 |
| Avicii - Addicted To You |
Miután Nicolette az anekdotájával megadta az alaphangot az étkezéshez, a falatozás további része csöndesen telt. Ő a számára külön készített vegetáriánus fogásokkal tökéletesen jól elvolt, bár tisztában volt vele, hogy távozása után mindenképp be kell ugrania majd kedvenc üzletébe, hogy beszerezzen néhány kencét kiütéseire, hiszen előrelátható volt, hogy a főtt étel kárt okoz bőrén.
Apja befogta Ryant mosogatni, így a két férfi a konyhában sündörgött, Roxanne és Nicky pedig a nappaliban telepedtek le.
A helyiség némi átrendezésen esett át előző nap, a Zachariah-lány felállította a sötétzöld műfenyőt, kora reggel pedig megajándékozták egymást édesapjával, viszont a televízió mellé, a sarokba állított karácsonyi jelkép ágai alatt még várt egy közepes méretű, gondosan becsomagolt ajándék Ryanre.
- Na és, hogy ismerted meg a bátyámat? - tudakolta Roxy kíváncsian, nem tudta elképzelni, hogy hol szedhetett össze Ray egy ilyen lányt.
- Egy gyorsétteremben váratlanul leszólított, a haverjai meg kintről figyelték. Egy szánalmas vesztes, de, hogy őszinte legyek, azért nem mindig elviselhetetlen - ismerte el Nicky, hiszen pontosan így érzett.
Roxynak ekkor, életében először támadt egy valódi női megérzése. Megmagyarázhatatlan módon egyszer csak bevillant neki, hogy testvére és lökött bagázsának további tagjai milyen lelkes fogadók voltak mindig is. Emlékezett, mikor Ryan a tizennyolcadik születésnapja előtt öt teljes napig csak és kizárólag sajtot evett, mert így a nagy napon egy repülőjeggyel gazdagodott.
- Jól hangzik - reagált a húg, majd egy ijedt grimaszt vágva felpattant, a konyhában elkérte apjától néhány perc erejéig Rayt, majd berángatta a fönti fürdőszobába, hogy még véletlenül se akadjon fültanúja eszmecseréjüknek.
- Mi a franc van már? - tört ki Ryanből a kétségbeesés, nem értette, hogy mire ez a nagy titkolózás és bezárkózás.
Roxy kezeinek börtönében tartotta arcát, fizikai fájdalom töltötte el egész bensőjét, ha csak a vele szemben állóra emelte tekintetét.
- Kérlek mondd, hogy ez nem csak egy ócska fogadás - motyogta tenyereibe alig érthetően, rettegett a választól, viszont kíváncsisága erősebbnek bizonyult a félelménél, hogy ismét össze fog dőlni a Ryanről alkotott képének vára.
- Tessék? - kérdezett vissza egyre zaklatottabban a fiú, úgy vélte, hogy húga minden bizonnyal egy pitiáner dolognak kerített a kelleténél nagyobb feneket.
- Mondd, hogy ez nem egy fogadás! - förmedt a másik szemei közé, megszabadítva arcát izzadt tenyereitől. Ryan a fürdőkádra tapasztotta tekintetét, hátha puszta összpontosítással ráveheti a csapot, hogy töltse fel vízzel a helyiséget, így örökre elmosva a diskurzust, melyben nem akart partner lenni. - Ricky, halljam!
- Jó, figyelj, annak indult, de most már...
- Ó, kegyelmes Uram! - kapott a fejéhez Roxy. - Ezt nem vagyok hajlandó elhinni, komolyan képes vagy ilyesmire? Kihasználsz egy szerencsétlen lányt valami kis díjért?
- Álljon meg a menet, nem kis díj az! Szafari, költőpénz... - kezdte volna a jutalmat sorolni Ryan, kikérve magának, hogy holmi zsugori nyereményért megtenne ilyesmit.
Roxyban egy világ zuhant össze, szinte hallotta a kőtömbök egymásnak csapódását.
- Az mindegy - szakította félbe bátyját a lány, aki kissé elragadtatta magát és hagyta, hogy mérge felülkerekedjen rajta, mintha egy női Hulkkal lett volna dolga Ryannek, aki ha dühbe gurul, gigászi zöld szörnnyé változik. - Ez gusztustalan! És én még segítettem is neked...
