11. fejezet: Motoron

Sigma - Nobody To Love

- Ray, én megpróbáltam! A ribanc összezúzta - tárta szét a karjait tehetetlenül Pixel, mikor másnap jelentette az előző napi történéseket haverjának, a konyha pultjának dőlve, miközben az reggelit készített magának.

- Létfontosságú lett volna, hogy ne kelljen minden nap elmásznom odáig! Tudod milyen messze van gyalog? Nincs most pénzem se metróra, se benzinre. Még neked is lógok a hamis jogsi árával - emlékeztette jövedelmének csekélységére a srác, miközben beleharapott a sonkás szendvicsébe, majd belekortyolt gőzölgő kávéjába, melyet kedvenc Barney Stinson-os bögréjéből szürcsölt.

- Tudod, hogy a pénz nem akadály. Nem kell fizetned a jogsiért, engem is furikázol a motorral, az én érdekem is volt, hogy legalább valamit a zsaruk orra alá tudj dugni. Ha csak ez a gond, akkor szívesen adok kölcsön, majd megadod a legközelebbi nagyobb melód után - legyintett lazán Pix, mert bár Ryan nem avatta be abba, hogy pontosan milyen munkát vállalt, azért azzal tisztában volt, hogy valamilyent biztosan. - Mennyi kell? - tudakolta, azzal pénztárcája után kezdett kutakodni zsebeiben, majd megtalálva az eredi kígyóbőr importárut ráhelyezett a pultra egy mocskosul szemérmetlen összeget, órási értékű bankjegyekben. Ha őt egyszer kirabolná valaki, nem csak értékes kütyükkel, de hatalmas összegű készpénzzel is gazdagodna. Ryan már többször figyelmeztette, hogy ne hordjon magánál ennyi pénzt, ezen a túlfűtött csütörtök reggelen is csak egy fejcsóválással fejezte ki nemtetszését. - Most mi az? Most utaztak el apámék, hagytak itt némi kápét.

Ray sosem akart az elkényeztetett kölykök közé tartozni, azonban ezekben a pillanatokban úgy érezte, hogy kimaradt valamiből. Hiszen mennyivel több lehetőség tárult volna fel előtte, ha szülei ellátták volna minden hónapban anyagi juttatással! Nem kellett volna hétvégente güriznie, annyi kurzust végzett volna el, amennyit csak akart volna. Úgy vélte, hogy ha neki annyi lett volna, mint Pixelnek, biztosan értelmesebb dolgokra költötte volna, mint amire ő.

- Kösz - vette el a pénzt Ryan, bár továbbra is fancsali képet vágott. Még előző este konzultált a barátnőjével telefonon, Paige pedig hasonlóan lehangoló dolgokról számolt be.

- Ne már haver, most ne izélj már! - nyávogott Pixel. - Elviszlek motorcsónakázni, oké? Apa a fiókjában hagyta a kulcsot. De ha az nem jó, akkor bárhova elmehetünk.

Pixel ismerte már Ryan sátáni természetét, amely az ilyen ballépéseket elraktározta, hogy aztán a legmegfelelőbb alkalmakkor ő is csak részlegesen teljesítse a kéréseket. Nem akart ennek áldozatává válni, igyekezte kiengesztelni, egyébként sem szerette, ha csalódnak benne.

Ryan fejében szöget ütött a motorcsónak gondolata. Mindig is imádott kihajózni az öbölből, be a Bass-szorosba, onnan pedig ki a Tasman-tengerre Pixszel. Édesanyja mániájának hála az apja elég fiatalító beavatkozáson vett részt ahhoz, hogy kellőképpen hasonlítson fiára, így egy-egy igazoltatásnál nem volt kétséges, hogy ő Andrew Santiago, akinek engedélye van arra, hogy száguldozzon a vízfelszínen.

- Zseni vagy barátom! - veregette meg a bratyója vállát, lenyomva utolsó falat szendvicsét a torkán, hogy aztán teli szájjal folytathassa, miközben az értetlen Pierre csak nagyokat nézett. - Két óra múlva a kikötőben, ne késs el! - utasította Pixelt, azzal már össze is kapkodta a kulcsait, a strandcuccait és a telefonját, kitessékelte a spanját, majd ő maga is útnak indult.

