17. fejezet: Eső

Bruno Mars - It Will Rain

A szombat délutáni időjárás egyik pillanatról a másikra romlott el. A könnyed negyven fokos hőségből öt-hat óra felé záporeső lett, így bár a hőmérséklet csak fülledtebbé vált, egész este ömlött a víz a felhevült járdákra, olykor-olykor még villámlott is.

Nicolette a kanapén ülve dolgozott, miközben macskái körülötte sündörögtek. Ámde Ryan - bár ő is hasonlómód otthon töltötte ezt az időszakot -, egyre idegesebben bámult kifelé az ablakon. Mikor ilyen viharossá vált imádott otthona, folyton kísértették a tíz évvel azelőtti események, hiszen édesanyja halálának napján is ehhez hasonló volt az időjárás, így számára ez az évek során egyenlővé vált azzal, hogy valami rossz fog történni. Ilyenkor mindig feltette magában a kérdést, hogy mitől érezné jobban magát, és eddig mindig az volt erre a válasza, hogy női érintéstől. Az egész bagázs tudta, hogy csapnivaló idő esetén nem volt tanácsos zavarni Rayt, hiszen majdnem biztos volt, hogy ő ezt ágyban töltötte, ráadásul nem egyedül. Ezen a decemberi napon viszont más volt a válasza: Nickyre vágyott, és nem feltétlenül szexuális értelemben, így hát a zivatar következtében beálló forgalmi dugó ellenére motorra pattant - egy szál pulóverben persze, mivel az esőtől eltekintve igenis meleg volt - és meg sem állt a lábtörlőéig, ott azonban rendesen megijedt.

Mi van, ha nem enged be, ha nem kíváncsi rám? - gondolta.

Oly megrendíthetetlen magabiztossága lassan a semmibe veszni látszott, ahogyan bekopogtatott.

Nicolette szokás szerint furcsállta, hogy látogatója érkezett, az elmúlt években általában csak merő véletlenségből kopogtattak be hozzá, a legtöbben vagy a mellette vagy az alatta lakót keresték, csupán elnézték a házszámot. A kukucs lyukon kitekintve viszont rádöbbent, hogy meg sem kellett volna lepődnie, aztán ahogy kitárta a bejárati ajtót, feltűnt neki, hogy a díszmadár kivételesen ázott madár volt.

- Olyan hígagyú tudsz lenni - nevette el magát jóízűen Nicolette, amitől Ryan máris jobban érezte magát. - Képes voltál idáig utazni esőben? Gratulálok! - állt kicsit félre, hogy a vendége beljebb léphessen, majd a fürdőszoba felé irányította. - Ne terjeszd itt nekem a bacikat, inkább zuhanyozz le, keresek valami tiszta cuccot.

Így esett, hogy Ray a lány fürdőszobájában kötött ki, ami elemzésügyileg valódi Kánaánnak számított, kész volt minden szekrényt átkutatni. Azonban be kellett látnia, hogy a mosdókagyló fölött sorakozó polcok semmiféle meglepetést nem okoztak számára, különféle gyógynövényes, undorító nevű kencék meg szappanok sorakoztak fel, ráadásul kád híján is volt helyiség, így kénytelen volt zuhanyozni.

- Te sosem fürdesz? - kiáltott ki a szobából Ryan, miközben átázott ruháit felpakolta a mosógép tetejére, és kinevezett magának egy tisztának tűnő törölközőt a három közül, melyek a falra erősített kampókról lógtak.

- Órákig ázni a saját mocskomban? Köszi, de ezt inkább kihagynám - felelte Nicolette, de őszintén, a vendégét már semmi sem tudta meglepni, tulajdonképpen azon sem csodálkozott volna, ha a hálószobájában áldozatbemutatás céljából állított oltárra bukkan.

Miután a meleg víz első cseppjei bőrét érték, akkor döbbent csak igazán rá, hogy mennyire fázott az elmúlt húsz percben.