Ryan a kezdeti sokkból, mint álomból ébredve hirtelen megtalálta határozottságát, így huzamosabb ideig magánál tudta tartani a szót.
- Roxanne, állj le! - szorította meg a lány vállait, aki eddig bolygóhollandi módjára körözött a fürdőben, ekkor viszont megtorpant. - Fájna, ha engednéd, hogy elmagyarázzam? Basszus! Szóval - sóhajtott fel Ryan, rokona szemeiben pedig érdeklődés gyúlt. - Igen, eleinte ez csak egy egyszerű fogadás volt, ami arról szólt, hogy egy jégkirálynőt meg kell hódítanom két hét alatt, ez pedig pénteken fog lejárni. Csakhogy idővel komolyan, tök komolyan megkedveltem. Különleges. Úgyhogy kérlek, ne rontsd el azzal, hogy elmondod neki - fogta könyörgőre mondandója végét a srác, rettegett attól, hogy tragédiába fullad az egyébként is gyenge lábakon botorkáló este.
Roxy alaposan átgondolta a hallottakat, mielőtt válaszolt volna. Mérlegelt, pro és kontra, érv és ellenérv, végül pedig a következőre jutott:
- Nem hiszek neked - jelentette ki meggyőződéssel szavaiban, Ryan pedig erre lehajtotta a fejét. - Nem adtál okot rá, hogy bízzam benned. Ha ugyanezt elmondtad volna legutóbb...
- De hisz legutóbb még utáltam! Olyan hihetetlenül arrogáns, tele van előítéletekkel, semminek sem képes örülni, és borzasztó igénytelen - sorolta Nicolette azon karakterisztikáit, melyek miatt korábban még csak nem is tekintett rá emberként, nemhogy nőként. - De nem érdekel, most már szükségem van rá, és ezt az egész fogadás izét sosem kell megtudnia.
Talán egy egész percig álltak ott némán, nem tudva, hogy mi a következő lépés. Az apró ablakon át rá lehetett látni a mögöttük fekvő házikóra, melyet éjszakai fénybe burkolt az este sötét leple. A csempe ontotta magából a hűvös levegőt, ők mégsem fáztak. Heves vitájuk, annak lángoktól izzó témája mindkettejüket felperzselte.
- Jól van - egyezett bele Roxanne a hallgatásba. - Úgy fogok tenni, mintha nem tudnék róla. De csak, hogy tudd: ha kicseszel ezzel a csajjal, nem lesz kegyelem. Vannak eszközeim - állította, hátha ezzel sikerül némi tisztességet erőszakolnia bátyjába.
- Köszönöm! - zárta karjai közé a fiatal Zachariah-t önfeledten az idősebbik, ez pedig valódi villámcsapásként érte mindkettőjüket.
Ryan a karjait a lány nyaka köré tekerte, úgy szorította magához, kissé húzva ezzel mesterségesen fekete tincseit, Rox pedig a férfi izmos felsőtestéhez nyomódott, átkulcsolva ujjait háta mögött.
- Hány perctől számít ez a túlzott testvéri szeretet gáznak? - érdeklődte meg Ray Ray, ahogy állát megtámasztotta testvérének kobakján.
- Egy pillanattal a kérdés utántól - lökte el magától játékosan a bátyját Rox, hogy aztán a zárt ajtó felé vegye az irányt, azzal a feltett szándékkal, hogy távozik a helyiségből.
- Egy utolsó kérdés - szólt utána Ryan, aki vele ellentétben nem bírt mozdulni a fürdőszobaszőnyegről, mintha odaszegezték volna. - Szerinted tényleg létezik szerelem?
Roxy elengedett egy sejtelmes sóhajt.
- Persze - vágta rá kapásból, mintha a válasz több lett volna, mint egyértelmű.
- És honnan... honnan tudod? Mármint, honnan tudod, hogy már ott vagy? - bukdácsolt át ezen a kérdésen Ryan, nem pontosan tudta, hogy hogyan fogalmazhatná meg kétségeit ezzel kapcsolatban.
- Ha a másik boldogsága fontosabb, mint a sajátod - adott testvére velejéig hatoló feleletet Roxanne, azzal kattant a zár és minden további nélkül lenyomta a kilincset.