×××

Nicolette újfent kopogtatásra ébredt. Az elmúlt négy napban több látogatója akadt, mint amióta ideköltözött. Tulajdonképpen senki sem kereste őt, ez pedig egyáltalán nem zavarta, élvezte a magányt, az egyedüllétet.

Kicaplatott a hallba - miközben átfutott az agyán, hogy be kéne szereznie egy sokkolót - és szemét a kukucs lyukhoz emelte.

Felnyögött.

- Menj a francba! - kiáltotta kiesve higgadtságából, majd visszanyerve nyugalmát folytatta. - Attól, hogy rám küldöd a sznobok sznobjait, még nem foglak jobban kedvelni.

Az ajtó falapja kellően tompította a hangokat, ettől eltekintve még így is tökéletesen lehetett érteni mindent.

- Nem én küldtem őket, maguktól jöttek - védekezett azonnal Ryan, bár a teljes igazság nem egészen ez volt. - Szeretnélek elvinni valahova. Ne aggódj, nem teszlek ki semmiféle veszélynek... - kezdte volna a dolog felvezetését, azonban Nicolette azonnal megcáfolta állítását.

- Nem azért nem megyek veled sehova, mert félek az esetleges veszélyektől. Azért nem megyek veled, mert nem akarok veled lenni. A kettő nem ugyanaz, és bár ezt biztosan nehéz felfognod, ez az igazság - közölte a tényeket Nicolette.

Ryan megnémult. Fogalma sem volt, hogy miként reagálhatna erre, elvégre ez egy meglehetősen ritka válasz volt a randikéréseire. Nekidőlt az ajtónak és megpróbált rájönni, hogy miként keverte magát egy ilyen lehetetlen szituációba.

Az nyílászáró másik oldalán a házigazda a komódján ücsörgött, maga sem tudta, hogy pontosan miért. Talán arra várt, hogy látogatója jelezze távozását, talán arra, hogy reagáljon kijelentésére, minden esetre Keith felugrott ölébe, hogy körmeit kimeresztve gyengéden megkarmolja gazdáját, kikényszerítve belőle egy kis pocak vakargatást. A macska nem sejthette, hogy ezzel névadója szavait idézte fel a lányban.

,,Komolyan nem adod meg a címed? Neki megadtad? Jó, oké. Azért megígérsz nekem valamit? Ne zárkózz be, oké? Legyél nyitott egész végig, szerezz egy jövedelmező állást, aztán ha megtaláltad anyukádat tegyél egy nárciszt a sírra a nevemben. Találj valakit, kérlek! Biztos lesznek ott szexi ausztrál fickók, akik még viszonylag rendesek is, viszont ne lökd el őket magadtól, mert akkor keserű leszel életed végéig. Ne gumózz be a lakásodba, menj ki a levegőre és élvezd a szabadságot! Mendesék többé már nem árthatnak neked, úgyhogy mostantól azt tehetsz, amit csak akarsz.˝

Minden porcikája tiltakozott a mozdulat ellen, agya mégis elszántan irányította tagjait, kinyitva az ajtót, ezzel rendesen meglepve az éppen induló srácot.

- Hova? - tudakolta, nekitámasztva vállát az ajtófélfának.

Ray megdöbbenve visszatolatott elé, meg sem próbálta leplezni, hogy mennyire boldog. Nicolette nem tudhatta, hogy ezzel a húzásával csak még inkább megnövelte az önbizalmát, pedig nem ez volt a célja, csupán szeretett volna örömet szerezni Keithnek, bárhol is volt.

- Pixel szülei elutaztak az ünnepekre, ezért elvihetjük a motorcsónakot, ahova csak akarjuk - ismertette a részleteket Ryan, hatalmas vigyorral a képén, csillogással a mélyzöld szemeiben.

Nicolette döbbentem tapasztalta, hogy elviselhetőnek találta az eléje táruló lehetőséget, az óceán megismerésének lehetőségét, mely valóban nem hordozott rá nézve különösebb veszélyeket, nem mintha tartott volna tőlük.

