22. fejezet: Őszinte

Maroon 5 - Sugar

Ryan a gépen ülve kapta meg az üzenetet Sunshine-tól, hogy Nicky beleegyezett. Az ablaknál utazott, mellette egy egészen normálisnak tűnő, harmincas éveit taposó házaspárral, és végig csak arra tudott gondolni, hogy vajon mit fog szólni az apja, és mit fog szólni Roxy, ha megpillantják a házba lépni a kiszemelt nőt. Elvégre előtte ez az ünnep szigorúan családi esemény volt, Roxy egyetlen barátnője sem fért bele, valamint Matthew húga sem, sőt, Pixel is ki volt tiltva. Kíváncsian várta a reakciókat, nem lehetett biztos benne, hogy az apja minek fogja gondolni a lányt: olajnak a tűzre, esetleg békejobbnak?

Ahogy beült az anyósülésre Pix mellé, még mindig csak ezen járt az esze, és barátja sem volt túl segítőkész, megállás nélkül kiakasztó kérdéseket tett fel.

- Ideges vagy? Rox tudja? Látni fogja a régi szobádat? Ki fogja akasztani apádat? Enni fog a kajából? Vettél neki ajándékot? Le fogod fektetni?

Úgy tűnt, mintha Pierre jóval feszültebb lett volna a kialakult helyzettől, mint maga a főhős.

- Gondoltál már arra, hogy az ilyen szitukban inkább valami lelkesítő monológot darálj le, mint ezt a bírósági kihallgatást? Olyan vagy, mint egy védőügyvéd, aki rá akar venni arra, hogy valljam be bűnösségemet. Hát csak úgy szólok, hogy ártatlan vagyok! - emelte meg a kelleténél egy kicsivel jobban a hangját Ryan, spanja viszont nem neheztelt rá ezért, a viselkedését teljesen normálisnak vélte, így inkább elhallgatott és bekapcsolta a rádiót.

Ray Pixel szüleinek a házában lezuhanyzott és átöltözött, majd a haverja ott is maradt, hogy előkészítse a terepet a másnapi eszelős partira, Ryan pedig így kocsival mehetett a díszvendégért. Fél öt előtt két rövidke perccel érkezett meg a társasház elé, így éppen százhúsz másodperce volt arra, hogy még egyszer végiggondolja a dolgokat, utoljára vessen egy pillantást az öltözetére, és elhatározza, hogy sikerre viszi ezt a vacsorát. Hiszen ahogy kivágódott a bejárati ajtó és Nicolette egy pillanatra megállt a járdán, többé már nem gondolkodott.

Eddig mackógatyába rejtett lábait ezúttal egy combközépig érő, szűk, fekete szoknyába bújtatta, míg talpa egy leheletnyi kis sarokkal ellátott, ugyanilyen színű, egyszerű cipőt nyomott. Felül egy halvány rózsaszín, ízléses rövid ujjú blúzt viselt, mely éppen annyira volt begombolva, hogy méltóságteljes hatást keltsen, közelről mégis pontosan ki lehessen venni a lényeget. Halvány, sápadt bőre ezúttal szinte csillogott a Nap mézédes sugaraitól, karkötőjének bizsukövei pedig egyenesen szikráztak. Haja már csupán háta közepéig ért, mogyorószínű tincsei kissé engedetlenül omlottak vállára, mert bár kétségkívül sütővassal mentek neki, természetes hullámai már most kezdtek felülkerekedni. Arca kapott egy enyhe sminket, mely kiemelte természetes adottságait, ajkainak lágyságát, arca pírját, zöldeskék szemeit, és egész tekintetét, melyet - a járdától egészen a járműig - végig Ryanen tartott.

Nicolette hátába lyukat vágott Sunshine és Paige figyelme, egyértelmű volt számára, hogy az ablakból figyelték. Őszintén tartott attól, hogy a lányok kuplerájt hagynak maguk után, pedig abban egyeztek meg, hogy összetakarítják a csinosítás következtében előállt szemetet, mint például Nicky hajkoronájának lenyisszantott darabjait.

Ahogy a lány megtorpant előtte, Ryan rájött, hogy az őáltala olyannyira szeretett, dicsőített "gyönyörű" ide igazán nem illene, így igyekezett valami frappánsabbal előállni, mint elbűvölő, vagy szédítő, esetleg lélegzetelállító, azonban nem jött szó ajkaira. Bár nem is volt szüksége közönséges fecsegésre, Nicolette nem várta el, ráadásul szorult belé annyi szépérzék, hogy maga is észrevegye az egyértelmű változást, mely bár nem vallotta volna be semmi pénzért, de nagyon is elnyerte a tetszését.