×××
A nappali ülőgarnitúráján Matthew és Roxy a már kismilliószor látott karácsonyi filmeket próbálták kikerülni a televízióban, hogy valami nézhetővel töltsék az este további részét. Ryan - miután megkapta ajándékát apjától, mely némi költőpénzből és pár új felsőből állt - az egész konyhát fényesre pucolta, csupán azért, hogy családja ne nézzen rá ferde szemmel, és kiérdemelje a vendéghozó pozíciót. Nicolette a konyhába lépve azzal a szándékkal nyitotta szóra a száját, hogy végre leléphet.
- Úgy gondolom, hogy már eleget maradtam - jelentette be felvezetés nélkül, mire a pultot takarító Ryan azonnal megfordult, hogy szembe kerülhessen kiszemeltjével. - Ideje mennem. Nélküled - tette hozzá.
Nem látta már értelmét annak, hogy tovább rontsa a levegőt a családi fészekben, Ryannek viszont éppen ekkor volt a legnagyobb szüksége rá: mikor édesapja arca teljesen komorrá válik, Roxanne pedig emiatt egyedül kényszerül tévézni, neki pedig a régi szobájában kell éjszakáznia, mert szülője könyörög neki, hogy maradjon.
- Most nem mehetsz el! - tiltakozott, majd tett néhány bizonytalan lépést a lány felé, hogy aztán megtorpanjon előtte. - Nem engedhetem, hogy egyedül mászkálj a sötétben, még a végén valaki beránt egy bokorba.
Nicolette egy grimasz kíséretében végigtekintett külsején, felöltött ruháin. Való igaz, hogy így már nagyobb volt a kockázat egy esetleges támadásra, mint mikor hátulról inkább tűnt egy eltévedt tízéves kisfiúnak, mint érett nőnek.
- Nem félek - döntötte hátra fejét Nicky, hogy feltekinthessen a másikra.
Ryan ezzel szemben nagyon is félt. Jobban mondva rettegett. Rettegett attól, hogy talán Nicky nem osztja véleményét kettejük kapcsán, hogy talán abban a tudatban kell leélnie életét, hogy hagyta őt kicsúszni kezei közül, pedig mindvégig olyan ijesztően közel volt hozzá.
- Jó - egyezett bele Ryan látszólag, bár ez korántsem volt így, éppen ezért folytatta: - De előbb had mutassak valamit.
×××
A kert kisebb volt, mint amilyenre Ryan emlékezett. Éveken át nem merészkedett még csak a közelébe se, a szomszéd néninek hála viszont éppen olyan rendezett és illatozó virágegyüttes jellemezte, mint mikor még Clarissa viselte gondját. A hátsóajtón kilépve kis terasz várta a pihenésre éhezőket, csakhogy kerti bútor híján mindössze a lekövezett néhány fokos lépcső szolgált ülőhelyként, mely levezetett a fenyőfákkal határolt gyepre. A rózsabokor éppen olyan rémisztően sárga volt, mint azelőtt, a levendulák is a helyükön voltak, csakhogy leanderek terén volt némi változás: lényegesen több volt belőlük, mint korábban, ami minden bizonnyal annak volt betudható, hogy Mrs. Demps tudott az anya imádatáról ezen növények iránt.
A legfelső lépcsőfokon két párna pihent, rajtuk két, egymáshoz egészen közel üldögélő fiatallal.
- Te sosem kertelsz, mindig tudod mit akarsz, és ezt nem félsz nyilvánosságra hozni - törte meg a kínosnak nem nevezhető, sokkal inkább varázslatosan meghitt csendet Ryan, Nicolette pedig szavai közben bólogatós kutyát alakított. - Szóval úgy érzem akkor vagyok tisztességes, ha nem azt csinálom, amit szoktam. Nem valami ócska szöveggel foglak bevinni az erdőbe, hanem nagyon is igaz gondolatokkal. Úgyhogy: Nicolette, meg foglak csókolni - állította megingathatatlan határozottsággal, miközben maga elé bámult, még csak nem is sandított a másikra.
- Kizárt dolog, úgysem fogom hagyni - cáfolt rá a kijelentésre szinte azon nyomban a lány, aki társát követve a messzi utcai lámpák megvilágításában a szélvédett kert virágait kémlelte.