Nicolette a nappali közepén állva próbálta megállapítani, hogy mi a helyes döntés egy ilyen helyzetben, mely rá nézve kifizetődő lesz. Semmiképp sem szerette volna vendégül látni Ryant, viszont ha ennyit utazott, már igazán pofátlanság lett volna a részéről, ha kirúgja, ráadásul nem is volt garantált, hogy ez sikerül neki. Komoly fejtörést okozott számára, hogy milyen szerelést nyomjon a kezébe, elvégre a méretük egyáltalán nem egyezett, arról már nem is beszélve, hogy mit kezdjen a vizes ruhadarabokkal. Be kellett látnia azonban, hogy ez a nem várt látogató nem csak a fejében okozott katyvaszt, de valahol mélyen a gyomrában is felkavarta a dolgokat. Így hát nagyot húzott imént töltött pohárnyi vizéből, majd szekrényében a legnagyobb ruhái után kutatott, melyeket nem sajnált, hiszen utána úgyis máglyára tervezte ítélni azokat a holmikat, amik egyszer a srác bőrét érték. Mivel úgy ítélte meg, hogy a víz csobog, tehát Ray éppen a zuhanykabinban áll, mely csak homályosan adta át a mögötte lévő képet, nyugodt szívvel helyezte le a mosógépre az előbányászott, elég használaton kívülinek vélt cuccokat, majd a vizeseket úgy ahogy voltak, ráhelyezte a szobájában lévő szárítóra, mindezt anélkül, hogy Ray bármit is érzékelt volna a történésekből.

Fél órával érkezése után Ryan már a nappali kanapéján ült és arra próbált rájönni, hogy vajon hogyan varázsolhatna adást a televízióba, miközben Nicolette a konyhában szorgoskodott, vacsorát készített magának. Nem volt közöttük semmiféle feszültség, de a helyzet valahogy mégis kezdett kínossá válni, ahogy egyikőjük sem szólt semmit, így végül a srác úgy döntött, hogy ideje bevallania miért jött. Megfordult a fejében, hogy megfogadja Brooklyn tanácsát és inkább nem húzza elő az őszinte kártyát, de ekkor Ryan nem szeretett volna a lányra gondolni.

- Tíz évvel ezelőtt, szeptember 18-án volt egy lövöldözés a város másik felében lévő plázában, amit azóta már lebontották. Egy férfit elhagyott a neje, akinek erre elborult az agya, és elkezdte lemészárolni a földszint ártatlan vásárlóit meg dolgozót. Kinyírt egy biztonsági őrt, egy virágbolt eladónőjét és két járókelőt, egy férfit meg egy nőt, aztán agyonlőtte magát, mielőtt a rendőrség közbeléphetett volna. Azon a szeptemberi napon is hasonló volt az idő, mint most - regélte el a történetet, szépen tagoltan, a lényeget viszont szándékosan kihagyta belőle.

- És ezen végzetes nap óta - fordult el a hűtőtől a lány, melyben épp kotorászott -, ha eső érinti azt a gusztustalanul rezes bőrödet, vércseppek hideg érintését érzed magadon? - festett le egy képet a srác előtt Nicky, mintha ez olyan humoros lett volna, pedig korántsem volt az.

- Anyukám volt a virágboltos - toldotta meg a mondandóját ezzel a nem elhanyagolható aprósággal Ryan, aki hirtelen inkább érezte magát Rickynek.

- Az komoly - reagált Nicky, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna a vendégét, rendületlenül hámozta tovább a gyümölcsöket a pultnak dőlve.

Miután elkészítette a vacsoráját, ami összeturmixolt gyümölcsökből és zöldségekből állt, Ryantől tisztes távolságban ülve a kanapén hajtotta fel egy megirigyelhetően méretes bögréből. Síri csöndben bámultak maguk elé, amiért a házigazda roppant hálás volt, semmi kedve nem volt udvarias csevejekbe elegyedni a váratlan idegennel. Viszont Ray nem az a fajta ember volt, aki túl sokáig bírta a némaságot, így néhány perc után úgy döntött kezébe veszi az irányítást.

