19. fejezet: Szerencse

Bruno Mars - Natalie

Ryan minden vasárnap reggele valóságos rituálé volt, mióta meg kellett keresnie a maga kenyerét. Egy kereskedelmi rádiónál volt hírfelolvasó a karakteres hangszíne miatt, valamint azért, mert kiválóan megfizették a hetedik napi műszak miatt, melyet a családos emberek nem tudtak vállalni. A srácok viszont nem tudhatták meg, hogy ilyenekbe fogott, főleg Pixel és Nate nem, mert előbbi pénzt ajánlott volna helyette - amit bár szívesen elfogadott volna, hosszú távon nem lett volna kifizetődő ez az életstílus -, utóbbi pedig kigúnyolta volna ezért. Furcsa, de egészen megkedvelte az évek alatt a munkahelyét, szívesen kelt fel miatta korábban, szívesen szedte rendbe magát, és szívesen hazudta azt a többieknek, hogy nővel van. Fél tízkor már bent kellett lennie a városközpontban lévő stúdióban, ráadásul múlt héten is beteget kellett jelentenie a kis akciója miatt, éppen ezért ijedt annyira meg, mikor vasárnap reggel, félig Nicolette nappalijának kis asztala alatt, a szőnyegen fekve felébredt és ellenőrizve a pontos időt telefonján, az kilenc órát mutatott.

- Nicky! Nicky, ébredj! - szólt a lánynak, aki résnyire nyitotta karikákkal körbeölelt szemeit.

- Mi a fene van? Hajnal van, ne zavarj - intette le az egyre idegesebb Rayt, aki kirohant a fürdőszobába és megmosta az arcát, hogy legalább egy kicsit frissnek tűnjön, elvégre nem volt már ideje hazaugrani, rendesen lezuhanyozni, dezodorálni, hajat igazítani és reggelizni. Tény, hogy a rádió hallgatói nem lehettek tanúi kinézetének, a felette állók azonban nem nézték jó szemmel, ha elnyűtt külsővel jelent meg, elvégre nem ez lett volna az első eset, tekintve, hogy a szombat este számára nem volt egyenlő az alvással.

- Mennem kell - nyomott egy puszit a már szinte visszaaludt Nicolette homlokára, aki bár érzékelte és felfogta ezt, nem volt ereje reagálni. - Majd hívlak! - kiáltott be az előszobából, kissé még mindig ázott csukáját magára erőltette, ez a sablonmondat pedig már oly ösztönös volt nála egy lánynál töltött éjszaka után, hogy elkerülték a figyelmét az ezt gátló tényezők. - Vagyis... majd jövök! - helyesbített, azzal már el is viharzott, bár kicsit bántotta a lelkiismeret, amiért csak úgy magára hagyta kiszemeltjét, de igazán nem volt más választása.

Nicolette mindössze két órával később felriadt, részben azért, mert mindene sajgott, részben pedig azért, mert addigra eszmélt rá a történtekre.

- Most mondd meg, Keith - simított végig hűséges cicusán, aki ölében vert tanyát. - Egy teljesen akciómentes éjszaka után is képes fejvesztve menekülni - viccelődött egész vidáman. - Pont olyan, mint te.

Nicky nem feltételezett rosszat, sőt, nem is bánta, hogy Ryan meglépett egy időre, legalább dolgozhatott kicsit, amíg várta, hogy visszatérjen hozzá a srác. Nem szeretett volna az elmúlt estére gondolni, elhessegette gondolatait, inkább kivárta, amíg megérkezik Ryan, hogy tisztázhassák a dolgot, mielőtt az azt hiszi, hogy bármi esélye is van nála. Csakhogy amint a nap délutánba fordult, úgy tűnt, hogy a fiú nem szándékozik meglátogatni őt, míg végül kilenckor kopogtattak ajtaján, azután, hogy jó néhány megrendelést sikerült letudnia, aminek őszintén örült.

Széles vigyorral az arcán nyitott ajtót, mosolya viszont azonnal lehervadt, amint megpillantotta, hogy ki érkezett hozzá.

