli fejét, már felszívódik a vendége, inkább rajta tartotta a szemét. - Hogyan találtál rám? - érdeklődte felperzselve a kíváncsiságtól. Talán éveken át kutatták, esetleg teljesen véletlen akadtak rá?
Michael egy sejtelmes félmosoly kíséretében válaszolt:
- Tudtunk a létezésedről, de apánk azt mondta gondoskodott róla, hogy jó helyre kerülj. Kórházban hunyt el néhány évvel ezelőtt, Lance volt bent nála utoljára, neki mondta el, hogy mennyire gyötörte a bűntudat attól a naptól kezdve, hogy kitette Pattyt, de nem volt más választásra, ránk is kellett gondolnia. Mesélt az árvaházról, meg a Mendes családról, de ez volt az utolsó, amit tudott. Anna hónapokon át keresett, még a nevelőszülőknél is járt, de ők nem voltak kifejezetten segítőkészek. Szomorú, de végül fel kellett adnunk, bíztunk benne, hogy jól megy a sorod. Aztán tegnapelőtt kaptam egy telefonhívást... - tartott ezután némi szünetet Michael, szerette volna, ha bejelentése éppen olyan hatást ért volna el, mint amilyenre a hívás kezdeményezője vágyott. - Ryantől.
Nicolette szíve kihagyott egy ütemet a név hallatán. Hirtelen mintha az elfojtott érzések utat törtek volna maguknak, és egyszerre érzett teljes kétségbeesést, zavarodottságot, valamint őszinte boldogságot. Csak az járt a fejében, hogy amíg ő az elmúlt egy hónapot azzal töltötte, hogy megpróbálta elfelejteni zaklatóját, addig ő komoly energiát invesztált abba, hogy megtalálja a családját. Csakhogy aztán felismerte, hogy valószínűleg Ray a kisujját sem mozdította, biztosan Pixel végezte a kutatást, neki csupán annyi volt a dolga, hogy felemelje a telefont és a daliás megmentő szerepében tetszelegjen tovább. Persze, hiszen számára mindig is a látszat volt a legfontosabb, amit minél kevesebb erőfeszítéssel igyekezett elérni.
- Feltételezem, hogy a szánalmas internetfüggő haverjával kerestetett meg titeket - forgatta a szemét undortól fröcsögő mondata közben, Michael pedig fel volt készülve erre, ugyanis első útja Rayhez vezetett, ahol mindenről beszámoltak a másiknak, mintha csak régi ismerősök lettek volna.
- Nos, ez nem egészen igaz - állította a nagybátyja, majd megvárta, míg rokona kevésbé gúnyosan feléje fordult, hogy felvázolhassa előtte az elmúlt hetek történéseit. - Ryan emailt írt Keithnek, nagyjából elmesélte neki a történteket és a segítségét kérte a nyomozáshoz. Ő megadta neki Mendesék otthonának a címét, Ryan odarepült és Isten tudja hogyan, de kiszedte belőlük, hogy melyik árvaházban akadtak rád. Ott Annabelle nővért kereste, aki sajnos nem tudta megmondani, hogy hogyan kerültél hozzájuk, egyedül az a nő tudhatta, aki átvett téged a kórháztól, de ő már meghalt. Ekkor le kellett tennie egy nagyobb összeget, hogy átkutathassa a pincényi aktákat, ahol végül megtalálta a kórház nevét, ahol születtél. Ott a legidősebb szülőorvosokat kereste, és szerencséje volt, mert egyikük éppen akkor volt rezidens, mikor világra jöttél. Az ő segítségével lelt rá Patty adataira, amin az a lakcím volt feltüntetve, ahol nevelkedtünk, de addigra az a ház már régen másé volt, és a szomszédok sem tudtak rólunk semmit. Ekkor már csak egy véletlen tudott rajta segíteni, beült egy kávéházba megpihenni, és a mellette lévő asztalnál egy kisfiú Mr. Fury tanórájáról mesélt az anyjának, megkapta a telefonszámomat a hölgytől és láss csodát, itt vagyok!
Utolsó repedés.
Nicky szinte hallotta, ahogyan a nehéz harcok árán megfagyasztott szívének jégrétegén a nyolcadik repedés már olyan maradandó károsodást okozott, hogy lehullottak szervéről a hűvös darabok. Szárnyalt a felszabadult érzéstől, hiszen mindent megkapott, amire vágyott. Így pedig az a rengeteg szenvedés elenyészőnek bizonyult szemében, elvégre volt családja, és volt egy férfi, aki igazán törődött vele.
Különös érzés, mikor ilyen világokat megrendítő boldogságot érzünk. Hiszen hajlamosak vagyunk álmainkat kergetni, azonban mikor elérjük áhított céljainkat és megpihenünk, gyakran megfeledkezünk róla, hogy mennyire vágytunk arra a bizonyos dologra, mennyit küzdöttünk érte és tulajdonképpen mennyire csodálatos, hogy megkaptuk. Ha ezt nem ismerjük fel, új meghódítandó hegyek után nézünk, elfelejtünk megállni egy másodpercre és csak élvezni a jelent, a pillanatot, a már elért célokat, a leküzdött akadályokat, a boldogságot és úgy általában, az életet. Nicolette ebben a szent pillanatban éppen valami ilyesmit tett: kiélvezte, amíg lehetett.
Viszont nem kellett sok, hogy rájöjjön, választania kellett a kettő között: a családja Londonban, vagy Ryan Melbourne-ben. Az Ausztráliába költözése megtanította rá, hogy ekkora távolságok könnyű szerrel elszakítanak egymástól embereket.
Michael láthatta, hogy a macskatulajdonos vívódott, ezért jobbnak látta, ha felszívódik.
- Szerintem beszélned kéne vele - nyilvánította ki véleményét. - Ebben a hotelben szálltam meg - fordította a telefonja kijelzőjét unokahúga felé, melyen egy jegyzetben ott díszelgett a szálloda neve és címe, melyet még az érkezése előtt vésett bele. Nicolette megnyitott egy új dokumentumot a számítógépén és átmásolta az adatokat.
- Holnap elmegyek hozzád - ígérte, hiszen minél hamarabb akart indulni, hogy megismerhesse a rokonait, előtte azonban le kellett zárnia azt, ami kettejük között volt Ryannel.

