14. fejezet: Kölyök

Madcon - Beggin'

- Ez egy kölyök, mégis mi a fenét vársz tőlem? Nem tudom megszoptatni! - visította idegességében Sylvester, miután Ray megérkezve szóvá tette, hogy igazán nem nagy művészet elbánni egy csecsemővel.

A helyzet a következő volt: 

Silly épp Pixellel bandázott az előbbi lakásán, kézilabda meccset néztek meg ezer évvel ezelőtti sztorikkal dobálóztak, mikor kopogtatott az ajtón egy szőke bombázó. A házigazda horogján már jó pár napja nem volt kapás, így azonnal lecsapott az édesanyja testvérének a férjének az apjának a testvérének a fiának a lányára, tekintve, hogy nem álltak közvetlen rokonságban. A lány azért érkezett a városba, hogy meglátogassa Silly szülőjét, aki kisebb korában állítólag sokat vigyázott rá, csakhogy arra nem számított, hogy egy helyes srác lakásán köt ki. Bár ez kétségtelenül nem volt véletlen, Sylvester mindig is úgy alakította a dolgokat, hogy az számára kedvező végkimenetelű legyen, ha máshoz nem is, legalább ehhez értett. A néhány percig tartó flörtölésüknek az lett a vége, hogy az ismeretlen rábízta a magával hozott unokatestvérét, amíg meglátogatja a nagyanyját a kórházban. Silly pedig, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne, rábólintott, mondván, hogy ért a gyerekekhez.

- Te nem vagy komplett! Miért vigyázunk erre a babára? - tudakolta Pixel, amint spanja a ráaggatott babafelszerelésekkel tért vissza, amiket a szexi lányka a kocsiból húzott elő.

- Mert szexi a muterja - adott választ a kérdezett, amint a kanapéjára lepakolta a kapott holmikat, köztük a hordozóba csatolt gyermeket is.

- Ja, az más. Akkor oké.

Most viszont, ahogy hárman hajoltak a még mindig leszíjazott, üvöltő kis srác felé, egyre inkább úgy tűnt, hogy semmi sem oké.

Ryan a haverjától nem is várt mást, mint azt, hogy vakon igent mondjon egy ilyen felkérésre. Azt viszont korántsem értette, hogy hogyan bízhatott rá valaki egy ilyen pici emberkét arra, aki ilyen nyugodtan lepasszolja őt egy idegennek. A lányt rejtély övezte - bár ez minden bigével így volt, aki bekopogtatva azt állította, hogy rokonságban állt a lakás tulajdonosával -, ahogy az unokaöccsét és a nagyanyját is, abban viszont biztosak lehettek, hogy néhány órára megnyertek maguknak egy kisbabát, egy bébiétellel és rengeteg játékkal megpakolt kanapéval együtt. A legutóbb érkezett irigykedett Nathanre, amiért az egy egyszerű "dolgom van" üzenettel lerendezte a helyzetet, bizonyára neki is ezt kellett volna tennie, azonban a benne lakozó hűséges barát nem engedte, hogy így cserben hagyja haverjait. Még akkor is, ha a végére bírósági ügy kerekedik a dologból, benne akart lenni a buliban.

- Akkor most mi legyen vele? - tudakolta Pixel, miközben a lakást átjárta a létező legkellemetlenebb zaj.

A kisfiú megfeszülő izmokkal küzdött a hordozó övei ellen, vörös arccal erőlködve próbált meg kiszabadulni a fogságból, miközben hisztizésbe kezdett és könnyei végigfolytak arcán. Kevés hajszála volt, azok is világos színűek, szőkék, viszont ahogy száját hatalmasra tátva kiabált, láthatóvá vált, hogy már volt egy-két kisebb foga. A kánikula ellenére rendesen be volt öltöztetve, pulóvert aggattak rá és egy hosszabb nadrágot. Ryannek - aki a kis asztalon ülve figyelte, amint Silly megpróbált idétlenebbnél idétlenebb fejeket vágva elterelni a kicsi figyelmét - azon nyomban Nicky jutott eszébe, valamint az, hogy mennyire elcseszte vele a dolgokat.

- Szerintem kéne egy nő... tudjátok, aki ért a gyerekekhez - vetette fel a srác, azt remélve, hogy ez majd beválik, és minél gyorsabban abbamarad ez az idegesítő sírás. Az persze egyiküknek sem jutott eszébe, hogy esetleg megmozdítsák a jövevényt.