- Szia - nyögte ki végül Ryan az első értelmes dolgot, mely eszébe jutott, és melyet garantáltan nyelvbotlás nélkül ki tudott erőltetni magából.

- Szia. Mehetünk? - érdeklődte Nicolette, mert kezdett kissé fázni a délutáni szellőnek hála, ezért jobban érezte volna magát az autó zárt térségében.

- Persze, azonnal - bólogatott kissé túl hevesen a sofőr, azzal bepattant a volán mögé, és csak mikor Nicolette megkerülve a furgont szintén így tett, csak akkor ötlött eszébe, hogy ennél több udvariasságot is mutathatott volna.

Ryan egy térdig feltűrt, kék nadrágot viselt egy fehér felsővel, melyen egy fekete minta volt. Hajával a repülő mosdójában bíbelődött legalább fél órán keresztül, majd a zuhanya után dezodorált egy erős illatú szerrel. Így mikor az utolsó ajtó is becsapódott, és Nicolette a fekete táskáját a hátsóülésre dobta - ami ellen egyébként élesen tiltakozott, viszont kellett egy hely, ahol a kulcsait és iratait tartotta, bár ő jobban örült volna olyannyira imádott pulóverének, akkor legalább nem érezte volna úgy, hogy egy hűtőházban ül -, a két illat egymásnak feszült: a macsós, kissé szúrós és a simogató orgonás parfüm. Fullasztó lett odabent a levegő, ahogy kigördültek a parkolóból, csakhogy Ryan kiváló megfigyelő lévén pontosan tudta, hogy nem húzhatja le az ablakokat, hiszen Nicolette karja már így is libabőrös volt. Elhaladtak néhány építmény mellett, mindketten kínosan bámultak maguk elé, igyekezve nem oxigént cserélni olyan gyakran, mint azt a szervezetük elvárta volna. Azonban ahogy egy pirosra váltó közlekedési lámpa arra késztette őket, hogy megálljanak, egymásra pillantottak és a feszültség, mint egy üvegpohár összetört - kibukott belőlük a nevetés.

- Két óráig vesződtek velem, de minek, ha pillanatokon belül mindketten elpatkolunk ezektől a vegyszerektől? - csapott a combjára két felkacagás között Nicolette. Előtte volt a kép, ahogy az összejövetel után az egész testét lekezeli, ugyanis olyan kiütésekre számított, mint előtte soha. A tusfürdő, a testápoló, a parfüm... az ő bőrét nem erre találták ki.

- Hülyéskedsz? Az egész az én hibám, olyan, mintha megfürödtem volna egy kád dezodorban - szabadkozott Ryan, majd tekintettel Nicolette betegségére, inkább lehúzta mind a négy ablakot, amíg állóhelyzetben várakoztak a megfelelő jelzésre.

×××

Az út további részében a világot nem megváltó, mindennapi dolgokról folyt a beszélgetésük, egészen addig, míg Ryan vészjelzője be nem indult annak hatására, hogy egyre közeledtek a szülői házhoz.

- Figyelj - fordult egy pillanatra a másikhoz, majd tekintetét újra az útra szegezte. A platóra való tekintettel, szokásától eltérően Ray megpróbált minél óvatosabban közlekedni. - Biztos, hogy apa meg Roxy csípni fog, csak... ne légy velük olyan brutálisan őszinte, oké?

Nicolette meglátta ebben a kérdésben a kínálkozó alkalmat, hogy egy kis meglepetést okozzon a vezetőnek.

- Mintha a víznek mondanád, hogy ne legyen nedves.

Odakint csak a szokásos nyüzsgés fogadta a kocsiból kifelé bámulókat. Nem volt különösebben nagy a karácsonyi láz az utcákon, ennek ellenére Ryan megpróbált valamiféle szent hangulatot verni magába, miközben Nicolette kibökte az ominózus mondatot. Ray már legalább háromszázszor látta a filmet, egy röpke pillanat kellett csak, hogy beazonosítsa.

- Megnézted! Te tényleg megnézted! - ámult a srác, mert pofonként (egy simogató, lágy pofonként) érte, hogy kiszemeltje tényleg, tényleg végigülte kedvenc filmjét, pedig nem is rajongott a mozgóképért. - És, nagyon borzasztó volt?

Nicolette csak mosolyogni tudott azon, hogy ilyen hatást ért el, elvégre pontosan ez volt a célja.

- Azt a rengeteg, teljesen fölösleges, hatásvadász lövöldözést és verekedést, meg azokat az idétlen fordítási hibát leszámítva egészen elviselhető volt - ismerte el a lány őszintén, látott ő már ennél förtelmesebb filmet Londonban, Keith társaságában, mely után a fél közönség fel akarta vágni az ereit.

- Beszélsz franciául? Vagy albánul? - hökkent meg Ryan, mert bár még nem volt köztük szó nyelvtudásról, sosem gondolta volna, hogy az áldozata a két nyelv bármelyikét is elsajátította volna.

- Richard folyékonyan beszél franciául és latinul - magyarázkodott a lány. - Rám is ragadt valamennyi.

Bár Nicolette nem kérdezte, a fiú mégis úgy vélte, hogy rajta a sor, hogy kiteregesse az idegen országokban való jártasságából fakadó tehetségét.

- Sosem tanultam nyelveket, de néhány mondat után azonnal felismerem, hogy milyen országról van szó, és a legtöbb európai nyelvből tudok legalább száz-kétszáz szót - vigyorodott el halványan, miközben befordult a megfelelő utcába, ahol már csak néhány ház választotta el az otthontól.

- Mondanám, hogy gratulálok, de ebből a felvágós, kérkedő hangnemből ítélve te éppen erre játszottál. Úgyhogy nem, már csak azért sem - rázta meg a fejét határozottan Nicolette, miközben az autó behajtott a nyitott kerítésen, leparkolt, a motor pedig egy éles hang következtében megadta magát és leállt.

- Megérkeztünk - sóhajtott fel Ryan fájdalmasan, életében nem vezetett még ilyen lassan, részben a méretes jármű okozta potenciális galibák miatt, részben pedig azért, mert szeretett volna minél később célba érni.

Nicolette kezdett egyre kíváncsibb lenni, hogy milyen lehet az a híres Matthew, akit Ryan ennyire meggyűlölt az évek lefolyása alatt.

- Öt múlt hat perccel - bökött a kocsi képernyőjére, ami az időt is mutatta. - Egy kis udvarias késés.

- Örülök, hogy itt vagy - nézett mélyen a lány szemeibe, ugyanis komolyan gondolta: a világot jelentette számára, hogy nem egyedül kellett megbirkóznia ezzel a kellemetlenséggel.

A kocsifeljárótól a bejáratig egy kikövezett út vezetett, melyet kézen fogva tettek meg. Mindketten fel voltak készülve a legrosszabbra: Ryan arra, hogy az apja kivetkőzve önmagából őrjöngeni fog, hiszen félrevezette, azt állította, hogy vegetáriánus lett, ezért külön kosztot igényel, a valóság azonban Nicolette-et jelentette; Nicky pedig arra, hogy Matthew főztje miatt, és a különböző vegyszerektől, melyek aznap érték, a nap végére az egész arca eltorzul, és kínzó fájdalom fogja gyötörni, valamint továbbra is állt az az állítása, hogy nem Ryan társaságában akarta eltölteni utolsó perceit.

A szituáció Nicolette számára egészen átlagosnak tűnt - szerette volna ezt hinni -, ám ahogy Ryan megnyomta a fehér csengőt, mégis volt valami rendellenes abban, hogy jelen volt. Az utolsó pillanatban visszakozni kívánt, megfutamodni még azelőtt, hogy a verseny egyáltalán elkezdődött volna, pusztán azért, mert rettegett önmagától: rettegett, hogy összeomlik. Viszont akkor már késő volt, kattant a zár és a faragott falap mögött egy fekete hajú szépséget pillantott meg.

Roxyba belefojtotta a szót a látvány. A legkevésbé sem akart udvariatlannak tűnni, csakhogy arra, ahogy Ryan ujjai összefonódtak Nickyével, egyszerűen nem tudott mit mondani, legalább öt teljes másodpercig mozdulatlanul ácsorgott, míg a bátyja egy szúrós pillantásától fel nem ocsúdott.

- Öm... bocsánat! - szabadkozott, majd szélesebbre tárta az ajtót, hogy mindketten beférjenek. - Roxanne vagyok - nyújtotta a kezét az ismeretlen felé.

- Nicolette - viszonozta a gesztust a másik.

Amíg ő a cipőjével babrált az előszobában, képtelen volt kihámozni a lábát belőle, Rox halkan, hogy szülőjük ne hallja, megdorgálta testvérét. - Szóval ő a vega, te csaló! Apa ki fog akadni - vezette át ujjait kissé lenőtt fekete haján.

- Ezek ti vagytok? - tudakolta Nicky, egy falon függő képre bökve.

Az aranyozott keretben egy családi fotó pihent, melyen az alig néhány éves Roxy, a kamasz Ryan, és mindkét szülő szerepelt. Clarissa meglepően gyönyörűnek bizonyult a kép alapján, így Nicolette számára világossá vált, hogy ismerőse húga minden bizonnyal tőle örökölhette ezt. Matthew méltóságteljes alakja egyértelmű boldogságról árulkodott, és az egész kép valamiféle idilli hangulatot árasztott; tökéletes család voltak.

- Igen, tizenegy évvel ezelőtt - felelte Roxanne, ugyanis Ryan nem bírt felelni.

Körbetekintve úgy találta, hogy semmi sem változott: a fogason ugyanúgy pulóverek, kulcsok függtek, a cipőtartó roskadásig tele volt lábbelikkel, ezért körülötte is sorakozott néhány pár. A hófehér fal szokásához híven ontotta a szörnyű, nyomasztó emlékeket, a csigalépcső pedig egy karnyújtásnyira volt tőle, valamint a konyha és a nappali bejáratára is rálátása volt. Viszont volt egyetlen különbség: az a fénykép a falon, mely korábbi látogatásai során sosem volt még mostani lelőhelyén.

- Ez mi a fenét keres itt? - förmedt a húgára a szemlélő, legszívesebben azonnal lerántotta volna a szögről a ráfüggesztett családi emlékdarabot.

- Basszus, gondolhatod, hogy nem én tettem ki! - védekezett Roxy, felháborodva annak gyanúján, hogy esetleg ő vétett ekkorát, tudva, hogy Ryan számára mennyire fontos volt a fotó. - Apa becsavarodott - állította teljes meggyőződéssel a hangjában. - Ez a tizedik karácsonyunk anya nélkül.

Nicolette egészen eddig a pillanatig nem érezte át egészen, hogy minek is vált a részesévé azzal, hogy betette a lábát a Zachariah házba. Ez az otthon olyan sebeket rejtett, melyeket nem is sejtett, olyan emlékeket, melyeknek jelentőségét ezidáig nem fogta fel. Furcsamód bűnösnek érezte magát, amiért belerondított egy ilyen eseménybe, mely nyilvánvalóan régi hagyományokhoz kötődött, és semmiképp sem arra volt kitalálva, hogy az ember mindenféle, két hete megismert tyúkokat cipeljen rá. Belemászott egy család életébe - egy olyan családéba, mely tíz év után sem lépett túl egy szívfacsaró tragédián.

- Ricky, nagyon örülök neked! - kiáltott ki a konyhából Matthew, hanglejtése kimerültségről árulkodott. - Öt perc és tálalok!

Nicolette-nek döntenie kellett: kínos jelenlét, vagy fájdalmas távozás? Egyszerűen nem tehette meg Ryannel, hogy tovább rontja az egyébként is romlott szituációt.

- Jobb, ha megyek - jegyezte meg mellékes információként, Roxy éppen benne volt egy mondatban arról, hogy ő igenis megpróbált küzdeni a kép ellen, de édesapja hajthatatlan volt.

Roxanne nekitámasztotta a hátát a falnak, Nicolette kitartott kezével egyensúlyozott a helyiség másik oldalán, úgy próbált visszabújni cipellőjébe, miközben Ryan jéggé dermedt.

- Tessék? Ugye csak hülyéskedsz? Nem mehetsz el most! - ellenkezett azon nyomban, keservesen rettegve attól, hogy egyes egyedül marad az édesapjával szemben. Kettejük vérfürdőre emlékeztető háborúja tíz esztendeje tartott már, és bár volt néhány rengeteg áldozatot követelő nyertes csatája, az aznapit képtelen volt megnyerni némi támogatás nélkül. - Nicky, kérlek! Maradnod kell! Szükségem van rád - fogta könyörgőre a dolgot Ryan.

- Nem tehetem - közölte, próbálva megértetni a kétségbeesett sráccal a művelet miértjét. - Gondolj csak bele, mit fog szólni az apád, ha meglát engem! Fölösleges kitenned magatokat ilyesminek, van így is elég feszültség kettőtök között, ne én legyek a következő.

Már éppen készült beleerőszakolni a másik hevesen tiltakozó bokáját abba a förmedvénybe, amit egyesek naivan cipőnek mertek nevezni, amikor Ryan szabotálta cselekedetét azzal, hogy mindkét kezét megfogta és kettejük közé emelte. Roxynak feltűnt, hogy a személye nem volt kívánatos egy ilyen párbeszédben, ezért inkább beoldalazott a mosdóba, hogy megmoshassa a kezét. Nicolette csak állt ott, fél pár cipőben, kicsinosítottan, és várta, hogy Ryan megszólaljon.

- Idefigyelj! - rántott egyet a karjaikon, hiszen a gesztikulálással még egy ilyen helyzetben sem hagyhatott fel. Kissé lecsitította a hangját, hogy ne legyenek fültanúi az eszmecseréjüknek. - Engem nem érdekel az apám! Azt akarom, hogy együtt legyünk, hogy jól érezzük magunkat karácsonykor, ha pedig neki ezzel bármi problémája van, hát akkor csessze meg. És ha szívózni próbálna veled... - vigyorodott el játékosan - akkor engedélyed van rá, hogy úgy beszólj neki, ahogy nekem szoktál - biztosította erről, ellentmondva korábbi kérésében, melyben még visszafogottságra kérte kiszemeltjét.

Hatodik repedés.

- Nem fogom meghazudtolni magam - ígérte Nicolette, már azt sem tudta, hogy azt mégis miképp kell.

A konyha éppen úgy festett, mint egy Salvador Dalí kép: egy nagy, értelmetlen katyvasz volt. Ryan sosem értékelte a modern művészetet, ahogy azt a látványt se, ami eléje tárult.

Az ötszög alakú helyiség minden pultját ellepte valami: összevagdosott zöldségek egy falapon, lisztbe göngyölt süteménytészta, saláta prototípusok, kockára vágott húscafatok, és a tűzhely mind a négy platniján főtt valami, valamint a sütő is aktivitást mutatott.

- Amikor azt mondtad öt perc, akkor épp Flashnek képzelted magad? - szórakozott Ryan apja szerencsétlenkedésén. A férfi nem fordult meg, továbbra is háttal állt a két fiatalnak, egy lábos tartalmát kavargatva, kóstolgatva.

- Ezek csak a maradékok, a leves mindjárt készen van - biztosította a sikere felől a fiát Matthew, majd folytatta: - Alaposan megkavartad a napomat ezzel a vega maszlaggal, de ha te... - és azzal megfordult.

Nicolette azonnal felismerte, mennyit változott tíz év alatt a férfi. Fiatalos arcvonásainak már nyoma sem volt, csupán egy meggyötört tekintettel találta szemben magát a vendég. Izmai korántsem voltak már olyan edzettek, karjai kissé gyengének bizonyultak, mintha egész teste belefáradt volna az elmúlt esztendők megpróbáltatásaiba. Egykor ébenszínű hajzatát ősz csíkok tarkították, bár jól láthatóan próbálta ezeket leplezni néhány mesterséges szer segítségével, de az idő vasfogával még ezek sem tudták maradandóan felvenni a versenyt. Azonban az sem volt kérdés Nicky számára, hogy továbbra is egy sármos férfi volt, aki ha kicsit odafigyelt volna magára, könnyű szerrel találhatott volna magának valakit, ha erre vágyott volna.

Amint megpillantotta Nickyt, Matthew kissé elszörnyedt, először hinni sem akart annak, ami nyilvánvaló volt.

- Te nem Roxy vagy - állapította meg csalódottan, majd a fiát kezdte méregetni, aki lazán nekidőlt az ajtókeretnek, nyílászáró híján. - Ray, ki ez? - tudakolta a fiától kihúzva magát, hátha így majd tekintélyt parancsoló lesz a kiállása.

- Apa, ő itt Nicky, a barátnőm - mutatta be a mellette erre felháborodó Nicolette-et Ryan.

- Még csak az kéne! - horkant fel a sértett hölgy. - Matthew, én nem... - tiltakozott azonnal, hogy tisztázza a kettejük kapcsolatát az apa előtt, mielőtt rossz színben tüntetik fel. Nem volt ő egyszerű szajha, aki csak úgy becserkészte magának a srácot, ugyanis éppen valami ilyesmi feltételezés sütött a legidősebb arcáról, miközben Roxy elhagyta a fürdőszobát, hogy közelebbről figyelhesse az egyre izgalmasabb történéseket.

- Neked én Mr. Zachariah vagyok, te neveletlen leány! - szakította félbe élesen az apa, mire Nicolette szemei elkerekedtek. Matthew mentségére legyen mondva, hogy ilyen meglepetésre nem számított, még a fiától sem. - Nicky és Ricky... hát ez édes - gúnyolódott visszafordulva a leveséhez a férfi, miközben egy paradicsomos szószt kezdett kavargatni.

Nicky kérdően pillantott fel Ryanre, aki egy biccentéssel adta tudtára, hogy elfelejthet mindent, amit a brutális őszinteség mellőzéséről mondott. Ryannek sem volt ínyére, hogy szülője így beszélt Nickyvel, viszont azt is tudta, hogy nem védheti meg, ugyanis a lány kezdettől fogva sokkal ügyesebben védte meg önmagát, mint bárki, akit ismert.

- Már megbocsásson, de miből gondolja, hogy ítélkezhet a neveltetésem felett? Nem szolgáltattam okot arra, hogy kegyetlenül bánjon velem. Ryan meghívott, úgyhogy ha Ön nem lát szívesen, azt sajnálattal hallom, de ez nem változtat az ittlétemen, ezért úgy vélem mindketten jobban járunk, ha inkább Ön változtat a hozzáállásán.

Roxy megbökte a bátyját hátulról, és egy elítélő pillantással adta tudtára nemtetszését, udvariatlannak találta a lány megnyilvánulását apjával szemben, Ray azonban elintézte őt egy legyintéssel, hiszen kiválasztottja minden egyes szava színigaz volt.

Matthew rátámaszkodott a pultra, fejét ledöntötte, úgy felelt:

- Igazad van, te nem tettél semmi rosszat - adott igazat Nicolette-nek, aki erre csak egy biccentéssel reagált, Ryan viszont egy önelégült vigyorral, mely egy pillanattal később le is hervadt arcáról. - Ryan, beszédem van veled - fordult a fia felé Matthew.

- Toljad - adott rá engedélyt Ryan.

- Odafönt! - bökött a plafon felé a férfi, érzékeltetve, hogy a készülőben lévő csevej csak és kizárólag kettejükre tartozott.

Ryan a vele érkezőre pillantott kérdőn, arra utalva, hogy a lány nem bánja-e távozását, Nicolette pedig természetesen nem ellenkezett, ennek jeléül félreállt, hogy az apa maga mögött hagyhassa néhány percre a konyhát, bár szólt a lányának, hogy addig ügyeljen a főztjeire.

Roxy így szülőjét helyettesítve kezdett forgolódni a konyhában, Nicolette pedig jobb híján bemerészkedett a nappaliba, hogy ott is kicsit körbeszaglásszon, hátha rálel valami érdekfeszítőre. Azonban csak ült a kanapén, a fekete tévéképernyőt bámulva, és azon csikorogtak agyának fogaskerekei, hogy milyen olcsó kifogással tudna huzamos időn belül olajra lépni. Őszintén semmi kedve nem volt ehhez a fölösleges estéhez, melyet emberek között kellett töltenie, kik csordultig voltak keserűséggel, előítélettel és negatívummal - pont, mint ő. Neki pedig elég volt, hogy önmagát el kellett viselnie, nemhogy több, hasonló embert.

Richard szülei jutottak eszébe: a jómódú angol házaspár, akár két császár, úgy éltek a skót nagyvárosban, megáldotta őket az ég három gyönyörű, munkájukban sikeres gyermekkel, és tulajdonképpen sírig tartó boldogsággal. Viszont Nicolette messze túllátott ezen, ő kiszúrta az idilli nyugdíjas évek mögött rejlő ámításokat, hazugságokat, azt, hogy hogyan jutott vagyonhoz a család, valamint, hogy miért is volt Richard olyan, amilyen. Elvégre minden nevelés kérdése.

Nicolette egészen belemélyedett az emlékekbe, miközben egyre hűvösebbnek érezte az egyébként kellemes hőmérsékletű helyiséget, csak arra eszmélt fel, hogy Ryan elkiáltotta magát:

- Vályúhoz!

Úgyhogy kénytelen volt feltápászkodni és csalódottan konstatálni, hogy egy értelmes kibúvót sem sikerült kisütnie az idő alatt, míg apa és fia rendezték soraikat.

Az étkező közvetlenül a konyhából nyílt, és egészen apró kis szoba volt, csupán egy hosszúkás fekete asztal foglalt helyet benne, melyet egy ízléses fehér-vörös terítővel takartak le, valamint a tapéta dizájnjához passzoló székek, összesen hat darab. Ebből négy helyet csicsás tányérok meg evőeszközök és szalvéták foglaltak el, középen valami karácsonyi giccs, mely minden bizonnyal minden évben ott rontotta az összhangot.

A vacsora meglepően csendesen indult. Nicolette éppen salátát falatozott előétel gyanánt, mellette Ryan pedig magába döntött legalább egy kiló, ízletesen festő füstölt sonkát sárgadinnyével, miközben a vele szemben ülő apjával szemezett, mindketten arra akarták rávenni a másikat, hogy kezdeményezzenek bájcsevejt, ugyanis ha a főételre váró Roxy vetemedik ilyesmire, akkor abból minden bizonnyal nem sül ki semmi ünnepélyes. Matthew attól tartott, hogy lánya majd a karácsonyi összejövetel kellős közepén fog szerelmi tanácsot kérni az újonnan érkezett női vendégüktől, egyneműségükre való tekintettel, nyilván nem ismerte még eléggé Nicolette-et. Ryan viszont látta maga előtt, ahogy húga megosztja minden egyes mocskos szokását a lánnyal, ami egyenlő lett volna egy világkatasztrófával. Eközben Nicolette az étkezésre koncentrált, teljesen belemerült a hárombabos salátába, részben azért, mert különösen ízlett neki, részben pedig azért, mert igyekezett kimaradni az esetleges családi perpatvarokból. Úgy vélte, ha nem néz fel, talán megkímélik az ilyesmitől. Őszintén semmi kedve nem volt ilyesmikbe bonyolódni, fölösleges energiát szívott volna el tőle, pedig feltöltöttnek kellett maradnia, feltett szándéka volt, hogy az étkezés után egyedül sétál haza.

Végül Matthew úgy döntött, hogy a legidősebb, legbölcsebb lévén ideje felráznia a társaságot.

- Nicolette, nem mesélnél kicsit magadról? - vetette fel az édesapa, mire a kérdezett óvatosan ráemelte a tekintetét, hogy meggyőződjön róla, tényleg feléje irányult-e a kérdés, és sajnos nem tévedett.

- Nem tartom jó ötletnek - felelte elutasítóan Nicolette, igyekezve megértetni az apával, hogy ha ő lefesti előtte életpályáját, abban nem lesz köszönet.

- Pedig szívesen megismernélek! - közölte a szülő egy mesterkélt mosollyal, mely Nickyben azonnal ellenszenvet ébresztett. Nem szívlelte az olyan embereket, akik megjátszották magukat, még kevésbé azokat, akik erre kérték társukat. Annyira pedig már ismerte Ryant, hogy képesnek tartsa ilyesmire: felkérte az apját, hogy játssza el a vendégszeretetőt, ettől pedig mélyről feltörő undort érzett. - Mesélj a szüleidről!

Nicolette rendes körülmények között előadta volna a már jól megszokott kis sztoriját, miszerint apjáról semmit sem tud, édesanyja pedig belehalt a szülésbe. Csakhogy továbbra is visszataszítónak vélte kettejük viselkedését...

Megérdemelni a drágalátos vacsorájuk, hogy megfűszerezzem az igazsággal - gondolta.

- Nos - helyezte evőeszközeit tányérjára, nehogy a késsel kezdjen el gesztikulálni, ha esetleg elkapná a hév. - Édesanyám, mint oly sok más tinilány az ő idejében, halálosan szerelmes volt a '90-es évek hírhedt rock and roll ikonjaiba, betéve tudta minden egyes dalukat. Mikor tizenhat éves volt, nyáron munkát vállalt a nagybátyja szállodájában Londonban, és történetesen ekkor inkognitóban bevonult a recepcióra egy bizonyos Dark Knights névre hallgató banda, annak öt tagjával, és a legeldugottabb szobát kérték. Anyám pedig, makacs fruska lévén addig nem nyugodott, míg ki nem derítette, hogy kik ők, mely néhány órán belül nem csak, hogy kiderült, de ki is szivárgott, özönlöttek az újságírók a hotelbe, a tulajdonos viszont nem engedett a követeléseiknek, így nyugodtan alhattak a közel negyven éves férfiak. Anyám volt beosztva takarítónak reggel, úgyhogy kilenckor, kijelentkezésük állítólagos időpontjában kopogtatott, addigra viszont már csak Ed Flick, a dobos maradt a szobában, aki nagy nőcsábász hírében állt, és alig tíz perc alatt el is csavarta anyám fejét, aki egyébként is bele volt zúgva Edbe, és ott helyben meg is fogantam - fejezte ki magát a lehető legfinomabban Nicolette, attól félve, hogy a kidülledt szemekkel falatozó Matthew esetleg megfullad egy hevesebb szótól. - Aztán... mikor anyám három hónappal később átverekedte magát néhány biztonsági őrön, átslisszolt pár szalag alatt és egy koncertjük végén közölte vele a hírt, Ed az öltözőjében úgy elverte őt, amiért nem vetetett el, hogy mentő vitte el, majdnem el is vesztett engem, viszont a menedzserük, és ezáltal a sajtó is úgy állította be, mintha anyám megfenyegette volna, sőt, egyenesen nekiment volna a pasasnak - fröcsögte az utolsó szót gúnyosan. - Apja egyedül nevelt öt gyereket, nem kellett neki még egy éhes száj, úgyhogy kidobta otthonról, az iskolatársai nevetség tárgyává tették és a barátnői ringyónak nézték, szóval a szülésig a valamivel idősebb unokatestvérénél húzta meg magát. A szülőszobán pedig nem bírta a küzdelmet, a szíve felmondta a szolgálatot ennyi mértéktelen stressz után, viszont mindezt lejegyezte arra az esetre, ha nem tudná ő maga személyesen elmesélni nekem, a firkálmánya pedig velem együtt érkezett a zárdába, ahová kerültem születésem után. Persze a szívtelen nevelőim, az apácák gondosan elrejtették, hazugságokkal tömték a fejem, és csupán Annabelle nővér volt olyan jó hozzám, hogy távozásom előtt a kezembe nyomta az iratot - tett pontot a történet végére a lány, nem törődve azzal, hogy az asztal további három tagja nyitott szájjal bámult rá, szinte megbabonázva hallgatták. - Úgy vélem, hogy a szüleim bimbódzófélben lehervadt, felettébb romantikus kapcsolatának ismertetése mindenki számára meghozta a kellő étvágyat. Javaslom a főétel tálalását - vetett egy lesajnáló pillantást a legidősebb Zachariah-ra, aki erre, mintha katonai parancs lett volna, azonnal felpattant és a konyhába sietett, hogy ellenőrizze a sültet, Roxy pedig, bár teljesen le volt taglózva, és döbbent pillantásokat küldött Ryan felé, úgy döntött beviszi a salátákat a konyhába, így teret adva a további fogásoknak.

Ryan szinte azonnal szóra nyitotta a száját, mikor kettesben voltak, bár gondolatban már régen beledőlt kardjába. Képtelen volt elhinni, hogy ennyire lenézte választottját, pedig ő tulajdonképpen nem tehetett a génekről, melyeket hordozott, valamint minden bizonnyal ártott a fejlődésének az a bizonyos kórházi látogatás három hónapos magzatkorában.

- Nem hiszem el, hogy ezt eltitkoltad előlem - fordult teljes testével a hölgyemény felé csalódottan. - Elmondhattad volna azon az éjszakán.

- Hogy aztán ilyen képet vágj? - vetett rá egy kifürkészhetetlen pillantást Nicky, magyarázatot adva rá, hogy miért nem osztotta meg fogantatásának fabuláját. - Most is csak azért ismertem be az igazságot, mert nem nézem jó szemmel, ahogy apád előadja a vendégszeretőt. Ha nem lát szívesen, akkor csak miattad ne tegyen úgy, mintha kicsit is érdekelném.

- Nagy tévedés! - emelte a magasba mutatóujját Ryan. - Engem nem lát szívesen.

×♥×

Kedves olvasók!

Azt hiszem, hogy az utolsó családi titokról is lekerült a lepel. Ilyesmire gondolatatok Nicky apjával kapcsolatban? Mi a véleményetek a vacsora indításáról?

Dolgozatokkal sűrűn tűzdelt hét áll előttem, ezért nagyon hálás lennék, ha gondolnátok rám az elkövetkezendő napokban! Köszönöm! ♥

Továbbá el sem tudom mondani, mennyire örülök neki, hogy ilyen pozitívan fogadjátok a történet alakulását!

Legyen csodás, sikerekben gazdag hetetek,

Bia