×××

Egyedül Silly lakhelyéről volt valamennyi fogalma - no meg a Zachariah házról, de annak légkörét nem szerette volna megbolygatni -, és mivel a Pixeltől kapott telefont kihajította a teraszról, miután volt két bejövő hívása Ryantől, ez volt az egyetlen reménye. Gyalog próbálta meg felkutatni a lakást, azonban nem volt nehéz dolga, hiszen mikor a kocka autójában ülve tette meg ugyanazt az utat, végig kifelé bámult az ablakon, ha éppen nem a rádióból visító monoton muzsikát némította le.
A szellő kellemesen fújdogált az utcákon, a természet így próbálta valamivel elviselhetőbbé tenni a tikkasztó hőséget, Nicky viszont ezúttal nem foglalkozott a hőmérséklettel. Sokkal inkább lefoglalta az, hogy minél hamarabb megtalálja nagybátyjának felkutatóját, azonban ha arra gondolt, hogy Sylvester kezében volt ehhez a kulcs, akkor kissé elbizonytalanodott.
Némi kóválygás után bekopogtatott abba a házba, amelyet Silly lakhelyének vélt, és valóban a szőke szépség nyitott neki ajtót.
- Jé, a fogadásos kis csaj! - ismerte fel őt a beszédes becenevű srác. Mielőtt azonban szándékait közölhette volna vele, nekidőlt az ajtókeretnek és csábosan elvigyorodott. - Mizu?
Nyilván azt képzelte, hogy Nicolette őt kereste, nem pedig a haverját, aminek gondolatán a lány vidáman felhorkant.
- Nekem Ryan címére lenne szükségem - ismertette ottlétének valódi okát, lassan formálva a szavakat, hogy a másik is tökéletesen érthesse, félő volt, hogy képtelen lesz kihúzni belőle egy értelmes mondatot.
- Nekem meg Kim Kardashian számára - vágta rá Silly teljesen komolyan, majd távolba révedő tekintettel elképzelte, hogy milyen csodálatos lenne magáénak tudni a modell számát. Nicolette elhatározta, hogy türelmes lesz, mert amennyiben nem akarta az őt kicsit sem kedvelő Matthew segítségét kérni az ügyben, a vele szemben állóból kellett kirángatnia a szükséges információkat. - Nincs kedved bejönni? - tudakolta kedvesen a küszöbön álló házigazda, Nicolette azonban attól tartott, hogy ő már az említett Kim gondolatától is izgalomba jött (bárki is legyen az említett, Nickynek legalább is fogalma sem volt arról, hogy ki lehetett), és semmiképp sem szeretett volna így a lakásán tartózkodni.
- Silly, tudod hol lakik Ray? - artikulált figyelmesen a hölgyemény, hátha úgy könnyebben megérteti magát. Megpróbált egy bájos mosolyt erőltetni az arcára, gondolván, hogy azzal elérhet valamit egy Sillyhez hasonló srácnál, de tekintve, hogy ebben nem volt gyakorlata, vigyora inkább hasonlíthatott vicsorgásra.
- Nem - felelte a kérdezett olyan elsöprő határozottsággal, hogy bárki elhitte volna neki, hogy még életében nem járt a megnevezett lakásán.
Nicolette fájdalmasan felsóhajtott.
- Ugyan már! Tudod, Ryan! - kezdett bele a jellemrajzba. - Zachariah. Magas, erős termet, vakító zöld szem, olykor hamiskás, máskor teljesen őszinte mosoly, finom, telt ajkak, lehengerlő humor... Gyerünk!
Sylvester arckifejezése megváltozott, úgy tűnt, ténylegesen fontolóra vette a hallottakat.
- Ray Ray, hát persze! - kapott a fejéhez megvilágosodásában, Nicky arcára pedig kiült egy megkönnyebbült mosoly. - Nem tudom a címét, de elvihetlek hozzá. Tömegközi?
- Tömegközi!