- Sunny nem veszi fel, Paige meg egy másik államban van valami túrán - közölte Pix, jelezvén, hogy ezt a lehetőséget már számba vették. Kétségtelenül nem Ray volt az első, akit értesítettek, tekintve, hogy nem nyújtott túl nagy segítséget, ahogyan tisztes távolságból figyelte a történéseket. Mindhárman rettegtek az elkötelezettségtől, irtóztak a kisbabáktól, így nem volt meglepő, hogy egyikük sem kísérelte meg, hogy esetleg hozzáérjen a babához. - Brooklyn még eset...

- Ne! - vágott közbe Ray, ahogy meghallotta az illető keresztnevét. - Most nem lennék képes rá.

- Lehet, hogy éhes. Vagy szomjas. Vagy fázik. Vagy melege van. Vagy fáj valamije. Vagy hiányzik neki a muterja. Nem tom, mire gondol egy bébi? - tört ki Sillyből kétségbeesetten a találgatás, mert képtelen volt a másodperc apró töredékénél tovább lekötni a rendületlenül üvöltő csecsemő figyelmét.

- Hülye, ez egy baba, nem gondol semmire - legyintett Ray, mire Pixel egy megbízható internetes oldal állításaival kezdett dobálózni. - Jól van, jól van, felfogtam. De hárman akkor sem tudunk elbánni vele... ahhoz minimum annyi kéne, hogy egyikünk Tom Selleck legyen.

A másik kettő ferde szemmel nézett rá, és hihetetlen, de erre még a kék szemű csöppség is abbahagyta egy pillanatra az ordítást.

- Ti komolyan nem emlékeztek? - sóhajtott fel kínjában Ryan. - Micky Dimitry házibulija tizedikben. Hajnali négykor már csak hatan voltunk: az a szerencsétlen Micky, aki a hullarészegek között végig teljesen józanul tántorgott, mi négyen, meg Vanessa Travis. Ne mondjátok, hogy erről elfeledkeztetek! - fogta a fejét csalódottan a srác. - Megegyeztünk, hogy akinek sikerül még a bulin lefektetnie, annak az irodalom házidogáját a másik három fogja összedobni hétfőre, viszont Nessie már indulni készült, és csak azzal tudtuk visszatartani, hogy élete legjobb filmélményét ígértük. De annak a nyomorult Mickynek, hogy rohadna meg, még a legújabb filmje is '87-es volt, úgyhogy betettük a csajnak a Három férfi meg egy bébi fekete-fehér változatát, így a csaj köbö tíz perc után lelépett. Na, rémlik? - pillantott rájuk felváltva, hátha sikerült feleleveníteniük benne életük egyik legfantasztikusabb éjszakáját.

- Halványan dereng - ismerte be Pix, Silly viszont csak a fejét ingatta.

- Reménytelenek vagytok! - állította Ryan, képtelen volt elhinni, hogy ez az elképesztő parti nem maradt meg számukra, pedig annyira még nem is voltak részegek. - Pete Shwartz leöntötte tequilával Amanda Rose ruháját, aki erre fogta, levette, és fehérneműben csápolt tovább a zenére. Kenny Blue meg véletlenül lesmárolta Owen Arcot, az a seggfej meg ebből jött rá, hogy langyi.

Ryan memóriája mindent magába szippantott: születésnapokat, évfordulókat, egyéb dátumokat, neveket, jellegzetes vonásokat, szemszíneket, helyszíneket, humoros megszólalásokat, filmcímeket, mellméreteket... mindent, kivéve persze azt, ami nem érdekelte, ilyen például az atomszerkezet vagy az alkotmány fogalma. A tanulást könnyű szerrel letudhatta volna, éltanuló válhatott volna belőle a gimnáziumban, csakhogy figyelmét sokkal inkább lekötötte a csajozás és a szórakozás, így nem fordított időt tanulásra, csak ha már nem volt más lehetőség (például ha a közelében ülő stréberről kiderült a nap elején, hogy beteg, akkor ötödik órára memorizálta a második világháború fontosabb dátumait, és írt egy hármast).

A tévéből kiszűrődő hang egy népszerű sporttudósító hangja volt, amint az elmúlt hét eseményeiről tájékoztatta a nézőket a sportcsatornán. Ahogy ez keveredett a kisfiú egyre irritálóbb visongásával, és vörös pofija egyre intenzívebb színűvé változott, kezdett mindhárom srácban komolyan felmenni a pumpa, valamint ezzel együtt nyugtalanok is lettek: felmerült a kérdés, hogy mi van, ha képtelenek életben tartani egy csecsemőt néhány óráig?

