2015. március 7.

Epilógus

Michael Jackson, Justin Timberlake - Love Never Felt So Good
London utcái verőfényes napsütésre ébredtek ezen a júniusi csütörtökön. Az illatos reggeliket kínáló pékségek, divatos ruhákat árusító üzletek kinyitották kapuikat a már korán reggel nyüzsgő város előtt. A csintalan gyerekek iskolába siettek, a turisták felkerekedtek, hogy bejárják az angol település még ismeretlen zugait, a kitelepültek bébiszitterkedni és pincérkedni indultak, a törzsgyökeres lakók pedig dolgozni. Egy valami azonban közös volt bennük, mindannyian megpróbálták kiélvezni a Nap lágyan simogató sugarait, ugyanis tudhatták azt, amit ausztrál főhősünk még csak nem is sejtett: hamarosan leszakad az ég.
Ryan még csak nem is sejtette, hogy mi vár majd rá a Föld átellenes felén. Az első hetekben minden áldott nap padlót súroló állal tért haza, elújságolva, hogy miféle emberfajzatokat látott odakint, hiszen a nagyváros a világ minden tájáról vonzotta az érdeklődőket, és itt tulajdonképpen semmi sem számított furcsának, akár meztelenül is végigbaktathattál volna a Tower Bridge-en, senki az égvilágon még csak rád sem hederített volna. Ez pedig nagyon is elnyerte a tetszését.
Mostanra már, így három hónap elteltével viszont kezdte megszokni az időjárást, az embereket, az új lakását, állását, valamint azt is, hogy tizenhatezer kilométerre volt legeslegjobb spanjaitól.
A nap magasan járt az égen, mikor végigsiklott a már jól ismert járdán, majd vállával belökte a kávéház üvegajtaját. A bokszok mind tömve voltak emberekkel, a pénztárnál pedig kígyózott a sor, neki viszont már nem kellett ilyesmikkel bajlódnia, csupán levágta magát Nicolette mellé az egyik bárszékre, egy pult mellé, amin már ott gőzölgött a kávéja.
Nicky feléje fordult és nyomott egy gyors puszit ajkaira, majd visszafordult az okos telefonjához, amin épp üzenetváltásban állt valakivel.
- Késtél - állapította meg kisvártatva, de nem tudta elrejteni a felfelé kunkorodó száját. Ryan még húzta a lóbőrt, mikor barátnője reggel munkába indult, ezért csak most volt alkalma szemrevételezni öltözetét. Azt a csatos cipőt viselte, melyet Roxy vett neki a születésnapjára a város másik végében felfedezett üzletben, ahol féláron kaphattak tökéletes minőségű lábbeliket. Még a kellemes hőmérséklet ellenére is hosszú, fekete farmert viselt, szigorúan a kényelmesebb fajtából, nem volt hajlandó olyat még csak fel sem próbálni, melyről lerítt egy rápillantás után, hogy az embernek bele kell passzíroznia magát. Egy üde, fűzöld pulóver simult felsőtestére, Ryannek pedig önkéntelenül is az előző éjszaka jutott eszébe.
- Apu a hibás - fogta az ősére azon nyomban a srác, hiszen ez volt az igazság. - Beugrottam hozzá reggeli után, és legalább fél órán keresztül magyarázott arról, hogy mennyire udvarias volt Rox barátnője, mikor tegnap együtt tanultak náluk. Oda meg vissza volt a kis csajtól - forgatta a szemét szórakozottan. Bár nem kellett volna csodálkoznia, hiszen a Melbourne-i csitriknél csak kiválóbb barátnőket találhatott a húga.