- Halálra unom magam. Te mit szoktál itthon csinálni? - tudakolta a srác, hátha kiderül, hogy van valamerre egy eldugott szórakozási lehetőség.

- Alszom, eszem és dolgozom... és macskázom - folytatta a vészesen rövidnek bizonyuló felsorolást Nicolette, a kérdezőnek viszont már ez is bőven elég volt, hiszen eszébe ötlött valami: a cicusok és neveik. - Biztos a szobámban bujkálnak, majd előjönnek, ha úri kedvük úgy tartja - legyintett a lány, majd ölébe vette laptopját, hogy folytassa a munkát, hiszen az utóbbi időben vékony jégen táncolt az állandó elmászkálása miatt, nem szokta meg ezt a fajta életritmust, így szinte alig dolgozott valamit.

Megfordult a srác fejében, hogy felkutatja őket, viszont amint fel tervezett volna állni, a kisállatok máris ott termettek mellette, kényeztetésre vágytak, örültek neki, hogy volt friss hús a háznál, akinél lehetett simogatást kunyerálni. Miközben Ryan a két cicával foglalatoskodott, úgy döntött ideje alaposan kifaggatni Nickyt arról a bizonyos férfiról.

- Mesélj erről a Keith gyerekről. Lássuk milyennek kell lennem, hogy elérjek nálad valamit - kacsintott egyet a fiú.

- Rendőrtanonc volt a városban, ahol az örökbefogadásom után éltem. Hét évvel volt idősebb nálam, mégsem éreztem annyinak. Igaz, hogy komoly, céltudatos, érett férfi volt már a megismerkedésünkkor is, de ugyanakkor olyan játékos és pajkos, akár az a kis rövidszőrű - bökött a macskájára, azzal letette a gépét és Ryan mellé térdepelt a földre, így már mindketten a kis szőrmókokkal voltak elfoglalva. - Tudtam, hogy a legjobb esetben is nyolc évet kell lehúznom Mendeséknél, úgyhogy három-négy havonta megpróbáltam megszökni, mikor senki sem volt otthon. Fogtam egy sporttáskát, belepakoltam pár holmit és leléptem, csakhogy az a hülye Maximus elég tehetős és befolyásos volt Creditonban ahhoz, hogy sose jussak tovább a szomszéd falunál, a beszereltetett kameráinak hála a rendőrség attól a perctől a nyomomban volt, hogy kitettem a lábam azon az ocsmány zöld kerítésen. A kapitányságon minden alkalommal megkérdezték, hogy miért akartam kereket oldani, erre pedig mindig az volt a válaszom, hogy nem tudom. Hülyeség lett volna bevallani az igazat, Mr. Mendes volt az oka annak, hogy egyáltalán működhetett a rendőrség, folyamatosan pénzelte őket. Keith az első néhány évben még csak ideiglenesen dolgozott ott, nem voltak komoly melói, viszont szerette ezt csinálni. Mindig ő kísért haza, azt a néhány kilométeres távot pedig végigbeszéltük - emlékezett vissza a hölgyemény. - Néhány csóknál, és egy-két éjszakánál több sosem volt köztünk.

- Tessék? - hökkent meg Ryan, olyannyira, hogy még Patricia is felnyögött kezei alatt. - A faszi nyolc évig kitartott melletted, tizenhéttől huszonöt éves koráig, és nem is kapott érte szinte semmit cserébe? - érdeklődött tágra nyílt szemekkel az éppen huszonötödik életévébe lépett férfi, ahogy arra gondolt, hogy az ő életének ezen nyolc éve volt a legcsodálatosabb, és nem volt benne biztos, hogy szűziesen is ilyen fantasztikus lett volna.