- Perceken belül kiderül. Csak kíváncsiságból: kit csókoltál meg utoljára, Keitht vagy Richardot? Melyiküket kell felülmúlnom? - tudakolta komoly érdeklődéssel hangjában a férfi, reménykedve abban, hogy az utóbbi név fogja válaszként elhagyni Nicky ajkait.
Az utolsó Angliában töltött napjára gondolt. Hajnalban indult a gépe, és jó néhány órányi reptéri császkálás várt még rá aznap, elvégre sok átszállással tudott csak ilyen sebesen meglépni a földrészről. Leérettségizetten már nem találkozott napi rendszerességgel magántanárával, akit ennek ellenére nevelőszülei szívesen láttak, kifogástalan modora és öltözékéről sütő családi vagyona miatt. Utolsó éjszakáján a Mendes házaspár azzal búcsúzott tőle, hogy okosodjon az egyetemen, és gyakran telefonáljon, Richard pedig volt olyan készséges, hogy hajnali kettőkor kivitte a repülőtérre, ahol valóban csókkal köszönt el tőle, valamint azzal, hogy sosem fogja elfelejteni. Keith viszont a megbeszéltek alapján a repülőtér terminálján várakozott és egészen Frankfurtig kísérte az utazót, az oda-vissza útra minden spórolt pénze ráment, mégsem bánta, sőt, ragaszkodott ehhez, bár Nicolette hevesen ellenkezett. Németországban viszont végleg búcsút vettek egymástól. Csókkal.
- Keith volt az utolsó. És mivel ez egy afféle "soha többé nem látlak" csók volt, örülnék, ha azzal múlnád felül, hogy te is örökre búcsúzol el tőlem vele - ajánlotta Nicolette, egy utolsó próbálkozást téve, hátha Ray végre útjára engedi az éjszakába.
- Tehát beleegyezel egy ilyen kontaktusba - vonta le a következtetést szavaiból a továbbra is rendületlenül a leandereket fürkésző Ray, aki kivételesen kontrollálni tudta magát, és minden egyes feltörő emlék útját elzárta, hogy teljes figyelmét a pillanatnak szentelhesse. Nagyon is ínyére volt ez a fajta incselkedő beszélgetés, nyeregben érezte magát, és a fene se tudja miért, de ott, abban a néhány percben felhőtlenül boldog volt.
- Ezt egy szóval sem mondtam - közölte Nicky, ahogy kissé összébb húzta magát, hogy ne fázzon annyira. - De - engedett meg magának egy ilyen szócskát, majd folytatta - tegyük fel, hogy benne vagyok. Csak és kizárólag feltételes módban beszélve, hogyan csinálnád?
Ryan vett egy hatalmas levegőt, attól tartva, hogy szóbeli demonstrációja közben majd képtelen lesz féken tartani vágyait, mégis igyekezett türelmet parancsolni magának.
- Először is mélyen, nagyon mélyen a szemeidbe néznék, azokba a néhol kék, néhol zöld szemekbe - kezdte óvatosan, továbbra is a kerten tartva tekintetét, mintha csak a levenduláknak tartana beszédet. - Utána egyik kezemet a tarkódra csúsztatnám, de csak az egyiket, hogy a másik az esetleges túlmelegedésnél illetlen helyekre vándorolhasson. Aztán minden további nélkül rátapasztanám ajkaimat a tieidre, és mivel ez biztosan egy édes egyesülés lenne, tuti bele is borzonganál. Majd közelebb húználak magamhoz és az ölembe ültetnélek, akkor pedig már nem tudnék uralkodni magamon, nyelvemmel a tiédet simogatnám, aztán áttérnék arcod minden egyes szegletére, nyakadra, arra törekedve, hogy egy hámsejted se maradjon érintetlenül. Az illetlen kezemmel combodat simogatnám, óvatosan és finoman, mintha porcelánból lenne. Talán, ha nem lenne ellenedre, melleidre is rátalálna a kezem, de pontosan tudnám, hogy ez mikor aktuális és mikor nem. Felmordulnék, mikor hajamba túrnál azokkal a rövid kis ujjaiddal, és ajkaimmal újra az ajkaidat kényeztetném, te pedig már csak a pillanat heve miatt is egy kis csípőmozgással ösztönöznél, hogy soha ne hagyjam abba.
És pontosan így is történt.
Hetedik repedés.