Mikor februárban felvetette apjának a költözés gondolatát, ő azonnal ugrott. Amíg nem volt a pakliban egy ekkora változás, szinte meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Azonban mikor meghallotta London kedvesen csengő nevét, ott hagyott csapot-papot - Roxyval együtt, aki nem bánta, hogy nem egy őt kiközösítő társaságban kellett befejeznie az évet - és menekült Ausztráliából amilyen gyorsan csak lehetett. Nicky pedig ennek nemhogy örült, de konkrétan Matthew nyakába ugrott, így kisebb volt a bűntudata annak kapcsán, hogy elszakítja a Zachariah famíliát egymástól, Roxanne közelségét pedig egyáltalán nem bánta. Így esett, hogy három hét alatt megváltak három lakástól: a Zachariah rezidenciától, melyből minden bútort úgy, ahogy volt, eladtak online, mivel apja és lánya teljesen új életet akartak kezdeni, szívfacsaró emlékek nélkül; Ryan legénylakásától, mely a rozzant állapota ellenére a leggyorsabban kelt el; és Nicky otthonától, hiszen számára ez a szó már Angliával volt egyenlő, amióta csak értesült családjának tartózkodási helyéről. Amíg nem találtak maguknak két megfelelő lakást Londonban, addig egy motelban laktak, így nem maradt már túlontúl sok pénzük fényűző berendezésekre, csakhogy Ryan és Nicolette spórolási módszerei mellett viszonylag könnyen átvészelték az átmeneti időszakot, mely körülbelül egy hónapot ölelt fel.
- Mi a mai menetrend? - tudakolta egy elégedett sóhajt hallatva Ryan, miután belekortyolt gőzölgő italába.
Nicolette ekkor válltáskájába süllyesztette a készülékét és minden figyelmét párjának szentelte. Egész testével felé fordult, miközben kamillateáját iszogatta - szigorúan cukor és méz nélkül -, belebámulva a másik kellemesen zöld szemeibe, melyektől minden olyan egyszerűnek és értelmesnek tűnt.
- Egyre kell csak visszamennem a stúdióba - villantotta széles vigyorát a leányzó.
Két hétig voltak munkanélküli hajléktalanok, és ha valaki, hát akkor Nicky és Ray tudták, hogy mennyi mindenre elegendő tizennégy nap. A teljes bizonytalanságot csak kettejük családja tudta némileg enyhíteni, no meg az egymásba vetett megingathatatlan hitük. Ez a feszültségben telt időszak pedig csak még inkább összekovácsolta őket, és így sokkalta hálásabbak voltak, mikor mindketten kaptak munkát: Ryan Nate televíziós befolyásának köszönhetően az egyik kereskedelmi csatornán olvashatott fel híreket este hétkor, Nicky pedig a nagynénje titkárnője lett a lemezcégnél. Nem vetette fel őket a pénz, mégis volt fix jövedelmük, és kellemesen megéltek belőle.
- Fél kilencre kell átmennünk Anna gyermekeire vigyázni - folytatta a napjuk ecsetelését Nicolette. - Eseménydús éjszakára készülj! - figyelmeztette előre is a srácot, aki legutóbb már nem bírta a négy kölyök által keltett elviselhetetlen hangzavart és bezárkózott a fürdőszobába.
- Megígérem, hogy igyekszem majd - esküdözött Ryan, aki így visszagondolva úgy találta, hogy Roxanne egészen nyugodt csecsemő volt. Ugyanis az, amit a kis Beca művelt nem e világinak bizonyult számára. - És mivel töltsük ezt a szabad háromnegyed órát? - hajolt közelebb szerettéhez Ryan, hogy a kávéház zsúfoltságával nem törődve lágy csókokkal árassza el a másik nyakát.
Nicolette-nek csak két szóra volt szüksége ahhoz, hogy lelombozza a próbálkozót.
- Látni akarom! - mosolygott ördögien, mire a férfi egy nyögés kíséretében elhúzódott tőle és arcát a tenyerébe temette.
- Megint? - tudakolta egy fájdalmas sóhajt hallatva Ryan, hiszen már legalább tízszer tett eleget a lány ezen kérésének, mióta Londonban éltek. - Mikor fogod megunni?
- Ezt nem lehet megunni - vigyorodott el Nicky. - Annak a nőcskének a telefonszámára tartok igényt, aki legközelebb belibben az ajtón.
Nicolette megpróbálta lerázni magáról a múltat, amióta új helyen szorgoskodott. Meglepően könnyen ki tudta zárni a múltját korábban megkeserítő emlékeket és alakokat, talán éppen azért, mert folyamatosan zajlott körülötte az élet. Ha éppen nem a lemezcég honlapját tartotta karban, akkor volt dolga bőven az alagsorban, esetleg Ryan teljesen spontán randijain, aki kivételesen minden potenciális összejövetel ötletét egy alanyon tesztelte, máskor pedig unokatestvérei foglalták le minden idejét, Anna és a férje élvezték, hogy volt bébiszitterük, ha rendes házas életet akartak élni.