- Pixel - nyugtázta Nicolette kissé csalódottan, bár próbálta ezt palástolni. Nem értett igazán az emberekhez, de amit a vele szemben álló arcán látni vélt, nyugtalanságról árulkodott.

- Velem kell jönnöd - hangsúlyozta a megfelelő szót indulattól fröcsögő hangon Pix, ami kissé megrémítette a házigazdát. - Rayről van szó - tette hozzá.

- Mi történt? - tudakolta, miközben már cipőjét húzta és pulóverét keresve forgolódott a lány, úgy tűnt komoly dolog miatt látogatta meg Pierre.

- Ezt a selfie-t tweetelte - nyomta az érintett orra alá okos telefonját Pix, mire Nicolette arca elborzadt.

A kép Ryant ábrázolta, cigivel a szájában és egy gyanúsan sötét színű itallal a kezében, minden bizonnyal valami kaszinóféleségben, ahol félhomály és füst lepett mindent, ő maga pedig valamiféle kártyás asztalnál ülhetett, a krupiéből és a paklikból ítélve.

- Említette már, hogy három hónapot töltött rehabon húszévesen, súlyos szerencsejáték függőség miatt? Nem? Szinte gondoltam - morzsolta fogai közt a szavakat Pixel, aki láthatóan tajtékzott a dühtől, csak még nem akart robbanni.

- Mehetünk - bólintott Nicky.

Már legalább tíz perce utaztak, mikor Pix végre megszólalt, bár szavai nem éppen voltak kedves hangvételűek.

- Kinyögnéd végre, hogy mivel tudtad őt ennyire kikészíteni? - állította esküdtszék elé a lányt az internetfüggő, bár nem volt birtokában minden információnak.

Nicolette viszont cseppet sem ijedt meg, sőt, határozottan eldöntötte, hogy még csak vitába sem száll a volánnál ülővel, abban a hatalmas terepjáróban.

- Hízelgő a gyanúsítgatásod, de ha nem bánod, nem fogok pont veled ezen civakodni - fonta össze maga előtt a karjait a lány, miközben Pixel kissé megrökönyödve lenémította az egyébként is halkan szóló rádiót.

- Mondd, te mindig ekkora tapló vagy? Ryannek nagy esélye van rá, hogy harmadjára kelljen kimosni a gyomrát alkoholmérgezés miatt, plusz halálbiztos, hogy akkora adósságokba fogja verni magát, hogy még vagy tíz évig törleszthet. Ez téged még csak nem is érdekel? - förmedt rá a mellette ülőre teljesen jogtalanul, bár Nickyt egyáltalán nem zavarta ez a hangnem, könnyen megőrizte a hidegvérét.

- Az a díszmadár biztosan értékelné a hűséges barátságod, úgyhogy ereszd csak ki minden indulatod, engem nem zavar - vonta meg a vállait, ezzel csak még inkább felhúzva Pixelt, akit így is majd' szétvetett a méreg.

Nem fért a fejébe, hogyan képes valaki ennyire higgadt maradni egy ekkora tragédia idején.

- Egyszer-egyszer kipróbálhatnád, hogy milyen nem önzőnek lenni. Tudod, mások érdekeit a sajátod elé helyezni, és nem csak folyton magaddal törődni - tett szemrehányást a lánynak Pierre, aki egyre többször vette le tekintetét az útról, hogy grimaszokat vághasson a másik képébe, ezzel is növelve szavainak súlyát.

- Mit gondolsz, az elmúlt huszonhárom évben hányszor kérdezte meg tőlem bárki is, hogy hogy vagyok? Vagy, hogy szükségem van-e valamire? Egy kezemen meg tudom számolni - jelentette ki Nicolette. - Emberek, aki nyolc-tíz évig az életem részei voltak, néhány kivételt leszámítva nem voltak kíváncsiak arra, hogy jól érzem-e magam a bőrömben. Szóval, hogy jössz te ahhoz, hogy önzőnek nevezel? Te, aki tudtommal nap mint nap veszel le hazugságokkal lányokat a lábukról, csakis a saját, férfias igényeid miatt - rendezte le ennyivel az egyre idegesítőbben viselkedő vezetőt, aki igyekezett lenyugodni és nem kérdezősködni tovább.