- Figyi, neked ott volt Roxy - jegyezte meg Sylvester a spanja felé pillantva. - Csak emlékszel még valamire!

- Csak mert tíz évesen képes voltam úgy a karjaimban tartani egy babát, hogy ne ejtsem el, még nem jelenti azt, hogy ez most is sikerülne - emelte maga elé kezeit Ryan védekezésképp, nehogy a végén még ő legyen egy baleset okozója, mert semmi kedve nem volt a szülőknek magyarázkodni Sylvester hülyeségei miatt.

Csak nemet kellett volna mondani... - gondolta.

- Egyikőtök menjen és kerítsen valami csajt - adta ki az utasítást Silly, furcsamód önzetlenül, önmagát maradásra ítélve. Úgy tűnt, hogy azt a tényt még ő is képes volt ép ésszel felfogni, hogy ő okozta a galibát. Míg Ray erre rácsodálkozott, Pixel lecsapott a lehetőségre:

- Majd én! - emelte magasba az egyik kezét, azzal már indult is, hogy kerítsen egy nőstényt, bár ekkora már konkrét terve volt.

Háta mögött hagyta a két srácot a kisfiúval, ő pedig felkerekedett, hogy elzarándokoljon Nicky lakására és meggyőzze őt arról, hogy igenis meg kell bocsátania neki az előző nap történteket. Valamint kész volt arra is rávenni, hogy segítsen nekik a babával.

Gépjárművel szelte át a város megfelelő szegletét, bár félúton sikerült eltévednie, de még így is fél óra alatt odaért.

×××

Nicolette egész álló nap keményen dolgozott. Logókat szerkesztett, weblapokat rendezett át, valamint sikerült rábukkannia egy újabb gyászoló Fury családra, kiknek gyermeke huszonhárom éve hunyt el, ezúttal Kanadában, csakhogy végül nem tudta tovább követni a szálakat, a família visszavonult, nem adott interjúkat, nem vágyott közönségre. Őszintén kezdett már belefáradni a keresésbe, azonban nem merte feladni, mert úgy hitte, hogy bármelyik pillanatban rálelhet édesanyja családjára. Ahhoz viszont, hogy igénybe vehesse a régebben Keith által felbérelt nyomozót, sokkal több pénzre volt szüksége, mint amennyi jelenleg akadt neki.

Macskái haragosan figyelték őt az egyik fotelből, dühösek voltak azért, hogy előző nap olyan csúnyán magukra hagyta őket. Ahogyan Nicolette feléjük tekintett, laptopjával ölében, egy pillanatig felsejlett előtte a tegnapi vízen töltött néhány óra, majd nyomban el is hessegette a gondolatot.

Mintha csak megérezte volna, Pixel ekkor kopogtatott ajtaján.

- Ha megint a díszmadár lesz az, én megkopasztom! - esküdözött a lány, miközben félretette eszközét és feltápászkodott, hogy aztán elsétáljon a bejáratig és kitárja azt. - Á, Taxi! - ismerte fel látogatóját, bár továbbra sem volt hajlandó őt rendes nevén szólítani.

- Pixel - javította ki azonnal a srác, aki addigra már kidolgozott egy kerek monológot. - Ami tegnap történt, az teljes mértékben az én hibám volt, ha Ray tisztában lett volna azzal, hogy bajod eshet, tuti biztos, hogy nem vitt volna el motorcsónakázni. Tiszteletben tartja a döntésedet, ha úgy döntesz, hogy többet nem akarod látni, viszont szeretnélek megkérni arra, hogy gondold át a dolgokat újra. Ő a legjobbat akarja neked, szeretne boldoggá tenni, és ha adnál neki egy esélyt, akkor ezúttal biztos nem cseszné el. Talán nem ő a legjobb ember a Földön, viszont ha megengednéd neki, hogy bizonyítson, nem csalódnál benne. Szükségetek van egymásra, ezt te sem tagadhatod - zárta le egy sokatmondó pillantással Pixel, ahogy ott állt a küszöb előtt, a hűvös lépcsőházban.

Nicolette összefonta maga előtt karjait, úgy reagált a hallottakra.