- Kell valami plusz holmi? - kérdezősködött tovább a lány, szeretett volna felkészülten, felszerelkezve felszállni a fedélzetre, ha már egyszer tényleg belevág.

Ryan egy pillanatig gondolkodott csak, mielőtt válaszolt volna.

- Ha akarsz mentőmellényt, akkor az van Pixnek... törölköző, naptej, fürdőruha? - folytatta a sort a srác, bár utolsó szavát megtoldotta egy kérdőhangsúllyal, hisz egy jégkirálynőnél semmi sem volt biztos.

- Az nincs - tárta szét a karjait Nicolette, azonban a szervező erre fel volt készülve.

- Nem probléma, majd teszünk egy kis kitérőt - legyintett, megoldva a helyzetet.

Nicolette egy éppen használatban nem lévő törölköző után kutatott, miközben Ryan az ajtaja előtt várakozva konstatálta, hogy nem egy strandra járó típus a kicsike.

Végül arra jutottak, hogy nem tudni melyik a jobb: ha leég és a napallergiája a felszínre tör, vagy ha a naptejtől pattog ki a bőre.

- Biztos, hogy pulcsiban akarsz jönni? - kérdezte Ryan, végigmérve a lányt.

Kint álltak a motorjával szemben ezen a napsütéses, forró délelőttön. A srácról patakokban folyt a víz, pedig ő csak egy térdig érő, színes vászonnadrágot és egy fehér, V kivágású felsőt öltött magára, így képtelen volt elképzelni, hogy milyen lehet Nicolette teste. Másrészt pedig azért nem akart semmi ilyesmit képzelni, mert már egy női test puszta gondolatától beindult, ennyi kihagyás után.

- Biztos. Te nem fázol? - hökkent meg a lány, bár tulajdonképpen éppen akkor egész kellemesnek találta a hőmérsékletet, csakhogy a motoron való repesztéssel járó, arcába fúvó széltől előre kirázta a hideg. Tüzetesebben végigmérte a másikat, majd folytatta: - Úgy vagy öltözve, mintha hatszáz fok lenne.

- De tényleg hatszáz fog van! - próbálta megértetni Nicolette-tel azt az apró, nem elhanyagolható tényt, hogy az egyik legforróbb hónapban jártak éppen. Aztán, mivel az csak a szemét forgatta, inkább a hátsó, pinduri csomagtartójába belegyömöszölte a saját cuccai mellé Nicolette sötétkék törölközőjét, majd feléje nyújtotta a járműhöz hasonlóan lámpaoszlophoz erősített matt fekete bukósisakot. - Csak egy van.

- Neked nagyobb szükséged van rá - állapította meg Nicolette, majd ráügyeskedte magát a motorra. - Oldozz el, pattanj fel, aztán menjünk már! - nógatta a jármű tulajdonosát, mert egyre inkább érezte azt, hogy rossz ötlet volt igent mondania, így minél előbb szeretett volna túlesni ezen a programon.

Ryan nagy nehezen megszabadította az oszlopot a tehertől, aztán mivel nem akart gyávának tűnni, inkább visszaerősítette rá a bukósisakot, már az sem érdekelte volna, ha meglovasítják. Tény és való, hogy már legalább milliószor vezette a drágáját, mégsem érezte biztonságban magát védőfelszerelés nélkül. Nicolette azonban egy cseppet sem tartott az utazástól, pedig életében nem ült még motoron. Tudta, hogy úgysem történik vele semmi - ha pedig mégis, akkor már úgysem fog számítani.

- Hátrébb csúsznál? - torpant meg járműve mellett kissé frusztráltan a srác, mert Nicolette csak nem akart mozdulni a vezető helyéről.

A lány egy lenéző pillantást vetett rá, mely lassan szokásává vált, ha együtt töltöttek némi időt.

- Gondolod, hogy majd szépen beléd kapaszkodom hátul? Nem, én itt fogok ülni, te pedig mögöttem helyezkedsz el és onnan kormányzol - adta ki az instrukciókat a lány, aki egyre jobban élvezte helyzetét, hiszen Ryan arcszíne egyre sápadtabb lett, ellenkezni mégsem mert, hiszen már olyan közel voltak ahhoz, hogy ténylegesen elinduljanak, rettegett attól, hogy a kiválasztott meggondolja magát.

