24. fejezet: Internet

Ryan régi ágya egészen puhának bizonyult, ahogy Nicolette a szélén ücsörögve körbebámult. Semmi szokatlant nem vélt felfedezni: beépített, tükrös szekrényből kikandikáló tengerkék felső, ocsmány mintázatú szőnyeg egy híres bútorboltból, kellemes hangulatot árasztó ágynemű, ócska könyvespolc tele DVD-kkel, széles ablakok, trendi lapfüggönyök, íróasztal, gitár a sarokban.

Már tizenegy felé járhatott az idő, Roxanne odalent a konyhában maradékokat nassolt, míg apja a televízió előtt olykor-olykor édesen felkacagott. Néhány perccel korábban Nicolette az ő társaságában átlapozott egy fotóalbumot, melyet Roxy nyomott a kezébe, mondván, hogy ebben minden lényeges szerepel. Most pedig, Ray hálójában ülve megpillantotta az emlékcsokor rendeltetési helyét a srác egyik polcán.

Nicky fülét megütötte a fürdőszoba ajtajának csukódása, majd cuppogós, vizes léptek hallatszottak, a következő pillanatban pedig megjelent egy férfi, szobájának küszöbén, törölközővel a dereka körül.

- Mehetsz - intett könnyeden a folyosó túlsó felére, majd, mivel a lány nem mozdult, előhalászott egy zöld törölközőt a szekrényből, társította egy régen kinőtt fekete felsővel és mackógatyával, nem aggódva amiatt, hogy ez nagyban eltérhet vendége ízlésétől.

Nicolette elfogadva a kölcsönholmikat a fürdőszobába indult, hogy lemossa magáról az aznap este eseményeit.

A csók óta hűvös volt köztük a viszony, annak ellenére, hogy Nicky mégis úgy határozott, hogy marad. Ryan tisztában volt vele, hogy erre aztán nem építhet: minden bizonnyal az éjszakában rejtőző veszélyek ecsetelésével vette rá ilyesmire a húga, nem pedig kifogástalan jellemének bizonygatásával. A srác legszívesebben levetette volna magát a legközelebbi toronyból, olyan elviselhetetlen bűntudatot érzett, megbánással és keserűséggel társítva. Annyira szeretett volna megfelelni a kiszemelt hölgyemény elvárásainak, úriemberként viselkedni, nem pedig letámadni, mint az a gusztustalan magántanár, hiszen Nicky, tekintve, hogy mennyi mindent tett a számára, nem ezt érdemelte. Csakhogy ő továbbra is az volt, aki, és kis híján két hete alig nézett más nők felé, étvágya kezdett egészen őrjítővé válni, így nem volt meglepő, hogy egy kicsikét megingott, annak ellenére, hogy a szituációt tekintve teljességgel lehetetlen lett volna, hogy egymáséi legyenek.

Azonban Nicolette nem tartott az éjszaka leple alatt rejtőző szörnyetegektől, sokkal inkább rettegett attól, hogy valamiféle fatális véletlen folytán fontosabb lesz számára Ryan, mint azt valaha képzelte volna. És éppen ezért maradt: hogy bebizonyítsa önmagának, hogy jégből van a szíve, és, hogy még egy ilyen díszmadár sem tud ezen változtatni.

A fürdőszoba tükre szemtanúja lehetett annak, ahogy Nicolette megszabadult minden máztól, melyet ráerőltettek. Egy vatta segítségével kissé béna, régen használt mozdulatokkal levakarta magáról a sminkjét, aztán Roxy egyik fésűjével többször átszántotta fürtjeit, hogy némileg kifésülje belőlük a hajlakkot. Később ruháitól szabadult meg, majd beállt a zuhany alá és engedte, hogy a forró víz letakarítson róla mindent, ami tőle független volt. Parfümöt, tusfürdőt, testápolót.

Így tért vissza a hálóba: mackónadrágban, fekete felsőben, jobban önmagaként, mint azelőtt bármikor. Ryan azonnal nekiszentelte minden figyelmét, felpattant kényelmes forgószékéből és megtorpant a lány előtt az ajtóban. Nicolette felemelte a fejét, hogy a tőle karnyújtásnyira álló fiú szemébe nézhessen.

