18. fejezet: Sötétség

John Newman - Losing Sleep

A teraszajtó üvegét már legalább egy órája verdeste az eső, mikor Ryan nem bírta tovább. A teljes sötétségbe burkolt nappalit már megszokta a szeme, így nagyjából be tudta azonosítani, hogy mi merre található. A plafont bámulta, miközben egyre feszültebb lett a zuhogó csapadéktól, kedve lett volna felvágni az ereit, egyszerűen képtelen volt megbirkózni ezzel a szituációval egyedül, és tehetetlennek érezte magát, elvégre nem tehette meg az őt megvendégelő Nicolette-el - aki nem volt a legjobb házigazda, elvégre Ryannek majd' kiszáradt a torka, és éhes is volt -, hogy felébreszti, mikor az nagylelkűen befogadta őt éjszakára, hiszen az otthoni egyedüllét gondolatától is gyomorgörcse volt. Így hát csak feküdt ott, éberen, akár egy házőrző kutya, és megpróbálta kizárni a különböző zajokat.

Amíg beszélgettek, fel sem tűnt neki, hogy a Nicky alatt lakó egy show műsort nézett a televízióban, mellette pedig vonyított egy kutya, az eső kopogásáról már nem is beszélve. Egy órája hallgathatta a különböző idegtépő zajokat, szinte már elviselhetetlenül vágyott egy cigarettára, és csak az lüktetett az elméjében, hogy valami rossz fog történni, valami rossz fog történni...

Bár Ray úgy hitte, hogy igen, de Nicolette korántsem aludt. Hátát az ágytámlának döntve dolgozott, hogy végre készen legyen legalább egy megrendeléssel, jócskán le volt maradva és a főnöke egyre morcosabbá vált ettől. Megpróbálta összeszedni magát, habár ez az utóbbi hét mozgalmasabb volt, mint az itt töltött öt év, és képtelen volt felfogni, hogy mindezt egyetlen srác okozta, akit még csak nem is kedvelt. Viszont Nicolette jól ismerte a szomszédoktól érkező neszeket, és amit őt érzékelt éjjel tizenegykor, az nem hasonlított semmire, amit korábban hallott, hiszen ez a nappaliból érkezett és egy frusztrált vendégre utalt. Bármennyire is utálta magát érte, de kimerészkedett.

A szeme egyelőre csak a sötétséget látta, még nem sikerült megbarátkoznia a fénytelenséggel, viszont jól ismerte már a terepet, így lassan közeledett a nappali kanapéja felé.

- Mi bajod? - támasztotta meg a kezeit a karfán, amin Ray lábai is pihentek.

- Anyu temetésének minden egyes mozzanatára emlékszem, de a legtisztábban Scotty bácsikámra, aki azzal vigasztalt a menet alatt, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket. Azóta eltelt tíz év és kiderült, hogy az öreg hazudott. Hülyeség amit az időről mondanak, ugyanúgy fáj, akárhány év telik el - közölte Ryan, és akármennyire is próbált erősnek mutatkozni, nem ment. Összetört, akár egy porcelánváza.

Ray körvonalai kirajzolódtak, ahogyan felült, hogy helyet csináljon maga mellett Nicolette-nek, aki lekuporodott a kanapéra, szorosan a fiú mellé. Térdeit maga alá húzta, és kényelmesen nekidőlt a másik oldalának, aki figyelmesen magukra terítette az előzőleg kapott pokrócot, az egyre hűvösebb klímára való tekintettel, mára már tudta, hogy kiszemeltje nem tűrte jól az alacsony hőmérsékletet. Mielőtt a lány megszólalt volna, Ryan elképzelte, hogy milyen lehet számára az ausztrál tél, olyankor minden bizonnyal begubózik a lakásába, felkapcsolja a fűtést és ki sem mozdul, amíg húsz fok fölé nem emelkedik a hőmérséklet.

- Mesélj anyukádról - biztatta a srácot ezen kérésével Nicolette, aki ezt a trükköt Annabelle nővértől leste el a zárdában, ő is mindig ezt kérte azoktól a gyerekektől, akik ismerték a szüleiket, mégis elvesztették őket. Talán Annabelle nővér volt az egyetlen, aki komolyan törődött az ott élő gyerekekkel, és nem holmi kutyáknak tekintette őket.

Ryan sosem beszélt szívesen Clarissáról, ezúttal azonban kivételt tett, elvégre tíz évnyi gondolat kívánkozott ki belőle. Rengeteg dologra vele kapcsolatban csak jóval az elvesztése után döbbent rá.

- Kiskoromban a barátaim mindig azt hitték, hogy anyu állati laza, sőt, néha még én is elhittem. Viszont ő csak ügyesen keverte a lapjait, minden lépésemet előre ismerte, pontosan tudta, hogy mit fogok csinálni és annak mi lesz a következménye, szóval hagyta, hogy a saját fejem után menjek, mert úgyis tudta, hogy majd a saját káromon megtanulom, hogy melyik a helyes út. Ő úgy gondolta, hogy attól, hogy ő megmondja mit csináljak, attól nem fogom megjegyezni és csak azért sem fogom úgy csinálni, viszont ha magamtól jövök rá, akkor annál inkább tanulok belőle - hadarta el egy szuszra. - Apa mindig azt mondta, hogy szakmát tévesztett, mert virágboltot vezetett, pedig kiváló gyermekpszichológus vált volna belőle, mert tökéletesen ismerte a kicsik gondolkodásmódját, fene tudja honnan.

- A szüleid jól kijöttek? - faggatta tovább a srácot Nicolette, és bár azt hitte, hogy ezzel csupán el akarta érni, hogy megnyugodjon és végre pihenhessenek, igazából tényleg izgatta a dolog.

- Szerintem sosem váltak volna el, ha nincs az a lövöldözés. Akkor ismerkedtek meg, mikor anyu még sarki üzletet vezetett, a huszonéves apu épp az aktuális barátnőjének vásárolt egy csokrot nála. Állították, hogy első pillanattól fogva vibrált köztük a levegő, de apu sosem volt az a magabiztos fajta, így először munkakapcsolat volt köztük, mert apu vállalkozó volt és szóba került, hogy szívesen belefektetne valamennyit az ígéretesnek tűnő virágboltba. Aztán végül, mikor apával szakított a barátnője, anya összegyűjtötte minden bátorságát és egy délután randira hívta. Mindig is ezt a döntését tartotta élete legjobbjának. Aztán kezdődött a rohanás, fél évre rá összeházasodtak, újabb fél évvel később megszülettem én, lenyugodtak és vártak nyolc évet a következő gyerekkel. Hat évvel később meg... - csuklott el Ryan hangja, annyi év után is, és bár tudta, hogy ez normális viselkedés, mégis szánalmasnak érezte magát. - Azt már tudod.

Nicolette nem volt biztos benne, hogy ilyenkor mi a helyes válasz, viszont úgy vélte ideje elterelni a témát kellemesebb vizekre.

- Inkább a gimnáziumról mesélj, nekem az kimaradt, megkaptam helyette Richardot. Melyik volt a kedvenc éved? - tudakolta a lány, és érezte, hogy végleg átvette a vezető szerepét a beszélgetésben, ha nem tartotta volna életben az eszmecserét, kialudt volna a láng. Bár nem lehetett biztos benne, de úgy vélte, hogy a rendes emberek így töltik a szombat estéjüket, ha éppen nem valami vad buliban hánynak egymásra.

- A tizenegyedik - vágta rá gondolkodás nélkül a kérdezett, mert bár sosem fogalmazódott meg benne ez így konkrétan, de határozottan az volt számára minden szempontból a legcsodásabb kilenc hónap. Nicky kérdően pillantott feléje a sötétben, mely valamiért mindkettejükből kihozta az őszinteséget és a gondoskodást, könnyebb volt így, hogy nem világította meg őket semmiféle fény, titkaik mintha a sötétség által nem terjedhettek volna tovább. - A legelső naptól fogva imádtam, Crystal Kensingtont mellém ültették kémián, Silly másodjára sem tudta elvégezni ezt az évfolyamon, szóval lebukott hozzánk, és harmadjára lett tizenegyedikes, Paige pedig az Afrikában töltött nyara után visszatért közénk. Tizenegyedikben volt Emily Dutch felülmúlhatatlan házibulija, azzal a rengeteg tequilával, abban az évben toldották meg a plázát egy második épülettel, és végre össze tudtam kaparni annyi pénzt, hogy vegyek egy saját szobát, oda fel tudtam vinni a csajokat, habár apu eléggé kiakadt miatta... amitől csak még jobb volt az egész - vigyorodott el ördögien a srác, bár Nicky csak sejteni merte, hogy jól látta a homályban. - De az alapján, amit eddig Richardról elmondtál, vele sem lehetett unalmas az élet.

- A kirohanásai egész üdítőek voltak - gúnyolódott Nicolette, miközben még közelebb merészkedett a mellette ülőhöz. Ryan egyfajta jelzésképp fogta fel ezt, karjait a lány teste köré fűzte, ujjait összefonta pocakján, erősen szorítva magához, hogy a házigazda érezhesse, többé nincs egyedül. Nem tudni miért, de ezen az éjszakán egyikőjük sem gondolkodott, nem léteztek kétségek, egyszerűen csak két ember voltak, akik kiadhatták végre, ami a szívüket nyomta, nem gondolva a másnapra, mely kínos jeleneteket vonhatott maga után. Elvégre azért van az éjszaka, hogy elmondjuk, amit másnap már nem tudnunk. - Mikor először találkoztam vele, tizenkét éves voltam, ő akkor volt huszonnégy, friss tanári diplomával, szakosodva a diszlexiásokra. Tulajdonképpen az ő segítségével estem túl a betegségem okozta nehézségeken, és éppen emiatt habarodtam bele tizenhárom éves koromra. Más lányok ennyi idősen a maguk tinibálványát istenítik, míg én őt imádtam feltétel nélkül, meg voltam győződve arról, hogy tökéletes, erkölcsös ember. Aztán egy napon, nem sokkal azután, hogy először együtt voltunk, kezdett erőszakoskodni, veréssel fenyegetett, úgyhogy órák után megadtam neki, amit kért, részben azért, mert rettegtem tőle, részben pedig azért, mert szükségem volt rá, ahogy neki is rám, egy egészen más értelemben. Később viszont, ahogy ráeszméltem, hogy kezemben van az életem, megkeményedtem és átvettem az irányítást, csak akkor feküdtem le vele, mikor én úgy láttam jónak, és az sem zavart, ha ütött, mert semmi sem tartott vissza attól, hogy visszaüssek - simított végig a lány Ryan összekulcsolt ujjain, nem volt zavarban, csupán kissé feszélyezte a téma, ezt eddig senkinek sem mesélte el ilyen részletességgel, Keith is csupán annyit tudott, hogy nem bánt vele jól a magántanár.

- Visszaütöttél? Attól nem lett rosszabb? - ráncolta a homlokát Ray, elvégre nap mint nap hallani a bántalmazott nőkről, akik tehetetlenek helyzetükben, bár azzal is tisztában volt, hogy Nicky nem volt egészen egyedül abban az időszakban, és nem is tűnt egy törékeny virágszálnak.

- Azt hiszem, hogy szerencsém volt Richarddal, mert nem volt túlságosan edzett, és bár könnyű szerrel lenyomhatott volna, a bennem tóduló adrenalinnak hála mindig sikerült visszaszorítanom őt éppen annyira, hogy lenyugodjon és lelépjen. Tegnap már mondtam neked, hogy a testemen szerzett sebek fel sem értek azokkal, amiket a lelkem kapott - nyelt egy hatalmasat a lány, miközben fejét beledöntötte a srác nyakhajlatába, így szinte teljesen háttal feküdt neki. - Ha megvertek fájt, de a véraláfutások idővel eltűntek, és volt otthon elég fájdalomcsillapító ahhoz, hogy az esetek után rendesen bekábítsam magam. Viszont a sebek, amit odabent mardostak, még csak nem is voltak foghatóak ehhez, mert emésztettek minden áldott nap, és gyűlöltem apámat azért, hogy így megkeserített engem és az anyámat.

Ryan érezte, ahogy a hátát a felsőtestének vető hölgyemény megremeg kezei alatt, és ezt kivételesen nem ő okozta. Fogalma sem volt miért, de egyik kezével kisöpörte a lányka haját a nyakából, és nyomott egy puszit a bőrére, mintha ezzel elfeledtethette volna vele azt a rengeteg szörnyűséget, ami érte. Vágyott rá, hogy érintésével kitörölhesse kiszemeltje memóriájából azokat a borzalmakat, melyek miatt ilyen merev és elérhetetlen lett. Viszont azzal is tisztában volt, hogyha mindez nem történt volna meg, sosem vált volna belőle jégkirálynő, és talán sosem találkoztak volna.

- Emlékszem, egyszer Sunshine szüleinél tartottunk egy szolidabb partit, csak az volt ott, aki tényleg számított, visszafogott mennyiségű alkohol, plusz semmi drog. Ez már a végzős évünkben volt, de azt hiszem, sohasem röhögtem még annyit, mint akkor. Silly a minimális mennyiségű pia ellenére azt hitte a nappaliban lévő emberalakot ábrázoló szoborról, hogy valódi ember, és bár nem zavarta, hogy az illető nem csókolt vissza, elég intenzív nyelvmunkát láthattunk a részéről. Natasha Boyle gyönyörű, derékig érő fekete hajába Pixel merő véletlenségből belenyisszantott egy ollóval, amit éppen nekem hozott, mert a szívószálakat kellett megmetszenem. Viszont mentségére szóljon, hogy Natasha csúcs volt felnyírt hajjal is, szóval nem volt harag köztük. Paige a félhomályban azt hitte, hogy én vagyok Eric Kent, az aktuális pasija, úgyhogy lényegében rám vetette magát, aminek az lett a vége, hogy Eric kiütött engem, amiért le akartam nyúlni a nőjét, mire Pixel behúzott egyet Ericnek, Nate meg csak úgy találomra nyakon öntött valakit sörrel, történetesen engem. De valamiért mindezek olyan abszurdnak hatottak akkor, az érettségi időszak közepén, részben már agyhalottan, félve a búcsútól, hogy a buli felét a földön fetrengve töltöttem, sírva a röhögéstől. Aztán persze megdöntöttem Natashát, ami szintén nem volt mellékes - bökte ki még ezt is Ryan, úgy érezte, hogy társa nem fogja elítélni mindezekért, ő nem várta el, hogy makulátlan legyen a múltja.

Nicolette nem egészen értette, hogy miért közölte ezt vele így a srác, várta a folytatást, a lényeget vagy a tanulságot, aztán mivel ez csak nem akart megérkezni, rákérdezett:

- Miért mondtad ezt most el nekem?

- Mert eddig azt hittem, hogy az volt életem legjobb estéje, de ez épp megdőlni látszik - mosolyodott el Ray Ray akaratlanul is, aztán ahogy Nicolette felpillantott rá, fészkelődött egy darabig, majd magával húzva a lányt is, lejjebb csúszott a kanapén, fekvőhelyzetbe. Babráltak egy darabig Nicky hajával, ami csak nem akart engedelmeskedni, belemászott a srác arcába és beakadt közéjük, végül azonban némi mókás szitkozódás és kuncogás után elhelyezkedtek, Ryan a hátán fekve, kívül, vészesen közel a leguruláshoz, Nicky pedig hátát a kanapé hátuljának nyomva, szorosan ölelve vendégét, aki nem sokkal később a takarót is gondosan magukra húzta. Attól a pillanattól fogva, hogy így megnyíltak egymás előtt, az együtt alvás kérdése már fel sem vetődött közöttük, természetesnek hatott, habár szigorúan ruhában.

Negyedik repedés.

Az már csak reggel futott át az agyukon, hogy mennyivel kényelmesebb lett volna, ha ugyanezt az összebújást áthelyezték volna az ágyba, ahol rendesen el is fértek volna. Úgy Ryan nem kötött volna ki a földön, Nicky pedig nem arra ébredt volna, hogy mindene sajog a természetellenes póztól, amit időközben, alvás alatt felvett.

×♥×

Kedves olvasók!

Folytatódott a már korábban is jelentős kitárulkozás, megnyílás, főszereplőink egyre jobban megismerhetik egymást. Mire számítotok a következő reggel kapcsán?
Boldog februárt mindenkinek, elképesztő, hogy már két teljes hónapja fut az oldal, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy útjára indítottam a blogot, én még mindig a novembernél tartok, akkor még csak álmodtam arról, hogy egyszer itt fogok tartani.

Nagyon hálás vagyok mind a negyven feliratkozónak, hatalmas öröm ez nekem! ♥

Legyen csodás hetetek,

Bia