Az elkövetkezendő tizenöt percben néma csöndben utaztak, majd miután Pixel egy meglehetősen barátságtalan környéken leparkolta a kocsit, kiszállt.

- Őméltósága nem csatlakozik? - gúnyolódott egy keserű mosollyal.

Egy dohányfüsttel átitatott helyiség nem éppen volt ínyére a betegségének, és Nicolette már abban a pillanatban tudta, hogy mi lesz a dolog végkimenetele, de csak azért is kinyitotta az ajtaját és kiszállt a hófehér terepjáróból.

Két sarokkal odébb egy néhány főből álló sort megelőzve Pix csúsztatott némi pénzt az egyik kidobófiú kezébe, mire az készségesen beengedte őket.

Hosszú, sötét lépcsősor vezetett be az épület gyomrába, a fekete hajú pedig megragadta az alkalmat, hogy lefektessen néhány szabályt.

- Ne nyúlj semmihez, ne ülj le sehova, ne vegyél semmit, és ne állj szóba senkivel! - utasította a lányt Pixel, némileg aggódva, hogy később két embert kell felkutatnia. - Ha fél órán belül nem lesz meg az a szerencsétlen, odakint találkozunk. El ne kóricálj nekem, mert Ray végez velem ha itt kinyírnak - igyekezett ráijeszteni a hölgyeményre, ahhoz azonban korábban kellett felkelnie.

Amint beértek a fűzöld pókerasztalokkal, ébenfekete bőrfotelekkel és bárpultokkal meg bárszékekkel tarkított félhomályba, azon nyomban szem elől tévesztette az apáskodót, így egyedül maradt az asztmájával.

A hely szinte teljesen tele volt, és a teremnek mintha nem lett volna se vége, se hossza, a sötétségben nem látott egyetlen falat sem, mintha egész Melbourne alatt végigkúszott volna ez a játékbarlang. Gyönge lábain beljebb botorkált, miközben feltűnt neki, hogy mennyiféle ember keresett menedéket egy ilyen helyen vasárnap este. A nyakkendős maffiózók mellett megfértek az egyszerű, mindennapi, szakadt öltözetű alkoholisták is, akik mindössze csak a szenvedély miatt tértek be ide utolsó centjüket is elherdálni.

Ahogy Nicky átverekedte magát néhány illuminált állapotú férfin, kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Régen volt már valódi rohama, legutóbb a hűvös vízben sem tört rá ilyesmi, viszont ott közel állt hozzá. Ezen a helyen azonban szabályosan érezte, ahogy elszorul a tüdeje, és egyre szaporábban kellett levegő után kapkodnia.

Fogalmas sem volt róla, hogy mióta volt már ott, harminc másodperce, vagy harminc perce, de őszintén, nem is érdekelte igazán. Minden maradék erejével azon volt, hogy az arcokat figyelve felkutassa azt az átkozott Ryant, aki miatt képes volt még egy ilyen helyre is betévedni.

Mellette egy nő éppen whiskyvel szolgált ki egy blackjack-ező férfit, aki ezt valamiért felettébb hízelgőnek vélte és hatalmasat csapott annak hátsójára, majd fordult is vissza a játékhoz. Az egyik közeli fotelben üzletelés folyt, minden bizonnyal drogról vagy nőkről folyt a tárgyalás, de úgy tűnt, hogy a felek húzós időn belül egymásnak esnek. A bár egy valódi káosz volt, a csaposok alig tudták kordában tartani a türelmetlenkedő vevőket, akik semmi mást nem akartak, csak piálni, piálni és piálni. Nicolette képtelen volt megérteni, hogy miért zarándokol ide valaki önszántából, nem sokkal a bár mellett például két függönnyel leválasztott helyiséget pillantott meg, mindkettőből elégedett férfiak távoztak: a bal oldaliból egy új tetoválással, a jobb oldaliból pedig minden bizonnyal szexuálisan kielégülten.