Viszont ahogy Nicolette magyarázni kezdett arról, hogy sosem várta Keith kitartását és ösztönözte is arra, hogy keressen magának valakit, Ryan rádöbbent, hogy mellette talán neki sem lenne szüksége arra, hogy nap mint nap kielégítsék. Nem feltétlenül azért, mert Nicky nem volt kívánatos, sőt, bizonyos pillanatokban különösen szépnek találta, hanem inkább azért, mert vele olyan utazásban lehetett része, melynek semmi köze nem volt a fizikai érintkezéshez, sokkal inkább belülről fakadó változásokat okozott az emberben.

- Lehet egy indiszkrét kérdésem? - szakította félbe Ryan a mellette szőnyegen ülő, folyamatosan beszélő lányt. - Hány évesen vesztetted el?

- Tizenhárom - vágta rá Nicolette, de a szeme se rebbent. - Richarddal, a magántanárral.

- Ejnye, akkor nyertél, én tizennégy voltam - húzta el a száját Ryan, hiszen nem volt gyakori jelenség, hogy valaki még rajta is túltett, Nathan persze kivétel volt.

- Egy iciripicirit azért te is mesélhetnél nekem, hogy kvittek legyünk - jegyezte meg Nicky, amint ölébe vette Patriciát, aki hangot is adott elégedettségének. Immáron törökülésben ült, szemtől szemben Ryannel, aki hasonlóan tett a másik cicussal, így már nem tudott elmenekülni az igazságtól.

Tudta, hogy nem lenne szabad bevallania az igazat, hiszen az egyet jelentene nőcsábászi múltjának (jobban mondva jelenének) felfedésével, azonban nem szerette volna áltatni a lányt, elvégre ő is megosztott vele bármit, amire csak kíváncsi volt.

- Szeptemberben anyu elment, és így még nehezebb volt beilleszkednem, mint egyébként. Szinte csak kóvályogtam abban a hatalmas épületben, az órákon bámultam kifelé a fejemből, miközben otthon minden a feje tetejére állt, apunak otthon kellett maradnia, és egy ideig csak a családi pótlékból éltünk, aztán szerzett egy otthonról végezhető állást. A húgom folyamatosan hisztizett, apa meg nem bírt velünk, úgyhogy jóformán egymással üvöltöztünk úgy fél évig. Novemberben Pixelt mellém ültették biológián, az meg megállás nélkül egy karácsonyi buliról és Nate Douglasről hadovált, egészen addig, míg ott nem találtam magam december 26-án Pixel szüleinek házában, egy füves cigivel az egyik kezemben, egy üveg whiskyvel meg a másikban. Csak apró foszlányok vannak meg abból az éjszakából, de az egyszer biztos, hogy nagy elsőségek színtere volt az a buli - utalt a szüzességére Ryan. - Nate-tel egyébként a suli mögött találkoztam először, Pix buzdítására kezdtem el cigizni, és ő is ott szívott a haverjaival, aztán úgy döntött, hogy felkarol és megtanítja, hogyan kell élvezni az életet. Lassan minden haverja elballagott vagy kicsapták, így maradtunk négyen, az addigra két évet bukott Silly, Pix, Nathan meg én. Plusz az a két lány, akikkel már találkoztál, Paige és Sunny, ők szintén a mi évfolyamunkra jártak, állandóan együtt lógtunk, egymásnak kerítettünk, versengtünk, fogadásokat kötöttünk, verekedtünk, buliztunk, ittunk és dugtunk - sütötte le a szemét a srác, így visszagondolva nem volt túlontúl büszke tetteire, de könnyebb volt az apját okolnia ezért, mint esetleg saját magában keresni a hibát.

Nicolette azonban nem tűnt letörtnek, ijedtnek, csalódottnak vagy dühösnek emiatt, elvégre ő tudhatta a legjobban, hogy a múltban elkövetett hibáink ellenére sokat változhatunk, ez azonban még nem volt elég számára ahhoz, hogy más színben lássa a fiút.

- Akkor ki az a Brooklyn? - tudakolta a lány kissé összezavarodva, azt hitte, hogy ő is valamiféle gimnáziumban megismert lotyó lehetett.