- Észbontóan szexi vagy - préselte ki magából a szavakat Ryan, ügyelve arra, hogy még véletlenül se tévedjen tekintete oda, ahova nem kéne.

Nicolette egy pillanatig zavartan tekintett le testére, öltözetére, mielőtt levonta volna a konklúziót.

- Szóval teljesen hasztalan volt három óráig vesződnöm a drágalátos barátnőiddel - sóhajtott fel a kora délutáni eseményekre emlékezve, majd akaratlanul is elmosolyodott a gondolatra, hogy teljesen olyan volt, mintha neki lettek volna barátnői, pedig egyébként nem vágyott olyanokra.

- Ne érts félre, én csak... - vakarta meg a tarkóját lányos zavarában Ryan, végül néhány pillanatnyi morfondírozás után megragadta a vele szemben álló kezét, és az ágyhoz vezette, melynek szélén mindketten helyet foglaltak. - Varázslatosan festettél ma, és ahogy beolvastál apámnak - vigyorgott hihetetlenül szélesen a srác, talán szélesebben, mint valaha -, az egyszerűen fantasztikus volt. Nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy eljöttél, és borzasztóan sajnálom, ha azt a látszatot keltettem, hogy csak ki akarlak használni. De mivel hajlandó vagy itt éjszakázni ma este, semmiképp sem akarom, hogy félj tőlem, vagy valami hasonló, úgyhogy megígérem, hogy egy ujjal sem érek hozzád - esküdözött Ryan, azzal arrébb is húzta a kezét, mely az imént még a másikét érintette, bizonyítékot adva ígéretének megtartására.

Nicolette tökéletesen fölöslegesnek tartotta ezt a monológot, nem volt neki szüksége sem köszönetre, sem bocsánatra, sem ígéretre. Csupán arra volt szüksége, hogy hazamehessen, de mivel Ryan nem vihette el amiatt a kis pezsgő miatt - normál körülmények között ennél jóval több ital után is volán mögé ült volna, csakhogy ezúttal nem csak saját testi épsége volt a tét -, ő pedig nem akart egyedül nekivágni, ráadásul ha lelépett volna, akkor megfutamodott volna, márpedig szerette volna azt hinni, hogy nincs mitől megfutamodnia, így maradt.

- Ne légy nevetséges - felelte végül, némi csönd után a lány. - Te is tudod, hogy nem szívesen jöttem el, és annyira nem érdekel az a nyamvadt csók, hogy haragudjak miatta. Ne áltasd magad azzal, hogy félek tőled.

Rayt egészen szíven ütötték a hallottak, elvégre ez egyet jelentett azzal, hogy az utóbbi napok próbálkozásai és erőfeszítései egyszerű időpocsékolásnak minősültek.

- Világos - bólogatott. - Soha nem jelentettem neked semmit, és soha nem is fogok. Ez így elég korrekt. Viszont, arra azért még megkérnélek, hogy gyere el velem holnap Pix ünnepi bulijára, amit a szülei házában tart és a fél várost meghívja - avatta be néhány apró részletbe Ryan, reményvesztetten bízva abban, hogy ennyi elég ahhoz, hogy meggyőzze őt. Már a kezdetektől fogva szerepelt a tervei között, hogy mivel a huszonhatodikai, szokásos banzáj még a kéthetes intervallumba esett, mindenképpen a kiválasztottal kellett megjelennie, ha azt akarta, hogy Nathan álla koppanjon a drága faburkolaton.

- Nem látom értelmét, hogy elmenjek egy olyan összejövetelre, amelynek a házigazdája ok nélkül tesz nekem szemrehányást, valamint ahol rajtatok kívül senkit sem ismerek, ergo senkit sem szívlelek - sorakoztatott fel néhány okot a milliónyiból Nicolette. Úgy tervezte, hogy miután másnap ismét otthonában tudhatja magát, örökre kivágja az életéből ezt a néhány félnótást, még akkor is, ha ez egy újabb költözésébe kerül. Nem akart feleslegesen pénzt fordítani rájuk, de kénytelen volt új várost választani, ha azt akarta, hogy végleg eltűnjenek az életéből, márpedig arra volt szüksége, ha nem akart még mélyebbre kerülni az életükben. Nem szeretett volna jelen lenni Ryan mindennapjaiban, egyszerűen képtelen volt feldolgozni azt az állandó érzelmi túltengést, amellyel ez járt.