×××

Sylvester készségesen elvezette őt Ryan első emeleti albérletéhez, aminek ajtaja előtt búcsút is vett tőle.
Nicky tétovázott néhány pillanatig, majd bekopogtatott, de nem érkezett válasz, ezért próba-szerencse alapon lenyomta a kilincset, hátha bejutást nyerhet, és így is lett.
A hely kanszagot árasztott magából, és tipikus legénylakás kinézettel bírt, no persze Nicky nem fordult meg ilyenekben elég gyakran ahhoz, hogy ezt fel tudja mérni. Egy folyosóról nyílt minden helyiség, így a kopott bútorú konyhába is beleshetett, úgy, mint az azzal szemben helyet kapó sötét nappaliba, ahol halk hangerővel most is ment egy sportműsor, ahol férfiak egymást gyilkolták a vízben egy nyamvadt labdáért.
- Pix, te vagy az? Add fel, úgysem megyek veled sehova! - kiáltott ki a legutolsó ajtón túlról Ryan, ahol minden bizonnyal a hálószoba lehetett.
Nicky óvatosan tette meg az odáig vezető utat, kimért léptekkel haladt, majd a behajtott nyílászárót kitárva megpillantotta az ágyon fetrengő Ryant.
A szoba olyan kaotikus állapotban volt, hogy ember legyen a talpán, aki bármit is megtalált benne. Ruhák hevertek mindenfelé, nyitott bőröndök dőltek jobbra-balra a padlón, egy darabjaira tört burájú asztali lámpa pihent az ágy mellett, a szekrények pedig tárva nyitva voltak, lomhán lógtak odabent a felaggatott ruhadarabok. A piszkosfehér takaró az ágy végébe volt gyűrve, a lepedő pedig alig fedte be a matrac felét. Ricky félig fekvő, félig ülő pozícióban heverészett az ágyán, háta mögé egy párnát gyűrt, úgy dőlt neki a támlának, miközben a telefonját nyomkodta. Alsógatyában.
Az érkezett nem mert beljebb merészkedni, inkább megvárta, amíg Ryan észreveszi. A srác érzékelte, hogy figyelik, azonban meg volt győződve arról, hogy a nap folyamán már harmadszor zaklatja őt a haverja, hogy mozduljon ki és élje tovább az életét, neki azonban ez a lehetőség még csak meg sem fordult a fejében. Aztán, miután úgy vette észre, hogy a vendége nem tágított, feléje fordította a fejét, és egy kisebb szívroham hasított belé, amint megpillantotta Nickyt. Összerándult ijedtében, agya azonnal levonta a konklúziókat, miszerint csaknem meztelenül feküdt a hálószobájának nevezett szemétdomb tetején, éppen, mikor szerette besétált hozzá.
- Nicky... akarom mondani, Nicolette! - visította cérnavékony hangon, miközben magára rántotta a takaróját, ugyanis a boxere jóval kevesebbet takart, mint azt a helyzet megkívánta volna.
A hölgyemény azonban nem zavartatta magát. Sportcipőben szelte át az utat az ajtótól az ágyig, meg sem fordult a fejében, hogy megszabadul lábbelijétől, ugyanis könnyű szerrel rátaposhatott volna egy üvegszilánkra, vagy a fene tudja mire még. Kényelmesen elhelyezkedett az ágy szélén, és zakatoló szívvel hálálkodni készült.
- Ne! Kérlek, ne köszönd meg - kúszott Ryan is az ágy szélére, hogy egymás mellé kerülhessenek, de a mocskos takaróját még mindig derekán tartotta. - Amit tettem, az éppen csak a minimum. Még ez sem elég törlesztés azért, hogy ilyen csúnyán kihasználtalak - adta a másik tudtára a fiú, hogy pontosan tisztában volt bűneinek súlyával. Volt ideje mindent átgondolni, és őszintén megvallva ő sem választotta volna önmagát, felcserélt szerepek esetén.