Falak rajzolódtak ki, sőt, egy szabad sarkot pillantott meg a lány, ahova talán nem jutott annyi füst, így némi friss levegőhöz juthat. Nos, ez gyenge próbálkozás volt, a mellkasát nyomó súly csak nem akart megszűnni, mintha valaki elvágott volna minden összeköttetést az orr- és szájürege, meg a tüdeje között, bármilyen erősen is szívta be a levegőt, egyszerűen nem elégítette ki légszomját, és bár nem volt egy pánikolós fajta, most igenis megijedt egy pillanatra, mert bár nem rettegett a haláltól, azt határozottan nem egy ilyen telepen képzelte, ahol pillanatokon belül eltapossák és rosszabb esetben egy kába férfi még meg is szentségteleníti a döglött testét, nem törődve egyre hűvösebb tagjaival. Kétségtelen, hogy az asztma elvette az eszét egy ilyen helyen, ahol még egy normális ember is alig kap levegőt, az irreális gondolatok máris elárasztották az elméjét, viszont úgy döntött, hogy nem a sarokban fog elhalálozni, hanem legalább olyan helyen, ahol a pincérek netalántán megkönyörülnek rajta és kidobják a hulláját a kukába.

Az asztalokon és székeken támaszkodva botorkált a bár felé, amint az első köhögése felhangzott, onnantól pedig tudta, hogy nincsen megállás. Lerogyott egy szabadnak vélt székre, elmosódott körülötte az egyébként is homályos világ, és egyre intenzívebben köhögött, levegőért könyörögve, mert kétségkívül nem a legszebb halál a fulladásos. Viszont mikor már épp letett volna arról, hogy valaha kijut erről a helyről, a csípőjénél fogva megragadta valaki és maga után húzva teljesen erőtlen végtagjait, kivonszolta onnan, miközben még mindig öklendezett és köhögött, rémisztően vörös képpel.

Az utcán lerogyott az épület tövébe, és magzatpózban krákogott tovább, friss oxigénhez jutva. Felpillantott megmentőjére, aki éppen Ryan dülöngélő alakjával üvöltözött, olyan dolgokat vágott a fejéhez, amiket csak egy legjobb barát tud, bár mind a hárman biztosak voltak abban, hogy Pierre és Nicky elméjébe úgy beleégett ez az esemény, ahogy Ryan egy mozzanatára sem fog emlékezni.

- Jé, itt van Nickyke! - vette hirtelen észre őt a hullarészeg srác, szerencsére kezdett Nicky helyzete csillapodni, és bár jól jött volna egy inhaláló készülék, be kellett érnie az akaraterejével, amivel némileg leküzdötte a rohamot, viszont továbbra is gyötörte a légszomj, de már képes volt felállni. - Jaj, ez annyira édes, hogy te is itt vagy! - vágott furcsa képet Ryan, és úgy tűnt komolyan meghatódott.

- Ő az a sírós fajta részeg - magyarázta legyintve egyet Pixel, majd maga előtt lökdösve a magáról nem tudót, a kocsi felé terelte, Nicky pedig néhány méterrel lemaradva sétálgatott mögöttük, amíg el nem értek a hófehér járműig, ahol a két menekített bevágódott hátra, Pix pedig a volánnál ülve igyekezett lenyugtatni saját magát, valamint elkönyvelte, hogy a karmára hivatkozva valami egészen fantasztikusnak kell történnie vele, elvégre két emberi életet mentett meg egy röpke óra alatt.

Nicky próbált rájönni, hogy mi okozhatta Raynél ezt, hogy így se szó, se beszéd leitta magát.