Ryan hanyatt vágta magát az ágyán, így keresztben feküdt régi fekhelyén, csupasz talpa a padlót súrolta.

- Nem hiszem el, hogy még egy kicsit sem kedvelsz, ez egyszerűen képtelenség. Ennyire borzasztó vagyok? - tudakolta Ryan a plafontól, szokásához híven, mintha az választ adhatott volna minden kérdésére, csakhogy eddig egyszer sem sikerült rábírnia a falat valamiféle reakcióra.

Nicolette követte a példáját és kényelmesen elhelyezkedett keresztben az ágyon, a mackógatyából kikandikáló lábai egyre jobban fagyoskodtak zokni híján.

- Nem veled van a baj, hanem velem. Nem voltam felkészülve rátok, én azt hittem, hogy nyugodtan éldegélhetek ilyen zavaró tényezők nélkül, mint amilyen te is vagy. Ha mondjuk egy hónappal ezelőtt szóltál volna, hogy ez lesz, előre felkészíthettem volna erre magam: a szervezetem, a testem és a lelkem.

Ryan az oldalára fordult, mert a csillár már belevilágított a szemébe, plusz szerette volna látni kiszemeltje arcát, arckifejezéseit. A lány úgy gondolta, hogy ez ésszerű, így ő is az oldalára fordult, egymással szemben feküdtek a mesterségesen megvilágított szobában, miközben hallatszott, ahogy Roxanne feltrappolt a lépcsőn, majd ismét lefelé vette az irányt.

- Igazából nem számít, hogy mit gondolsz rólam, mert melletted jobb ember vagyok - állította Ryan, a szavak ösztönösen hagyták el ajkait, egy pillanatig sem agyalt rajtuk. Legalább kétszázszor közölte már ezt nővel, de ekkor gondolta először teljesen komolyan. - Olyasvalaki, akiben meg lehet bízni, aki jóban van a húgával, aki sikeres tudósító, aki nem fél önmaga lenni és akinek nem kell tükör, hogy biztos legyen a dolgában. Melletted az az ember vagyok, aki mindig is lenni akartam - tört ki őszinteségi rohamban a férfi, ezt még ő sem látta előre. Egy pillanatra megrettent, miután kicsúsztak száján a mondatok, majd ráébredt, hogy Nicolette mellett nem kellett vigyáznia arra, miket hord össze, mert mellette tényleg őszinte lehetett.

Nicolette kissé meghökkent ettől a monológtól, és bár ez kifejezetten ritka volt nála, de nem tudott rá mit mondani. Szótlan volt néhány másodpercig, arra próbált rájönni, hogy mi járt a fejében, szerette volna szavak láncává formálni gondolatait, azonban képtelen volt kisilabizálni őket. Ryan ágyának háttámláját vizslatta a másik feje felett, különösnek találta a ráfestett virágmintákat, melyek minden bizonnyal kézzel készültek, és nagyon valószínű volt számára, hogy a fényképekről már oly jól ismert Clarissa mázolta fel őket.

Ryan a társa arcát figyelte, azt, ahogyan tekintete a falon, esetleg az ágytámlán kalandozott, arcizmainak rendülését minden alkalommal, mikor felfedezett valami újat a szemével, ajkainak édes mozdulatlanságát, hajának bársonyosságát és azt, ahogyan az ujjaira omlott, miközben kezével kobakját tartotta.

Végül a lány úgy határozott, hogy nem felel, inkább csak felült, és hallgatta a mámorító csöndet. Odakint illuminált állapotú fiatalok óbégattak, azt hihették, hogy övék az egész világ, a csillár égői hallattak egy kis csendes zümmögést, melyet majdnem teljesen elnyomott a lenti televízió zaja, melyből idétlenebbnél idétlenebb műsorok üvöltöttek, és melyeket Matthew hahotázással kommentált. Ryan egyenletesen vette a levegőt, kiszívta-befújta, kiszívta-befújta, majd kisvártatva felpattant, megtett néhány lépést, aztán megszólalt:

- Legjobb lesz, ha apa lent alszik a helyén, különben a végén még kiborul, de te csak maradj itt az ágyamban, én meg majd itt alszom melletted a földön - ismertette az ezzel kapcsolatos tervét a fiú, remélve, hogy a másik rábólint, és így is lett.