- Amióta ide költöztem, nevetséges módon boldognak hittem magam. Úgy terveztem, hogy néhány évig kutatom még anyámat, aztán feladom és végzek magammal, hiszen úgysincs értelme élnem. Tudtam, hogy ha lenne családom, minden egészen más lenne, elvégre akkor lenne értelme felkelni reggel, lenne okom arra, hogy végigküzdjem magam ezen az életnek nevezett tragikomédián - sóhajtott fel hajába túrva Nicolette, beszélgetőtársa pedig mindennél jobban szerette volna a lány keserű emlékeit kitörölni elméjéből, hogy ne kelljen tovább szenvednie, de sajnos ilyesmire nem volt képes. - Aztán ahogy a buszon zötykölődtem Sillyvel idefelé jövet, ráeszméltem, hogy mennyivel többet kaptam tőled, mint egy családot. Még akkor is, ha számomra nagyon szokatlan kijelentés ez, de vannak barátaim. Büszkén mondhatom Roxyt, Paige-et, Sunnyt, sőt, még talán Pixelt is a barátomnak. Éppen ezért gondolom úgy, hogy inkább én tartozom neked, mint fordítva.
Bármennyire is szeretett volna, Ryan nem tudott parancsolni testének, karjai automatikusan fonódtak a másik derekára, ajkai csüggedten áhítoztak egy csókra. Több, mint egy teljes hónapja nem látta már, de azzal is tisztában volt, hogy a hála még nem egyenlő szeretettel. Attól tartott, hogy érzései nem találnak viszonzásra.
- Nézd, én tényleg, tényleg szeretnék veled lenni - nézett mondandója közben a másik szemébe Ricky, és ebben a pillanatban úgy találta, mintha a lány látószervei egyenesen világítottak volna, amitől egész belsője megremegett.
- Én visszaköltözöm Angliába - jelentette ki hősnőnk a combjára szegezve a tekintetét, hiszen tisztában volt vele, hogy ez milyen következményekkel jár kettejükre nézve. - A távolság túl nagy lenne.
Ray egy pillanatig sem tétovázott a válasszal.
- A távolság? Hé, ha csak ez a baj, akkor ez megoldódott! - vigyorodott el boldogan, mivel ez azt jelentette, hogy Nicolette is táplált érzéseket irányába, elvégre nem utasította el, csupán felhozott egy észérvet a kapcsolat ellen. - Megyek veled!
Nicolette kissé megugrott ettől a kirohanástól, kihámozta magát Ryan bilincsként derekára szoruló kezei közül, és valamivel arrébb foglalt helyet az ágyon.
- Dehogy jössz velem, még csak az kéne! - kapta fel a vizet kidülledt szemekkel Nicolette, mert már annak a gondolatától is undorodott, hogy kirántsa Ryant megszokott életritmusából, imádott városából. Nem tehette meg vele, hogy magához láncolja, neki Melbourne fordított évszakainál volt a helye, Nickynek pedig a borús Londonban. - Téged ide köt minden, a család, a barátok, az életed...
- Élet? Élet!? - kiáltotta a kelleténél valamivel hangosabban Ryan, akiben érthetetlen okok miatt kissé felment a pumpa. - Miféle élet? Szerinted ez élet? - mutatott körbe szobájában mindkét karjával gesztikulálva. - Vagy az élet volt, amilyet előtted éltem? Vagy az élet, amit te annak nevezel? Az, hogy unottan tengeted a napjaidat két macskával meg pár megrendeléssel, elzárva a világtól az nem élet! - szögezte le a férfi, majd azon nyomban megbánta, hogy felemelte a hangját, hiszen Nicolette arckifejezése mindent elárult.
Csakhogy egy pillanattal később édes kacaj tört fel belőle, amely az egész helyiséget betöltötte, varázslatos módon mintha egyszeriben rendet is csinált volna, Ray szemein át a világ sokkal de sokkal vidámabb helynek tűnt, miközben a másik indokolatlan rohamát hallgatta. Majd leesett neki: szerették egymást. Nem, nem voltak szerelmesek, hiszen nem is értették annak a különös kifejezésnek a lényegét. Ez valami annál sokkal mélyebb volt, az a fajta ösztönös törődés, melyet legközelebbi családtagjaink irányába táplálunk, mely összeköt minket barátainkkal, és mely arra késztet, hogy a másikat önnön magunknál is előrébb valónak tartsunk. És ők mégis képesek voltak vitázni, miközben annál sokkal fontosabb dolguk is akadt volna, ilyen például a csókolózás. Szerencsére erre ők maguk is időben rádöbbentek.