- Ti ezt az egészet úgy ahogy van, félreértelmezitek. Nem számít, hogy mit csináltok, hányszor jelentek meg itt, a dolgok sosem fognak megváltozni. Nem miattad vagy miatta, de még az a két csitri sincs hatással semmire, a lényeg, hogy én nem vágyom kapcsolatra! Nincs szükségem arra, hogy valakinek minden áldott nap meg kelljen felelnem, nem akarok fájdalmat, egyszerűen belefáradtam már. Volt két srác, nincs szükségem többre, én eléldegélek itt egyedül még néhány évig, ti meg csak hajkurásszátok tovább a nőket, amíg ki nem nőtök belőle - tárta szét karjait a lány, elhúzva a száját.

Pixel hatalmasat sóhajtva folytatta, miközben egy gyakorlottan, alig észrevehetően végigmért egy mellette elsuhanó, lefelé siető hölgyeményt.

- Gondolj csak bele, hogy milyen csúcs lenne, ha velünk lógnál! Jó, persze, tiszta dilisek vagyunk, Silly egy igazi gyökér, Nate a világ legnagyobb vadmarhája, és Ray Ray sem különb a többinél, de őszintén kedvel téged. Ha adnál neki egy esélyt, nem cs...

- Nem akarok neki esély adni. Ilyen egyszerű - közölte megtámaszkodva az ajtófélfában Nicolette.

- Hagynád, hogy befejezzem? - horkant fel a srác, nem szokta meg, hogy a szavába vágnak. - Basszus. Szóval. Ha adnál neki egy esélyt, biztos nem csalódnál benne, mert megszépítené az egész életed. Értelmet adna arra, hogy felkelj reggel.

Pierre valahol a valós és valótlan között egyensúlyozott. Szeretett volna őszinte maradni, nem hazudni önmagukról, a viselkedésükről, ugyanakkor azzal biztosan nem vette volna le a lábáról a kiszemeltet, ha ismerteti egy átlagos napjukat: henyélés, édességmajszolás, nővadászat... Talán Nickynek volt igaza: olyanok voltak, mint a tizenkilenc évesek.

Nicolette a látogatója válla fölött a lépcsőház fehér, néhol csintalan kölykök cipőtalp lenyomataival tarkított falát kémlelte. Egész életében értelmetlennek tartotta létét, azonban mindig volt miért kikelnie reggel az ágyból: várakozott. Az árvaházban arra, hogy valakinek végre kelljen, Mendeséknél pedig arra, hogy távozhasson onnan. Most viszont, hogy végre a maga uraként élhetett, visszatekintve nem tűntek már olyan elviselhetetlennek azok az évek, melyek szüntelen várakozással teltek. Mostanra pedig már nem volt mire várnia, így jobbára a munkája miatt élt, valamint a remény miatt, hogy egy nap rálelhet édesanyja családjára, saját családjára.

- Azt várod, hogy dobjam sutba az elveimet csak azért, mert egy díszmadár odavan értem? Az elveimen kívül más már nem is maradt nekem, miért adnám fel őket csak úgy? - tett fel két egyszerű kérdést Pixelnek a lány, mérlegelés után.

- Hagyjuk már ezt a hülye dumát, te is pont ugyanannyira vágysz a szeretetre, mint bárki más. Elvek... persze! Hány éves vagy, ötvenhárom? - horkant fel Pix, mintha személyes sértés érte volna személyét.

Meg fogom bánni... - gondolta Nicolette.

- Tegyük fel, hogy elhiszem neked ezt a sok zagyvaságot. Mégis hogyan tovább? - tudakolta a lány felvonva egyik szemöldökét.

- Gyere velem. Szükségünk van rád - hangsúlyozta ki a szükség szó végén lévő ragot, jelezvén, hogy a többesszám lényeges.

Talán a végén hatalmasat fog majd esni, talán őrülten, kibírhatatlanul fog fájni, viszont nem tudhatja, ha meg sem próbálja. Arról nem is beszélve, hogy a fiúk esetleges kapcsolatai kecsegtetően hatottak rá anyja nyughelyének meglelésében.

- Felőlem.

×♥×

Kedves olvasók!

Sajnos tegnap volt egy kis hőemelkedésem, úgyhogy ma itthon kellett maradnom, viszont minden rosszban van valami jó, így korábban hozhattam nektek a fejezetet! A fiúk elég nagy fába vágták a fejszéjüket. Ilyesmire számítottatok?

Nos, kedves felvételizők, meséljetek! Nehéz volt az idei írásbeli? Mindenképp szeretném majd átfutni a feladatsort, hogy lássam mivel kellett megküzdenetek. Hogy érzitek, jól sikerült?

Elképesztő, hogy harmincöt feliratkozóval büszkélkedhet az oldal, hálásan köszönöm nektek! ♥

Millió puszi,

Bia