- Rendben. De tudod, még csak alig múlt tizenegy, az én biológiai órám meg hajnali egy felé szokott takarodót jelezni, szóval ha nem bánod, én még nem lőném fel a pizsamát - húzta maga alá a lábai Nicolette, arra várva, hogy a házigazda felajánljon valamiféle programot, ugyanis fogalma nem volt arról, hogy mivel üti el egy normál ember az idejét karácsony este.

Úgyhogy azt csinálták, amivel Ryan az eddig életét töltötte: semmi világmegváltót. Bekapcsolták a srác MacBook-ját, aki bevezette a másikat a különböző közösségi portálok világába, együtt kuncogtak kedvenc vloggerén, Tyler Oakley-n, és így leltek rá arra a videóra is, melyben egy szőke bige két melltartóval próbálja nagyobb keblek látszatát kelteni, és bármilyen meglepő, de sikerül is neki, így utólag pedig mindketten nevettek az ügyön. Nicky rákeresett pár olyan oldalra, melynek nagy részét ő szerkesztette, valamint néhány olyan logót is mutatott a fiúnak, melyet ő készített. Ryan komolyan le volt nyűgözve, ami őszinte büszkeséggel töltötte el a kiválasztottat, ez pedig egy újfajta érzelem volt számára, melyet meg kellett tanulnia kezelni. Ezután Pixel Facebook-ját böngészték, ugyanis a kis kocka minden pillanatukat dokumentálta és megosztotta, ezért évekkel korábban történt esztelen partikat is rekonstruálni tudtak a felkerült képek segítségével. Majd következett pár elhunyt Patricia Fury, Nicky ismertette a mellette ülővel, hogy miféle módokon próbált már rálelni a családjára, akik minden bizonnyal egy félreeső faluban laktak, ahol nagy eséllyel sosem bukkan a nyomukra. Két röpke órára megfeledkeztek önmagukról, az őket szétválasztó különbségekről, a múltjukról, a problémáikról, és csak az önfeledt szórakozás maradt. A ágyon hason fekve böngészgettek az internet bugyraiban, egészen addig, míg mindketten közel álltak a végkimerüléshez. Hosszú, stresszes nap állt mögöttük, szükségük volt a pihenésre. Roxanne már régen a szobájában húzta a lóbőrt, Matthew pedig lejjebb halkította a tévét, de előrelátható volt, hogy reggelig bámulja majd a képernyőt, és az egész másnapot szunyókálással tölti. Az egyébként szigorú napirendjét csak ilyenkor az ünnepek alatt szegte meg, ez mindig nehéz időszak volt a számára, hát megengedett magának egy kis kikapcsolódást.

- Azért egy kicsit örülök, hogy elhoztál - ismerte be Nicolette, miután már mindketten a takaró alatt voltak. A lány Ryan hajdani fekhelyén hajthatta álomra a fejét, egy meleg paplan alatt, mely ellen semmi kifogása nem volt, a srác pedig mellette egy ütött-kopott matracon, melyet a garázsból rángatott elő, ahol inkább tároltak kacatokat, mint járműveket. - Furcsa, de mégis emlékezetes este volt.

- Egészségedre. Aztán nyugodtan szólj, ha nem tudsz elaludni, kerítek neked egy plüss hálótársat a pincéből - ajánlotta fel lovagiasan Ryan.

- Ha kérhetném, akkor legyen zöld, és csókoljon jobban, mint te - gúnyolódott Nicky, majd hallatott egy ártatlan, egészen halk kacajt.

- Hulk megfelel?

- Hulk?

Ryan fájdalmasan felsóhajtott.

- Megbuktatlak filmtörténetből, ugyanis sürgősen korrepetálásra szorulsz - közölte Ray Ray szárazon, mintha valóban egy életunt pedagógus lett volna.

- Taníts mester!

És csak mondták, mondták és mondták.

×♥×

Kedves olvasók!
Ez most egy rövidebb fejezet volt, remélem nem bánjátok. Mi a véleményetek róla?
Tegnap volt két éve, hogy elkezdtem blogolni, ennek tiszteletére pedig cikkes oldalamon közzétettem egy bejegyzést, mely tulajdonképpen Nektek is szól, örülnék, ha elolvasnátok.

Legyen sikerekben gazdag hetetek,

Bia