×♥×

Kedves olvasók!
Most mondjam azt, hogy ez az utolsó fejezet? Ez az utolsó fejezet... ó, a fenébe is! Nem hittem volna, hogy egy nap itt leszek, és őszintén szólva nem is szeretnék itt lenni. Szívesen tartanék még a felénél, de sajnos az idő könyörtelenül haladt, és így el is érkeztünk a történet végéhez. Ugyanakkor viszont nagyon boldog is vagyok ettől, hiszen befejeztem a negyedik történetem, ami fantasztikus érzéssel tölt el. Aki olvasott már tőlem, tudhatja, hogy azért itt nem áll meg az élet, két további bejegyzésre számíthattok még a héten, egy epilógusra és egy végső, búcsúzó utószóra.
Nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a fejezet! Hálás vagyok az előző részhez érkezett megjegyzésekért, hamarosan mindre reagálok is! Nagyon, nagyon szeretlek titeket!
Millió puszi,
Bia

2 megjegyzés:

  1. NEEEE, BIAAAAAA, NE MONDD AZT, HOGY EZ A VÉGEEEEEEEE!!!! EZ NEM LEHET AZ UTOLSÓ FEJEZET, NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!! CSAK HÁROM HÓNAP VOLT, NEHEHEH, EZ OLYAN ROSSSZ!! (Nyugi, tudom, hogy egyszer minden jónak – és rossznak – vége van, de ez olyan... izé.)

    De akkor újra nekiugrom a kommentírásnak:

    Drága Bia!

    Még nem érzelgősködöm (pedig lenne kedvem hozzá, de mindenkinek jobb, ha később csöpög el a képernyő), azt majd a búcsúbejegyzésnél megteszem/megtesszük. :') És akkor végre összeszedem magam, és mindent el fogok mondani – még akkor is, ha ez képtelenség, mert nem lehet mindent leírni, amit a bloggal kapcsolatban gondolok.
    Annyira megrendített, amikor Brook előkerült a bulin, annyira féltem attól, hogy Ray igent mond, csak azért, mert már régóta azt hiszi, hogy ő a neki való lány, tökéletesen összeillenek. De szerencsére átlátott rajta, azon, hogy kissé kétszínű. :) És... Aztán... Kiderült az igazság. Sőt, az IGAZSÁG. Én legszívesebben elfelejtettem volna megemlíteni a fogadást, de ez vagyok én, nem vagyok képes felelősséget vállalni a tetteimért. De Ray olyan bátor volt, Nicky meg olyan... rideg. És jogos volt a cselekedete, de akkor is, valami ott eltört bennem (a valami = a könnycsatornámmal, érzékeny vagyok :']).
    Jaj, és a végén minden jó lett (hacsak az epilógusban nem támadnak UFÓk és visznek el mindenkit a Hold belsejében levő börtöneikbe, ahol meztelencsiga diétára fogják a túszokat). Annyira megdöbbentett Michael felbukkanása, először azt hittem, hogy Ray jött látogatóba egy alapos stílusváltás után, vagy Keith visszatért. Deeee, aaaaaaaaaah! Ez annyira zseniális. Vagyis nem ez a jó szó rá, hanem annyira MEGLEPŐENFANTASZTIKUSANZSENIÁLISANFRENETIKUSANJÓ! Szinte kiugrott a szívem, amikor átadta a fotót Nickynek, mert... mert, na, ez egy tök pozitív fordulat. *o* És aztán, ahogy visszament Rayhez, és nem kezdett el könyörögni, hanem köszönetet mondott, és nemcsak Michael megtalálásáért, hanem mindenért, amit kapott. És nem romantikus volt, nem volt szerelmes hangulata, hanem egészen egyszerűen SZÉP volt! Szép volt, ahogy a fejezet végefelé egyre jobban leírtad az érzelmeket, egyre fiolozofikusabb, elgondolkodtatóbb lett. És az utolsó bekezdés egyszerűen annyira összefoglalja a történetet, hogy elmondani nem lehet. Annyira megmutatja, hogy nem kell mindenkinek érezni a szerelmet, mert vannak annál fontosabb érzelmek is.