Ryan kezdte egyre és egyre elviselhetetlenebbnek vélni a hőmérsékletet, amint előkerült ez a bizonyos név.

- Melyikük volt az? Pixel? Nate itt járt? Vagy Silly? - faggatta arról a lányt, hogy melyik spanja adta ki ezt a keresztnevet.

- Sunshine vagy Paige, nem tudom melyik melyik - vonta meg a vállát Nicolette. - Az egyiküknek kicsúszott a száján, hogy Brooklyn talonban tart téged. Mégis volt egy lányka, aki nagy hatással volt rád a kalandok közepette.

Na, róla viszont egyáltalán nem akart beszélni a srác, elvégre valódi öngyilkosság lett volna bevallania, hogy tulajdonképpen erős érzelmek fűzték a rá csupán barátként tekintő lányhoz. Azonban eszébe ötlött, hogy talán Keith sem közömbös Nickynek, így nem ijeszti el azzal, ha bevallja, hogy nagyon is kedveli Brooklynt.

- Hat évvel ezelőtt ismertem meg egy bárban, Nate hülye székpörgetős játékának köszönhetően - kezdte, miközben Keith hátát cirógatta. - Azt hitte, hogy fogyi vagyok, mert kivételesen az őszinteségemmel próbáltam lenyűgözni egy csajt, viszont kiderült, hogy az életem némi színezés nélkül nem valami érdekes, szóval ezzel azóta nem is próbálkoztam.

Mostanáig - ötlött fel a srácban.

- Igazából azért kedveltem meg annyira, mert szinte mindenben egyezik az ízlésünk. Ugyanazokat a filmeket, színészeket, kajákat, éttermeket és zenéket szeretjük, viszont ő Szentpéterváron tanul, így egyrészt ritkán látom, másrészt pedig szigorúan csak haverként tekint rám, ami gáz, de már nem bánkódom miatta, mert itt vagy nekem te - vágta ki magát a srác, viszont tisztában volt azzal, hogy ez így nem hangzott túlontúl biztatónak. Ráadásul az sem segített, hogy a lány még csak fel sem nézett, szakadatlanul Patricia piszkosfehér szőrét fikszírozta, miközben a macskát kényeztette. - Nicky!

No, erre már kénytelen volt felnézni a házigazda, és Rayt valamelyest megnyugtatta, hogy nem ripakodott rá a becézett alak miatt.

- Nem kell aggódnod Brook miatt - biztosította a srác egy mélyreható tekintettel, Nicolette pedig egycsapásra úgy érezte, mintha a vele szemben ülő kiismertnek tekintette volna személyét, pedig ez cseppet sem volt így.

- Egy féltékeny női tekintet nem éppen ilyen - rajzolta körbe a levegőben arcának vonalát Nicky. - Ezt igazán tudhatnád - húzta elő ismét a Ray számára már olyan jól ismert lesajnáló pillantását.

Patricia ennek következtében a szőnyegen végezte, ugyanis Nicolette kedvét sikerült teljesen elvenni a csevegéstől. Előhalászott a szekrényéből pár ágyneműnek minősíthető anyagdarabot - mivel Ray nem tervezett egyhamar lelépni -, és parancsba adta, hogy ne merje zavarni, amíg fel nem ébred. Így esett, hogy a lány bezárkózott a szobájába a két háziállatával, miközben egy idegen odakint, a nappaliban feküdt a kanapén, és akár ki is rabolhatta volna a lakást, bár a házigazda jobban tartott attól, hogy nem fogja tudni tőle kialudni magát. Nem tévedett.

×♥×

Kedves olvasók!

Ne haragudjatok, hogy ilyen későn tettem csak fel a fejezetet, de ezidáig nem volt lehetőségem. Kiderült, mi történt pontosan Ryan édesanyjával. Ilyesmire gondoltatok?

Örömmel köszöntöm az újonnan érkezett feliratkozókat, köszönöm nektek a bizalmat! ♥

Millió puszi,

Bia