- Figyike - pillantott feléje a srác, nekidőlve az ablaküvegnek, félig elterülve az ülésen. - Ne mondd el ennek a karót nyelt alaknak - bökött Pix felé, aki persze mindent kristálytisztán értett -, de rádiós hírfelolvasó vagyok vasárnaponként. Na, ezt kapd ki! - vágott bárgyú képet. - Olyan becses meló - kámpicsorodott el Ryan, és nemes egyszerűséggel behajtotta a fejét Nicky ölébe, aki egy pillanatig kellemetlenül érezte magát, majd megszokta a helyzetet. - Van valami nagy cucc Indonéziában, és az ügyeletes világjáró riporter az ágyat nyomja, szóval nekem kell mennem. Elvégre, ki más érne rá karácsony előtt, mint a szingli faszi, akinek még barátnője sincs - zokogott a fiú, Nicky pedig különböző pofákat vágott erre, mert sok mindenre fel volt készülve, csak erre nem. - Aztán lehet, hogy enyém lesz a helye. Állandó állás, nagy fizetés... én ezt meg sem érdemlem! - hajtotta a fejét Nicky pocakjához, kicsit csikizve ezzel a lánykát. - Szóval holnap reggel utazom, másnap reggel pedig jövök - ígérte, mintha szükség lett volna ilyesmire, bár még mindig zokogott, szabályosan potyogtak a könnyei. - El kell jönnöd velem a karácsonyi vacsorára, apám egyedül kicsinál! Nézd, még egy tetkót is csináltattam a tiszteletedre! - húzta fel pólója ujját, hogy felfedje a vállán szereplő szívbe vésett nevet: Nicky Fury.

Nicolette szeme elkerekedett, és azon nyomban kilökte öléből a szipogót, erre viszont már Pixel sem tudta megfékezni kíváncsiságát, a visszapillantóban hosszan figyelte őket.

- Teljesen meghibbantál? - visította cérnavékony hangon a lány, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Bár Ryannek nem ez volt a célja, és minden bizonnyal nem is fog emlékezni erre, de életében először sikerült kihoznia a sodrából a kiszemeltet. - Belegondoltál egyáltalán, hogy életed végig magadon kell viselned? Még hetven évesen is bámulhatod a nevemet a karodon, ez beteges és gusztustalan! Ráadásul, ha már csináltatsz, miért nem valami ízléseset? - közelítette meg egy másik oldalról a dolgot Nicky, amin Pixelnek mosolyognia kellett. - Egy ilyen lepratelepen még az is előfordulhat, hogy ugyanazzal a tűvel adják be a heroint, és ugyanazzal mázolják fel ezt a borzadályt! Komolyan, ez még tőled is sok! - fogta a fejét a bőrülésen csücsülve Nicolette, azon agyalva, hogy tud-e olyan helyről Melbourne-ben, ahol testfestményeket távolítanak el, bár ha tehette volna, saját kezűleg vakarta volna le a fekete betűket. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan gondolhatott ilyesmire a srác, végül azonban, miután engedett a feltörő indulatoknak, ismét visszanyerte a nyugalmát.

- Látod mekkora rakás szerencsétlenség vagyok! - temette arcát tenyereibe Ray, és kihallatszott szavaiból, hogy még mindig sírt. Nicolette a visszapillantóban Pierre tekintetét kereste, magyarázatot kérve a jelenségre, hiszen az örökké magabiztos díszmadár imidzse néhány pillanat alatt dőlt romokba, mintha soha nem is lett volna. Pixel persze csak a szemeit forgatta, nem az ő dolga volt felvilágosítani a kiválasztottat arról, hogy milyen törékeny belső rejtőzött a szilárdnak tetsző külső mögött, bár úgy vette észre, hogy erre már maga Nicky is ráeszmélt. - Pontosan ezért kell eljönnöd velem arra a nyomorult vacsorára, huszonötödikén, karácsonykor! Ott kell lenned mellettem, támogatnod kell, muszáj, muszáj, muszáj! - verte öklét az előtte lévő ülés fejtámlájába, ami bár nem lehetett könnyítés Pix számára vezetés szempontjából, de szó nélkül tűrte, amíg haverja könyörgőre nem fogta. - Kérlek! - pillantott a lány felé könnyes szemekkel, erre pedig igazán nem lehetett nemet mondani, főleg úgy, hogy tudta, nem kell betartania adott szavát.