    Nem koptatom tovább a billentyűzetet, mert "véletlenül" fangörcsöt kapnék, és elkezdeném "véletlenül" még gyakrabban használni a caps lockot. :D Így a végére még: ÉN SZERETLEK TÉGED NAGYON! ♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

    Millió ölelés és puszi,
    Maffia

    ui.: Hát, nem lett egy összeszedett komment, de annyira hatott rám ez a fejezet, hogy nagyon. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, egyetlen Maffia!

      Kérlek ne haragudj, amiért csak most reagálok soraidra, viszont nem szerettem volna még elengedni a történetet, halogattam a kommentekre való válaszolást, mert akkor olyan, mintha még lenne dolgom ezen az oldalon, és szeretném is, hogy legyen. :)
      Úgy sajnálom, hogy így elszomorított az utolsó fejezet, de annak nagyon-nagyon örülök, hogy ezek szerint ennyire szeretted ezt a blogot. A blog nagyon szeretett/szeret Téged! ♥
      Én is így gondolkodtam, nem akartam itt búcsút venni tőletek és a történettől, hiszen várt még ránk két bejegyzés. :)
      Szegény Ray, ilyet feltételezni róla... Bár megértem, hogy kinézted belőle, hogy simán, szemrebbenés nélkül rábólint Brook ajánlatára. Ez is azt bizonyítja, hogy azért, mert valakik összeillenek, még nem feltétlenül lesznek együtt/kell együtt lenniük.
      A nagybetűs IGAZSÁG, úgy bizony. Ki kellett derülnie, nem maradhatott titokban, hiszen tulajdonképpen erre épült a történet, erre lehetett következtetni már az elején, hogy valamikor, valahogyan ez bizony napvilágot lát, és így is lett. Ryan összeszedte magát, és ahogy azt a fejezetben is leírtam, ha már Nickyről volt szó, akkor ez egyszer a helyes utat választotta. Ó, de édes vagy, tényleg sírtál? Ó, Istenem, ez hatalmas szó nekem! ♥
      Meztelencsiga diéta? Hát ez... :D Hogy pattannak ki ilyenek az agyadból? Szenzációs. :D
      Szerettem volna, ha olyasmi történik, amire tényleg nem számít senki. Ryan benne volt a pakliban, Keith is, még talán Richard is, az apja, a Mendesék, olyanok, akikről szó volt, viszont arra szerintem nemigen lehetett számítani, hogy a nagybátyja bukkan fel. :) Te meg annyira MEGLEPŐENFANTASZTIKUSANZSENIÁLISANFRENETIKUSANÉDES vagy! ♥
      Annyira boldog vagyok, hogy szerinted ennyire jól sikerült ez a végső fejezet, nagyon hálás vagyok, hogy mindezt leírtad Nekem, köszönöm, nagyon-nagyon köszönöm! ♥
      ÉN IS SZERETLEK TÉGED NAGYON! ♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

      Millió puszi,
      Bia

      Ui.: Én így is tökéletesen értettelek, még egyszer hálásan köszönöm! ♥

      Törlés