Ilyenkor azonban, mikor Ryan nyögve-nyelve feltápászkodott, hogy csak az ő kedvéért becserkésszen egy gyanútlan leányt, eszébe ötlött az a bizonyos délután, mikor együtt vigyáztak a kis Aaronra. Ott és akkor közölte vele, hogy szeretné látni ennek műveletét, viszont akkor még egyáltalán nem gondolta komolyan. Viszont ahogy Ricky vetett rá egy utolsó pillantást, mielőtt megtámaszkodott volna egy másik pulton, szemben a bejárattal, furcsa érzés kerítette hatalmába. Boldog volt.
Ryan persze alig öt percen belül vissza is tért egy névjegykártyával, és bár unott képet vágott, igazából élvezte, hogy a másik kedvében járhatott. Minden egyes alkalommal, mikor egy kiszemelt leányzó lefirkantotta a telefonszámát egy szalvétára, vagy bepötyögte a telefonjába, ráeszmélt, hogy tulajdonképpen mennyire szerencsés is volt. Soha többé nem kellett már egy éjszakás kalandokkal betöltenie az űrt a szívében, többé nem éhezett a szeretetre, hiszen megkapta azt.
- Szeretnék egy kutyát - szólalt meg csak úgy a semmiből Ryan, mintha ebben a pillanatban fogalmazódott volna meg benne ez a kijelentés, pedig régóta motoszkált már benne.
- Egy kutyát nem tudsz életben tartani - csóválta a fejét Nicolette reálisan gondolkodva. - Legyen inkább egy hörcsög... vagy még jobb lenne egy aranyhal! - lökte játékosan oldalba a barátját.
- Neked nem hiányoznak a macskáid? - tudakolta őszinte érdeklődéssel a hangjában Ryan, miközben a már kihűlt kávéjának utolsó kortyait magába döntötte.
Nicolette nem szerette volna megterhelni kedvenceit az utazással és az új környezettel, Pat biztosan nehezen viselte volna el mindezt, ezért inkább Donnának ajándékozta búcsúzóul. Nehéz szívvel vált meg tőlük, mégis azzal a tudattal, hogy ez mindannyiuk érdekét szolgálta. Ryannek nem kellett nap mint nap csatákat vívnia velük, Nickyt sem kötötték otthonához, és Peterék is jól jártak velük, a háziállatokról már nem is beszélve, akik minden bizonnyal azóta aranyéletet éltek.
- Te jobb hálótárs vagy, mint Keith - biztosította erről a mellette ülőt a volt cicatulajdonos egy sejtelmes mosollyal az arcán.
- Mármint az igazi, vagy a macska? - érdeklődte Ryan egy kacér pillantást vetve párjára, aki erre szórakozottan felkacagott.
- Ugyan már - forgatta meg a szemeit, majd lágy puszit nyomott a srác arcára. Régóta nem voltak már köztük efféle kérdések, kételyek. Nicolette őszinteségének és Ryan becsületességi vágyának hála a kezdetektől fogva egyenesek voltak egymással, így könnyű szerrel tüntettek el minden szálkát a szemükből, ami még hátramaradt.
- Akkor szerzünk egy kiskutyát? - villantotta széles vigyorát egy kérdő tekintettel Ricky. Szivárványhártyáján gyermeki remény csillogott, Nicolette hogyan is utasíthatott volna vissza egy ilyen kérést! Valóban hiányoztak neki a szőrgolyók, és bár a kutyus minden bizonnyal kötelezettségekkel járt, szívesen belevágott.
- Persze - felelte egy meleg mosollyal az arcán.
Hamarosan azonban el kellett válniuk, Ryan egy új házi kedvenc reményében, kissé tartva a rá váró éjszakától csókolta meg az önfeledt Nickyt. Mindketten mentek a maguk dolgára: a férfi a televíziós székházba, hogy felkészülhessen az esti adásra, a hölgyemény pedig visszatért a stúdióba, hogy tovább bogarásszon a hanganyagok között nagynénjével. Bármennyire is szerették a munkájukat, mindkettejüknek keményen kellett dolgozniuk, ha feljebb akarták küzdeni magukat a ranglétrán, és ha be akarták bizonyítani munkaadóiknak, hogy méltóak voltak a feladatra, melyhez ismeretségeik, családi kapcsolataik révén jutottak. Ráadásul korábban csak magukról kellett gondoskodniuk, ezúttal viszont más volt a felállás. Viszont ők egy cseppet sem bánták a robotolást, nem zavarta őket, hogy a nagybetűs, pénzkereső élet komoly részeseivé váltak, határidőkkel, olykor hasogató fejjel és rájuk szakadó felelősséggel, hiszen biztosak lehettek abban, hogy a nap végén ismét együtt lehetnek.
Ryan alig tett meg néhány lépést, a telefonja máris hevesen zümmögni kezdett.
A napi hívás Pixtől - gondolta, és nem tévedett.
- Szevasz öreg! - köszöntötte haverját, aki alig másfél hónappal korábban járt náluk, hogy felmérje, milyen körülmények között élt kedvenc párosa. - Miben lehetek a szolgálatodra?
A válasz egy háttérből érkező üvöltés volt, a hang tulajdonosa pedig majdnem biztosan a szőke herceg volt.
- Sil üdvözli a húgodat - fordította le az imént hallottakat Pierre, aki egyben cenzúraként is működött, Ryan pontosan tudta, hogy hígagyú ismerőse nem fogalmazott ilyen diszkréten.
- Mondd meg neki, hogy Roxy felszedett pár kilót, és így már nem hiszem, hogy tetszene neki - adta a tudtukra testvére körülbelül egy hónapja bekövetkezett egyértelmű változását, aki többé nem kívánt megfelelni az elvárásoknak, ezt pedig a környezete nagyon is díjazta.
- Azt mondja... na jó, nem ezért hívtalak, majd később megbeszélitek! - közölte kissé feldúltan, majd néhány különös zaj kíséretében lenémította a spanját. - Szükségünk van rád.
- Mi történt? - tudakolta aggódva Ray, hiszen nem gyakran fordult elő, hogy magukhoz invitálták a haverjai, ha igen, akkor létfontosságú ménkűnek kellett becsapódnia. A repülőjegy nem volt olcsó, ennek ellenére Nicolette is folyton biztatta, hogy látogassák meg minél gyakrabban a srácokat, még akkor is, ha utána takarékoskodniuk kellett.
- Négyes. Nate szülei a városban vannak - újságolta el a néhány órája megtudott hírt izgatottan Pixel. - Komolyan fontolgatja... hogy velük menjen.
- Mármint hova? Hollywoodba? - hökkent meg a srác, olyannyira, hogy meg is állt a járda szélén, miközben mellette hömpölygött tovább a tömeg. - Ez óriási! Velük kell mennie - hangsúlyozta a megfelelő szót.
- Csak te tudod meggyőzni, hogy ez a helyes - állította Pixel, és igaza is volt. A költözés óta Nathan felnézett rá, úgy, ahogyan előtte soha. Az pedig, hogy barátok maradnak-e, még Nicky számára sem volt kérdés, hiszen neki köszönhették, hogy egyáltalán megismerkedtek.
- Akkor szombaton ott leszünk Nickyvel! - azzal letette, majd meggyorsította a lépteit, hogy elérje a földalattit, mielőtt elered az eső.
Még ennyi idő elteltével is alig fogta fel, hogy Londonban élt. Tisztán emlékezett arra, hogy néhány hónappal korábban még - nevetséges módon - ragaszkodott szülővárosához, ebben a pillanatban pedig éppen az emberek között szlalomozott a világ másik felében. Döntését viszont a legkevésbé sem bánta meg.
Nem tudhatjuk, hogy mit tartogat számunkra az élet. Talán holnap vagy holnapután egy fogadás által megismerjük azt az embert, aki miatt később átköltözünk a földgolyó átellenes oldalára. Talán elveszítjük egy szerettünket, talán új családtagokra bukkanunk. Talán megnyerjük a lottót, ellopják a tárcánkat, elhasalunk a lépcsőn, vagy meghozunk egy olyan döntést, mely kihat egész további életünkre. Azonban bármi történjék is, Ryannek kétségkívül igaza volt: a sorsnak tényleg van humorérzéke.

×♥×

Kedves olvasók!
Igyekszem nem búcsúzkodni. Hiszen vár még rám egy végső, éppen ebből a célból íródó utószó, melyet a holnapi nap folyamán fogok megosztani veletek. Az viszont tény, hogy a történetnek ezennel vége szakadt, és leküzdve a csalódottságomat kijelenthetem, hogy nagyon boldog vagyok. Sikerült, tényleg sikerült befejeznem a történetet, Ti pedig velem tartottatok az úton, és ez valami elképesztően fantasztikus! Hálásan köszönöm nektek ezt az élményt, nagyon szeretlek titeket!
Legyen csodás hétvégétek,
Bia

4 megjegyzés:

  1. Kedves Bia!
    Mikor írtam az utóbbi kommentem nem gondoltam, hogy hamarosan vége szakad a történetnek. Persze, sejthettem volna, de messze száműztem ama tényt, hogy hamarosan vége lesz az egyik kedvenc blogomnak.
    Imádtam! Minden sort imádtam!
    Az apróságoktól kezdve egészen a teljes, kifejlett történetig csodálatos volt az egész! Imádtam Nicky macskáit (pedig utálom a macskákat), imádtam Keithet (az embert) és még sorolhatnám, de ki kell emelnem valamit, amit ugyan már említettem, de most sem hagyhatom ki; imádom Pixelt. Egyszerűen szerelmes lettem belé! Szóval, ha egyszer eszedbe jutna vele egy történet... nos, hát akkor azt hiszem egy olvasód már azonnal lesz! :D
    Annyi negatívum lenne, hogy túl hamar véget ért a történet, de lássuk be; egy ilyen történetnek sosem szabadna véget érnie! Ah, egyszerűen ezt még fel kell dolgoznom!
    Nem is tudom, hogy még mit írhatnék azon kívül, hogy imádtam és csodálatos volt és fantasztikus és a kedvencem!
    Olyan kérdésem lenne (ha lehetek ilyen pofátlan), hogy nem lehetne ezt a történetet teljes egészében elkérni dokumentumban? :$ Rettegek attól, hogy ez a blog egyszer eltűnik vagy elveszítem vagy nem lesz netem, márpedig biztos vagyok benne, hogy még néhány tucatszor el akarom majd olvasni.:D Ha elküldöd akkor az emailem: brigitta97@gmail.com, ha nem azt is megértem.:)
    Köszönöm, hogy olvashattam! Elképesztő élmény volt!
    Xoxo.Bri.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bri,

      Nagyon sajnálom, hogy csak most válaszolok a megjegyzésedre, de azzal, hogy hagytam még kicsit a kommenteket, úgy érezhettem, hogy van még dolgom az oldalon, miután oly nehezen akartam csak elengedni azt. Viszont most már éppen ideje, hogy reagáljak.
      Úgy örülök, hogy sikerült ennyire megszerettetnem a történetet! :) Akkor ez nagy szó, ha tényleg nem kedveled a macskákat, én imádom őket!
      Igen, ezt említetted már, emlékszem. Be kell valljam, én is nagyon szeretem a karakterét, imádtam írni róla a kezdetektől fogva, a három srác közül ő volt a kedvencem, bár ez gondolom észrevehető volt, ő szerepelt a legtöbbet, ő kapta meg a "Ryan igazi legjobb haverja" címet is. :)
      Talán húzhattam volna még, talán nem lett volna vontatott, talán sikerült is volna megvalósítanom, de sajnos most ennyit tudtam kihozni belőle, ezt a terjedelmet céloztam meg. Két hét az két hét, bár így is egy-két nappal korábban fény derült az igazságra. Viszont ennek ellenére örülök, hogy rövidnek találtad, ezt mindenképpen bóknak veszem! :)
      Olyan édes vagy, minden kedved szavadat hálásan köszönöm!
      Természetesen el lehet kérni, de akkor ahhoz előbb el kell árulnom valamit. Mikor a fejezeteket írom, általában nem nézem át őket teljes egészében, csak adott részeket, csak akkor olvasom át és javítgatom ki őket igazán, mikor word-ből átmásolom a blogspot platformjára, így a wordben maradt fejezet még nem javított változat. Nagyon szívesen teljesítem a kérésed, de ahhoz ki kell másolnom minden egyes fejezetet egy dokumentumba, ami mondjuk nem fél perces munka, de légy türelemmel, postázni fogom a teljes dokumentumot. Nagyon megtisztelő a kérésed! :)
      Nagyon köszönöm, hogy olvastad! ♥

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés
  2. Kedves Bia Joy!

    Sok mindenre számítottam az utolsó fejezetben, de erre nem, hogy Ryan mindent elkövet azért, hogy megtalálja Nicky szüleit. Ez nagyon aranyos volt. Ráadásul az ,hogy Londonba is mentek ezek után. :D Viszont arra nem számítottam ,hogy Ray családja is elmegy, de végtére is nekik rossz emlékek is vannak Ausztráliából, ezért gondolom, hogy új környezetbe jobbak a közérzetek. Igazából, azt kell mondanom ,hogy váratlanul ért engem a vége. Reméltem ,hogy még elő állsz pár fejezettel, de hát ez ellen nem lehet mit tenni. Ha vége van, vége van. de legalább jó vége lett. Nicky megtanult embereket megkedvelni, Ray pedig végre megakadt egy barátnőnél. Örülök ,hogy még emlegetted Nathant itt, hogy mi lesz vele. Igazából itt vége felé bevallom ,hogy több szerepet reméltem tőle. De Pixel kapott eleget, aminek viszont nagyon örültem. :D Hát még mit írhatnék? Nagyon jó volt ezt a blogot olvasni. De hát, végtére is egyetértek abban veled, hogy ugyan nehéz ,de jó befejezni egy történetet. Jaj, én mennyi történetet hagytam félbe, és inkább ezt sajnáltam, nem pedig, hogy befejeztem.
    Őszintén remélem, hogy nem soká újból beindítod a szekeret és egy újabb történettel állsz elő. Ez a történet is önmagába bizonyítja, hogy képzelő erőd van ám. Én szólok előre, hogy rám számíthatsz, ha elő rukkolsz valamivel. :) Még írnék pár sort, de ugye egy köszönetnyilvánítást is tartogatsz és, majd ott részletezem. Jaj, de jó lenne még itt az utolsó szavaknál írni ,hogy alig várom a folytatást, csak éppen ennek nem sok folytatása lesz. De ehelyett azt írom ,hogy örülök, hogy rátaláltam a blogodra.

    Ölel Ilona

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ilona,

      Reméltem, hogy meglephetlek titeket ezzel a fordulattal, melyet egyébként az elejétől fogva ilyennek terveztem, biztos voltam benne, hogy Ryan fogja végül felkutatni Nicky családját. Az, hogy a srác családja is velük tartott Angliába, annak volt köszönhető, hogy a vége felé így tartottam logikusnak, hiszen ahogy Te is mondtad, a környezetváltozás jót tett nekik, könnyebben léptek tovább, talán már jóval korábban meg kellett volna lépniük ezt.
      Nem szerettem volna a végtelenségig csűrni-csavarni a szálakat, az senkinek sem tette volna jót, ennyit tudtam ebből a két hétből ezzel az alapötlettel kihozni. :) Mindketten tanultak valamit a másiktól és a környezetüktől. Talán tényleg kaphatott volna nagyobb szerepet Nathan, lehetett volna több Ricky-Nate párbeszédet beleszőni, így a végén viszont már mindegy is, cserébe ott volt nekünk Pixel. :)
      Tényleg sokkal jobb így, hogy befejeztem, mintha esetleg nem sikerült volna végeznem vele, akkor valószínűleg sokkal elkeseredettebb lennék, mint most. Téged pedig arra buzdítalak, hogy áss elő egy-két régen elfeledett ötletet, hiszen tulajdonképpen ez a blog is így született meg.
      Egyelőre pihenek. Az utolsó néhány hétben feszített volt a tempó, ami az írást illeti, ezért most egy kis ideig csak a cikkeimre koncentrálok és nem állok neki új történetnek, hagyom, hogy az ötletek viaskodjanak a fejemben, hagyok időt a kiforrásukra. Viszont nem fogom sokáig bírni, előbb-utóbb nekiülök valami újnak a megteremtésének.
      Nagyon hálás vagyok a kedves szavaidért, a dicséreteidért, köszönöm, hogy végig velem voltál, valamint azt is, hogy rátaláltál a blogomra! ♥

      Millió puszi,
      Bia

      Törlés