Azonban ahogy Nicky ott ült Ryan ölében, teljes mértékig átadva magát a mámorító érzésnek, és a srác a blúza alá nyúlt, nem is egy, hanem rögtön két akadályba ütközött.
- Rajtad két melltartó van? - kérdezte a kelleténél valamivel tolakodóbban, mintha sértve érezte volna magát, pedig erről szó sem volt. Csupán nem látta ezen női húzás mögött az alapvető logikát.
Nicolette hátrahőkölt, bár nem szállt le a másik combjairól, csak éppen annyira húzta ki magát, hogy meglegyen felsőtesteik között a minimális távolság. A rendelkezésére álló egy másodperc elegendő volt arra, hogy kérdőre vonja tulajdon személyét. Ő maga sem értette, hogy miért engedett a csábításnak, egyáltalán miért merült fel benne, hogy csókolózni fog zaklatójával. Miközben csinálták, az egész ésszerűnek, valóságosnak tűnt, így visszatekintve viszont olyan volt, akár egy áttetsző álomkép, melyet piszkosul könnyű semmissé tenni. Nem kívánt felelni a nekiszegezett kérdésre, inkább kinyilvánította gondolatait.
- Nem fogok lefeküdni veled, sem most, sem máskor - jelentette be, olyan hűvösen, mintha a másnapi időjárást ismertette volna. Hirtelen rátalált önmagára, észérveire, így már könnyebb volt felvennie a harcot. Ryan szeretett volna szólni, hiszen azzal is ő tisztában volt, hogy nem fognak ilyesmire vetemedni, mikor kint ülnek a hűvös kövön, esetleg egy házban apjával és húgával. - És nem csak azért, mert nem akarok, hanem mert nem vagyok az a fajta. Nem vagyok olyan, akit egy hét után hanyatt lehet dönteni, sőt, még olyan sem, akit egy év után. Bármennyire is szeretnél kihasználni, bebizonyítani, hogy mennyire hiperprofi vagy nők terén, ehhez rossz embert választottál.
Érzett némi izgalmat, mialatt a szavakat kiejtette, szíve még mindig nem nyugodott meg az előbbi események hatására, azonban kikászálódott a csalódott srác öléből, és befelé vette az irányt. Eltolta a teraszajtót, majd átverekedte magát a mályvaszínű függönyön, így a nappaliban találta magát, ahol Matthew éppen az orrát fújta, Roxanne pedig visítva nevetett egy fergeteges poénon, melyet az egyik szereplő sütött el a filmben.
- Hé, Nicky! - csapta össze a tenyereit örömében a lány, majd meg sem várva, hogy a szólított szóhoz jusson, rögtön folytatta: - Arra gondoltunk, hogy ha te Ryan régi szobájában aludnál, ő meg itt a kanapén, és apa nálam a földön, azzal megoldódna a "ki hol aludjon" probléma - ismertette tervüket önfeledten, melyben kissé túlbonyolították a dolgokat.
Nicolette csak állt ott, a teraszajtó és az előszobába vezető boltív között félúton, a kanapéra bámulva, és az járt a fejében, hogy akaratlanul is belekeverte magát valamibe, amiből a kelleténél nehezebb lesz kimásznia. Azon agyalt, hogy vajon hogyan előzhette volna meg, hogy ilyen mélyre ássa magát Ryan életében. Talán már a legelején, a gyorsétteremben le kellett volna kevernie egyet a srácnak, hogy megértse, ők sosem fognak egy párt alkotni. Talán a piacra nem lett volna szabad elvinnie magával, ahol Peter bevezette őt életének árnyoldalaiba, bár ez sem bírta meghátrálásra Rayt. Talán hagynia kellett volna, hogy az ajtaja előtt száradjon ki, talán rá sem kellett volna hederítenie az ismerősei kopogtatására, talán a motorcsónakázást kellett volna elutasítani, a gyerekpesztrálást, a temetőben ott kellett volna hagynia, talán akkor kellett volna meghúznia a határt, mikor nála éjszakázott, talán nem kellett volna segítenie Pixelnek kimenteni őt arról az alvilági szórakozóhelyről, a reptéri kikísérést is visszautasíthatta volna, de ezt a nevetséges családlátogatást is. Olyan nagy bűn lenne, hogy emögött a töménytelen embergyűlölet mögött szorult belé némi szeretet is, mely Annabelle és Keith jóvoltából kaphatott helyet jéggé fagyott szívének egy eldugott szegletében?