- Ott leszek - bólintott Nicky, részben azért, hogy elhallgattassa a becsiccsentettet, részben pedig azért, mert valahol mélyen szeretett volna ott lenni vele az ominózus összejövetelen, viszont úgyis tudta, hogy nem illene bele a családi karácsonyi hangulatba a maga gyatra kinézetével és örökös őszinteségével. Igaz, hogy már jó néhány esztendő eltelt azóta, mióta utoljára ünnepelt bármit is, de arra azért még emlékezett, hogy az ilyen és ehhez hasonló családi rituálék egy dologban hasonlítanak a világon mindenhol: hazudnak.

A célját végül is elérte, Ryan végre befogta, legalábbis innentől kezdve a vezetőhöz intézte mondanivalóját, aki készségesen kommunikált vele, úgy tűnt profin tudta kezelni a részeg Rayt.

Legközelebb Nicolette akkor nyitotta szóra a száját, mikor a jármű leparkolt lakhelye előtt.

- Sziasztok - búcsúzott el a fiúktól, majd már kint is volt a kocsiból, készült volna minél hamarabb hazaérni, hogy megsimogathassa macskáit, elkészítsen egynéhány rendelést, és néma csöndben üldögéljen a biztonságos nappalijában. Az élmény rádöbbentette arra, hogy nyomorult életének annál is nyomorultabb mozzanatai mennyire hiányoznának neki, ha esetleg elvesztené őket.

Ajtócsapódást hallott maga mögül, Pixel ugrott ki autójából, hogy aztán Nicky után siessen, aki már majdnem bejutott a kapun.

- Sajnálom, hogy elrángattalak, csak azt hittem, hogy engedetlen lesz és szükség lesz rád. Meg szerettem volna beszélni is veled... - vakarta meg tarkóját lányos zavarában. - Tényleg azt hittem, hogy miattad süllyedt idáig, de ezek szerint csak rájött, hogy elszúrta az életét. Ahogy mindannyian - tette hozzá, inkább csak magának, mintsem a vele szemben türelmetlenül várakozónak. A hölgyemények nélkül töltött éjszakák felértek egy-egy maratoni futással a srácok számára, olyankor döbbentek csak rá igazán, hogy mennyire szánalmas volt a helyzetük. - A betegségedről meg megfeledkeztem, szóval ne haragudj - kért bocsánatot a történtek miatt Pixel, rettegett, hogy ha Ryan erről egyszer valamilyen úton-módon tudomást szerez, akkor nemes egyszerűséggel letépi a fejét.

- Jól van - bólintott a leányzó, tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy mi a helyes válasz egy ilyen helyzetben.

- Kijössz holnap a reptérre? - tudakolta témát váltva a fiú, miközben elsétált közöttük a járdán egy szomszéd, és valaki erőteljes hangjelenség kíséretében lehúzta a redőnyt. - Ray örülne neki.

Hétfő egyenlő piac - futott át a kérdezett agyán.

- Azt hiszem. Korán indul? - érdeklődte kissé félve Nicky, hiszen már így is bőven benne voltak az éjszakában.

- Majd felrázunk - ígérte Pixel, majd válla fölött apja szeme fényére pillantott, ellenőrizve, hogy Ryan nem hajtott-e el vele. - Mennem kell, holnapig riportert kell csiszolnom ebből a piaszagú függőből - intett egyet a lány felé, azzal hátrált pár lépést, aztán megfordult és a terepjáróhoz lépett, nem sokkal később pedig el is hajtott.

Nicolette azonban mindezekből semmit sem érzékelt, ő ekkor már a nappalijában csücsült, egy hatalmas pohár vízzel maga mellett, és hallgatta az édes csendet.

×♥×

Kedves olvasók!

Sűrű hét, sűrű hét, nem is igazán tudom, hogy hol áll a fejem. Nektek milyen a suli?

Ez az egyik kedvenc fejezetem, egyszerűen imádtam írni, őszintén remélem, hogy a ti tetszéseteket is elnyerni. Mit gondoltok, mi jön ezután?

Nagyon köszönöm a pipákat, kommenteket, olyan fantasztikus érzés, hogy ilyen kitörő lelkesedéssel követitek a történetet, a két főszereplő útját. Nagyon hálás vagyok! ♥

Millió puszi,

Bia