Helyet foglalt hát mögötte, majd lábával irányítva kettejüket, kievickélt az úttest kellős közepére, hogy onnan induljanak el. Kulcsa addigra már a helyén volt. Egész felsőtestével rásimult a lány görnyedt hátára, szinte érezte mellei közt gerincének vonalát, mely mintha lyukat vájt volna rezes bőrén át friss húsába. A lányka apró kezei egészen a gázfogantyúk tövénél fogták a karokat, így Ryan kezei bőven elfértek ahhoz, hogy kényelmesen tudjon kormányozni. Majdnem egy egész fejjel magasabb volt Nicolette-nél, így ha kicsit oldalra billentette fejét, már szinte makulátlan rálátása volt az eléje táruló betonútra. Szerencse volt, hogy a hölgyemény tagjai jóval kisebbek voltak Ryan elméretezett testrészeihez képest, így mint kagyló a gyöngyöt, teknői közé zárta a törékeny nőszemélyt. Aztán már indultak is.

A vörös démon kerekei gyakorlottan súrolták a felperzselt betont, csakhogy ezúttal a bukósisakjától megfosztott lovas egész belsője remegett, míg Nicolette csak meglepetten tapasztalta, hogy mennyire erőteljesen csapta meg őt a változás szele - na meg a valódi huzat.

A városban cikázva már lassítaniuk kellett, ugyanis tömött csütörtöki nap volt ez. Az emberek csak úgy tódultak befelé, talán az ünnepek miatt, talán egyszerűen csak azért, hogy megkönnyítsék a Ryan vállára nehezedő súlyt, aki immáron két életért felelt repesztés közben. Igazi adrenalinfüggő volt, akinek szüksége volt a félelemre, a szorongásra, hogy azt érezze él. Ugrott már ki repülőből úgy, hogy Silly volt a hátára erősítve, mosták már át a testét alkoholmérgezés következményeképp, volt veseműtétje, vett már részt mélytengeri búvárkodáson, ficánkolt már egy hajóhoz erősített ketrecben úgy, hogy cápák úszkáltak körülötte, mégsem volt semmi fogható ahhoz a pillanathoz, ami egy lány megszólítása és annak legelső reakciója között eltelik, mikor még nem lehet biztos benne az ember, hogy nyert ügye van-e.

Egyetlen szót sem váltottak az úton, mert bár Nicolette amúgy sem volt beszédes kedvében, ezúttal Ryan sem erőltette a csevegést. Rájött, hogy fel kellett volna készülnie erre a lehetőségre is, hiszen eredetileg a lány fején akarta tudni a védősisakot, nem gondolt bele, hogy akkor tulajdonképpen neki nem jut.

Kitérőt kellett tenniük Ray egykori otthonához, hogy a srác elkérhesse húga egyik fürdőruháját, bár korántsem volt biztos benne, hogy Nicolette hajlandó lesz belebújni olyasmibe, mely Roxy stílusát tükrözi. Leparkolt a ház elé, majd arra kérte az utasát, hogy kint várjon, a lánynak pedig esze ágában sem volt ellenkezni, tökéletesen jól megvolt a motor tetején egyedül.

- Roxanne, hol vagy? - kiáltotta, belépve a házba, mindennemű köszönés nélkül.

- Ryan Patrick, ki ez a csini csajszi veled? - tudakolta a szólított, hangja az emeltről csengett, így hát Ryan kilépve strandpapucsából felballagott a fából készült csigalépcsőn, hogy aztán benyithasson a húga szobájába.

Roxy a nyitott ablaknál ácsorgott, minden bizonnyal szemügyre vette a járművön ülő hölgyeményt.

- Azt hittem, hogy a nagymellű szilikon bigékre buksz - jegyezte meg, azzal megpördült, hogy bátyja felé fordulhasson, ki egykor még példaképének számított. Ryannek feltűnt, hogy szemei vörösek, arca kipirosodott, tartása görnyedt volt, egyértelművé vált számára, hogy még mindig nem heverte ki azt a bizonyos szakítást, amitől magába volt roskadva már előző héten is. Ha egyáltalán szakításról volt szó.

- Rosszul hitted - vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban a srác. - Adj egy fürdőruhát, mondjuk olyat, ami nem kurvás. Van egyáltalán olyanod? - piszkálódott Ray, mindig is élvezte, hogy idősebb lévén kiszúrhat a gyengébbel.

- Rohadj meg! - förmedt rá a lány, majd tett két lépést és ágyára vetette magát. - Ha annyira kell fürdőruha, menj be hőn imádott anyád szentélyébe és szerezz egyet onnan!

A Ryan szívében tátongó szakadék egyszeriben még nagyobbnak érződött, habár minden erejével azon volt, hogy ezt elrejthesse.

- Ő a te anyád is volt, oké? Ne beszélj úgy róla, mintha nem ő szült volna meg! - lépett ösztönösen közelebb Roxy sárga ágyneművel takart fekvőhelyéhez, hogy onnan prédikálhasson.

Egyikük sem volt igazából ilyen keserű, csakhogy kihozták egymásból. Ezt a vitát is lefolytatták már, legalább ezerszer. Mindig újra és újra ugyanaz a nóta ment, mintha beakadt volna a lemez és senkinek sem lett volna kedve felkelni, hogy kikapcsolja a lejátszót.

- Jól tudod, hogy ő téged sokkal jobban szeretett! Hiszen te voltál az egyetlen, tökéletes Ricky, aki bármit tett, úgy volt jó! Én meg a megtűrt testvér, a vizes fiú a meccseken, aki bár fontos, hogy részt vegyen, mégis könnyen helyettesíthető! - lendült bele a vitába a fiatalabbik fél, ezzel az agyonhasznált hasonlattal, melyet már legalább hússzor felhasznált az elmúlt évek során.

- Hát, neked aztán jól jött anya halála, mert így legalább apa csak veled foglalkozott! Remélem, hogy ezt most végig is hallgatja! - emelte fel egy kicsit a hangját Ray, ahogy az utolsó mondatot fröcsögte, hátha édesapja felfigyel rá odalentről.

- Képzeld, apa most nincs itthon, úgyhogy hiába ordibálsz, hacsak nem jut el a hangod egészen a szupermarketig - térdelt fel a matracán Roxanne, hogy egy szintbe kerüljön bátyjával. Alig néhány centiméter választotta el őket egymástól, fújtattak, mint két bika. - És igen, apa tényleg csak velem törődik. Látod milyen szar érzés?

- Na jó, nem vagyok hajlandó ezt újra végigveszekedni veled - emelte magasba a kezeit Ray, a megadás jelenként. - Azt hittem, hogy végre leálltunk, de ezek szerint mégsem. Úgyhogy én léptem!

Belefáradt az állandó frusztráltságba, amit Roxy mellett érzett. Nem értette, hogy hová lett az az édes kisgyermek, akit már alig néhány naposan a karjaiban tarthatott. Hová lett az az idilli család, akik egykor voltak? Hová lett humorral fűszerezett életük, hová lettek a szülei? Hová lett az a Ricky, aki imádott élni?

A fürdőszoba felé vette az irányt, ahol a szennyesből halászott elő egy zöld színű bikini felsőt, majd hosszad túrkálás után a másik tartozékra is rálelt, így már volt Nicolette számára egy fürdőruhája. Belegyömöszölte a ruhadarabokat a zsebébe, nehogy idő előtt nemet mondjon rá a lány, majd lebattyogott az emeltről és belebújva papucsába távozott a házból.

×♥×

Kedves olvasók!

Íme, a tizenegyedik fejezet, mely felvezette a következő kalandot, a motorcsónakázást, valamint egy kicsivel mélyebbre ástunk Roxy és Ryan kapcsolatában. Ez még csak a kezdet!

Mit gondoltok, mi fog történni az óceánon? Milyen végkimenetelre számítotok?

El sem tudom hinni, hogy máris harminc feliratkozóval büszkélkedhet az oldal, nagyon köszönöm, hogy velem tartotok! ♥

Millió puszi,

Bia