- Ezt nem tartom okos ötletnek, inkább elmegyek - biccentett köszönetképp Nicolette, amiért vendégül látták, csakhogy Matthew apai aggodalmától nem szabadult ilyen könnyen.
- Egy ilyen gyönyörű hölgy nem császkálhat egyedül a sötétben - állította rémülten, Nicolette pedig képtelen volt megérteni, hogy a Zachariah família miért féltette őt ennyire egy esetleges incidenstől, mikor a saját nevelőszülei nem aggódtak emiatt egy röpke percig sem.
Kiszúrta az asztalon Matthew üres pezsgőspoharát, és a mellette lévő üveget is, mely megmagyarázta, hogy miért tekintett olyan szeretetteljesen az alig néhány órája megismert vendégére, csakhogy ez volt az a mozzanat, mikor erősnek kellett maradnia, nem engedhette meg magának, hogy elgyengüljön.
- Bármit elviselek, csak ezt nem - rántott egyet a vállán Nicky, azzal már kint is volt az előszobában, hogy magára erőltesse cipellőjét.
Csukódott a bejárati ajtó, ezzel párhuzamosan pedig Ryan elkezdett kapálózni a függöny mögött, míg végül szembe nem találta magát édesapja megilletődött képével, és Rox villámokat szóró íriszeivel. Levágta magát a párnák közé a kanapéra, és éppen azon volt, hogy megérdeklődje adnak-e nézhető műsort a televízióban, mikor húga felbőszülten talpra szökkent.
- Gyűlöllek! - bökött ujjaival testvére felé, majd papucsban egészen addig trappolt, míg már nem hallották talpainak dübörgését a faburkolaton, mert becsapta maga után a nyílászárót. - Nicolette, várj! - kiáltott utána, aki már az úttest másik oldalán húzódó járdán tipegett hazafelé, és ezen felszólításra sem különösebben tervezett megállni. - Az, hogy elmész, csak azt mutatja, hogy mennyire szíveden viseled ezt az egész ügyet! - folyamodott cselhez a tizenhat éves leányzó, mire Nicky megtorpant.
Lassan, óvatosan fordult vissza, ezalatt Roxanne átsietett az úttesten és elébe ment, hogy szemtől szemben bírja maradásra.
- Illetve - helyesbített az égre emelve tekintetét, hogy ne legyen olyan kínos bevallania füllentését a másik szemébe nézve. - Fogalmam sincs, hogy miért mész el, de valamivel meg kellett, hogy állítsalak.
- Félek - ismerte be Nicolette, nem látva értelmét annak, hogy ne az igazat ossza meg Roxyval.
- Mitől? - kérdezte a fekete szépség.
Odakint hűvös volt már a hőmérséklet, lágy szellő fújdogált, és csupán az utcai lámpák világították meg a beszélgetőtársakat. Valahol a messzi távolban autógumi csikorgása rondított bele az éjszaka lágyan simogató csöndjébe, melynek meghittségét rovarok lágy nesze tartotta fent. Az utcában egyedül a szomszéd ház rendelkezett valamiféle karácsonyi hangulatot árasztó díszekkel, az előkert gigászi fenyőfájára égősort aggattak, valamint lógott le pár girland a tetőről, de ennyiben ki is fújt az ünnepi díszítés, nem volt nagy hagyománya ennek itt Ausztráliában.
- Attól, hogy fontos lesz számomra - felelte Nicolette cérnavékony hangon, melyre magyarázat volt maga a téma, de a számára várfagyasztó időjárás egyaránt. - Mert attól fogva tud fájdalmat okozni.
×♥×
Kedves olvasók!
Szerettem volna korábban előállni ezzel a fejezettel, de ahogy azt már hétfőn is említettem, kissé megterhelőre sikerült ez a hét. Teljesen ki vagyok merülve az éjszakákba nyúló tanulástól, de már csak egy nap van hátra, utána hétvége!
Hogy tetszett a fejezet? Kíváncsi vagyok, hogy ti miként döntenétek Nicky helyében: mennétek vagy maradnátok?
Nagyon köszönöm az előző fejezetekhez érkezett megjegyzéseket, annyira édesek vagytok! ♥ Amint lesz időm mindre válaszolok is!
Millió puszi,
Bia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése