12. fejezet: Tengeren

Train - Mermaid

A kikötő egészen picike volt, csak egyetlen a sok közül. Itt jobbára csupán a dokkok közelében élő hajósok tárolták csónakjaikat, ladikjaikat, nagyobb méretűekkel nemigen lehetett találkozni. Hat-hét hosszú, fával burkolt móló tört magának utat a vízen, Pixel pedig már legalább tizenöt perce ácsorgott a bikák kereszttüzében.

A kikötőhöz épített motel parkolójában tették le a motort.

- Na, hogy tetszett? - tudakolta a srác, amint egy fagyizó mellett elhaladva a víz irányába lépdeltek. A Nap erőteljesen sütött, így magában szitkozódva elkönyvelte, hogy megfeledkezett a napszemüvegéről.

- Mármint az, hogy hozzám dörgölted a gusztustalanságodat, miközben a légáramlástól majd megfagytam? Nem volt egy életre szóló élmény - ábrándította ki a reménykedőt, aki abban bízott, hogy megkedveltette ezt a fajta közlekedési módot a lánnyal. Elvégre még egy hétig így akarta őt furikázni.

- Majd kölcsönkérem Pix apjának terepjáróját - biztosította a kiválasztottat afelől, hogy ezentúl kényelmesebb utazhat.

Drága okos telefon, márkás cuccok, motorcsónak és terepjáró? Üdv a sznobok klubjában! - gondolta Nicolette.

- Nem szükséges. Ezen utazás után remélhetőleg lenyugszol és nem keresel többet - célzott erőteljesen a lány arra, hogy innentől kezdve szeretne nyugalmat.

- Erre nem vennék mérget - jegyezte meg egy megnyerő vigyorral Ray, kár, hogy ez ennél a nőnél nem hatott.

A mólón végigcaplatva mindkét oldalról vitorlások és csónakok övezték útjukat, míg el nem értek Pixel elégedetlen képéig.

- Már vagy egy órája várok, mi a rák volt veletek? - érdeklődött, bár hidegen hagyta a válasz. - Menjünk már!

A himbálózó csónak elég szorosan ki volt kötve ahhoz, hogy Ryan egy lépéssel bent találja magát. Tiszta jószág volt, Mr. Santiago rendben tartotta. A csepp alakú csónak hófehér fedélzetét - melyet vajszínű, felfújható hurkák öveztek - a farhoz erősített fekete motor csúnyította, orrában háromszög alakú, párnás ülőhely fogadta a vendégeket, mely alatt a különböző eszközöket tárolták. Középen a vezető számára kialakított konzol szélvédővel volt ellátva, valamint néhány műszer is hozzá volt erősítve, melyek többek között a vízmélységet is kimutatták. Hátul egy fémkereten egy ausztrál zászló lobogott, valamint éjjel használatos, felkapcsolható, különböző színekben pompázó lámpák.

Ryan a kezét nyújtotta a lány felé, hogy besegítse a járműbe, azonban Nicolette - sokadjára - egy lenéző pillantással illette, majd segítség nélkül lépett edzőcipőjével a hurkára, hogy onnan lehuppanhasson a fedélzetre. Kissé furcsán érezte magát, nem igazán akarta a napját ezzel a két idegennel tölteni, azonban ha már egyszer rábólintott, akkor nem futamodott meg. Ray ledobta a magával hozott holmikat az orrba, Nicolette mellé, aki időközben helyet foglalt.

Pixel gyakorlott mozdulatokkal oldotta el a kötelet mindkét bikáról, majd csatlakozott a többiekhez a hajóban, hogy aztán kiirányítsa apja szeme fényét a kikötőből, egészen lassú járáson tartva a motort, miközben hevesen tekergette a kormányt, nehogy nekiütközzenek egy szomszédnak. Haverja kezében ott volt a csaknem másfél méteres csáklya, hogy azzal segítse Pierre munkáját, ha esetleg túl közel sodródnának egy vitorláshoz.

Nicolette megbabonázva figyelte őket. Neki sosem adatott meg egy ilyen hűséges társ, aki szavak nélkül is tökéletesen érti a másikat.

A többi kihajózott kapitány járművei közt szlalomozva próbáltak kikerülni az öböl zsúfolt részéből, még egészen lassan haladva. Ryan helyet foglalt a lány mellett az orrban, strandpapucsát ledobta a lábáról és maga alá húzta őket, miközben Nicolette a nyüzsgő kormányost figyelte.

- Nem vagytok kajásak? - tudakolta, rábökve a mögötte elhelyezett hűtőtáskára. - Van szendvics, meg energiaital, meg kóla.

- Tudtam, hogy hoznom kellett volna magamnak külön valamit - dünnyögte Nicolette, felismerve, hogy ha belekóstol ezek bármelyikébe, kiütésekkel tér haza, ha egyáltalán hazatér.

- Nekem dobhatsz egy Hellt - nyújtotta a kezét Ryan, felkészülve a hűsítő ital érkezésére, csakhogy Pixel éppen intett az egyik vitorlás utasainak, ráadásul manővereznie kellett, a mélykék vizet sűrűn pettyezték a fehér pontok.

- Öcsém, gyere ide, azt' vedd el - vetette oda a srác, így a szomjas kénytelen volt felállni, hogy magához vegye az energiaitalt a kék hűtőtáskából.

Nicolette a víz felé fordult egész testével, lehámozva magáról mindkét csukáját. Karjait megtámasztotta a hurkán, úgy kémlelte a felszínt. Végtelensége egészen addig nem is tűnt fel, míg a Port Phillip elnevezésű, méreteihez képest egészen sekély öböl azon részére nem értek, ahol már egyre kevesebb volt körülöttük a hajós. Nem volt különösen erős szél, így a fodrozódó vízfelszín alig mozgatta az álló helyzetű csónakot. A kiruccanás alkalmával először érezte úgy, hogy ha egy egészen kicsit is, de megérte rábólintania.

- Gyönyörű - nyugtázta Pixel, ahogy nagyot szippantott a levegőből. - Előbb fürdés, aztán repesztés? Hm? Mit szóltok?

- Én nem fürdök - rázta meg a fejét Nicolette, majd Ryanre pillantott, aki felpattanva már húzta is elő a zsebeiből a kétrészes fürdőruhát. - Azt hittem, hogy a megtűrt kishúg végül nem szánt meg - ráncolta a homlokát értetlenül.

- Hallottad a vitát? - hökkent meg a srác, miközben feléje nyújtotta a szerzeményét, azonban Nicolette-nek esze ágában sem volt elvenni. - Nicky, figyelj...

- Nicolette - sóhajtott fel lemondóan a lány, tudta, hogy már sosem lesz képes megértetni a másikkal, hogy ez a neve -, még mindig.

- Át tudsz öltözni, amíg mi bemegyünk a vízbe - ajánlotta fel Pix, azonban nem volt tisztában azzal, hogy nem ez a probléma.

Már öt éve nem látta senki a hófehér testét, mely pontosan olyan volt, mint a felhők az égen - furcsa formájú és színtelen. Nem érdekelte, hogy mit gondol róla a két srác, hidegen hagyta, hogy az éppen aktuális szépség sztenderdeknek nem felelne meg az alakja, valamint az sem zavarta volna, ha látják meztelenül. Számára ezek a dolgok nem számítottak, nem volt mit szégyellnie, már régen felismerte, hogy tökéletesen boldog lehet mindezek nélkül. Nem próbált megfelelni másoknak, viszont az, hogy levesse lassan már bőreként funkcionáló öltözékét, melytől csak az esténkénti tusolás alkalmával szabadult meg és váltott át, egy hatalmas lépés volt számára. Az, hogy két teljesen idegen srác előtt fürdőruhára vetkőzzön és megmártózzon a tengerben, sosem volt számára mindennapi. Csakhogy tisztában volt azzal, hogy Keithnek, mint mindig, ezúttal is igaza volt: nem engedhette, hogy fenntartásai megkeserítsék életét. Nem félt ő semmitől - azonban volt benne egy kicsi félelem, mikor elvette a vele szemben álló sráctól a ruhadarabokat. Talán Ryan nem volt érdemes arra, hogy Nicolette egy icipicivel közelebb engedje őt magához, ám akkor már nem volt visszaút.

A tűző nap fényében mindkét srác megszabadult a felsőjétől, majd a konzol takarásában felöltötték hosszú fürdőgatyáikat. A mélységmérő 6,2 métert mutatott, viszont egyikük sem tartott süllyedéstől vagy fulladástól. Nagy nehezen előhalászták az orrban lévő tárolóból az összecsukható horgonyt, majd a farhoz erősítve leeresztették a vízbe, hogy ne sodródjon messzire a csónak.

- Mennyire lehet hideg? - tudakolta Pixel, mert a hőmérsékletet elfelejtette leellenőrizni a műszereken.

Ő és Ray már a hurkán álltak, ugráshoz készen, így ez nem volt éppen a legmegfelelőbb alkalom a kérdés feltételére.

- Derítsd ki! - pillantott rá a másik, majd nem tétovázva, anélkül, hogy Pierre védekezhetett volna, apró csobbanással csapódott bele a vízbe, amibe Ryan lökte. Nem sokkal később, miután felhagyott az önfeledt kacagással ő is bevágta magát egy szaltó kíséretében.

- Arrébb uszikálunk, úgyhogy nyugodtan öltözz - biztosította afelől a lányt Pixel, hogy nem fognak leskelődni. Még akkor is, ha tulajdonképpen éppen ez volt a szándékuk.

Nicolette meggyőződött arról, hogy a két debil egymással volt elfoglalva, így a cipzár lehúzását kísérő jellegzetes hang után korábbi ülőhelyére tette az összegyűrt pulóvert. Kezei közé fogta a zöld, falatnyi méretű fürdőruha foszlányokat, melyek úgy festettek, mintha egy normális darabot szétcincált volna egy kutya, neki pedig csak ezek a cafatok maradtak volna. Félretette, majd miután megszabadult zoknijától, ideje volt elnyűtt, sokat látott nadrágjától is megválnia. A fekete anyagot lecsúsztatta csípőjéről, majd a vizet kémlelve - háttal állva az egyelőre egymást fröcskölő srácoknak - kilépett belőle, hogy azt is a többi mellé helyezze. Halvány színű, bokszer stílusú alsónemű volt rajta, melyet ezer évvel ezelőtt vásárolt, már arra sem emlékezett, hogy pontosan hol. Tény, hogy tizenhét éves kora óta nemigen változtak a méretei, így egészen nyugodtan elhordta akkori ruháit is. Egynéhány szürkés színű felsőn és buggyos nadrágon kívül viszont csak ritkán öltött magára mást. Egészen lassan húzta le magáról pólóját, majd ijesztően hosszú haja megcsapta a hátát.

- Most, haver, most, most, most! - ütött egyet főhősünk vállába Pierre, amint észrevette, hogy a kiszemeltjük már fehérneműre vetkőzött. Felhagytak egymás fröcskölésével és nekiszentelték teljes figyelmüket, hogy alaposan kielemezhessék testének minden porcikáját, hiszen ritka rálátásuk volt egy jégkirálynő majdnem teljesen csupasz testére. Valamivel több, mint száz méter távolságból is tökéletesen ki tudták venni vonalait, és Ryan már szóra nyitotta száját, mikor belé fagyott mindenféle gondolat.

Nos, az ócsárlás elmaradt, ugyanis Nicolette karcsúsága még Cassandra Thomaséval is felvette a versenyt, pedig az a hölgyemény egy kész szobor volt, mesterien faragott alakjával. Igaz, hogy Nicolette domborulatai - elöl-hátul - a tinédzserkort idézték, úgy álltak meg a fejlődésben, mint Sylvester agya. Mégis, a maga módján volt észveszejtően gyönyörű. Legalábbis Ryan számára, aki csaknem egy hete szűzies életet élt, így egy pár kósza tinccsel fedett női alak már nagy hatással volt rá.

- Rosszabbra számítottam - ismerte be Pixel, kissé eldeformálódott arckifejezéssel, nem igazán tudta eldönteni, hogy mit gondol. Lábával a vízben rúgkapált, hogy fönn maradhasson, miközben várta spanja reakcióját, ami valahogy félúton turbulenciába keveredett. - Mi van, csak nem tetszik? - vonta össze szemöldökeit a srác, ahogyan tekintetét barátjára emelte, aki transzba esve figyelte, ahogyan a csónakban álldogáló személy megszabadult melltartóként funkcionáló topjától, bár pozíciójának hála nem láthatott semmit belőle elölről.

- Öhm...

Mindössze ennyit volt képes kinyögni, többre nem volt képes. Férfias érzés kerítette hatalmába, ami bár nem volt nála ritka, ezúttal egészen másmilyen volt.

- Komolyan, haver, komolyan? - kuncogott a kütyümániás, mialatt a jármű utasa leült, hogy úgy folytassa öltözködését, így megfosztva a srácokat a látvány érdekes részétől. - Tényleg fickós lettél?

- Öreg, nem vagyok fickós! - védekezett azonnal a vádolt, viszont suttogva nem volt túlságosan meggyőző, azonban ha nem akarták felhívni magukra a figyelmet, akkor halknak kellett maradniuk. - Csak tetszik amit látok, oké?

- Ezt utoljára Hank Hart házibulijában mondtad, három perccel azelőtt, hogy lefeküdtél Crystal Kensingtonnal - emlékeztette erre a releváns tényre Pixel. - Először - tette hozzá.

- Utálom a hülye memóriád! - nyilvánította ki nemtetszését Ray (pedig ami azt illeti, ennek ő is mestere volt), majd nagyot csapott a víz mélykék felszínére, mely hangsúlyban volt az említett emlékezőbajnok szemeinek színével.

Nicolette beleereszkedett a vízbe a hurka oldalán lévő fogantyú segítségével, és bár őrjítően vérfagyasztónak találta hőmérsékletét, egy szót sem szólt miatta. Hátára fordult a vízen, így a sós víz minden egyes hajszálát nedvessé tette. Itt, a Tasman-tengeren igazán súlytalannak, békésnek érezte testét-lelkét, mintha egy rövidke másodpercre minden megszűnt volna létezni, egyedül ő lett volna a világon. Egészen addig tartott idilli pillanata, amíg Ryan el nem kurjantotta magát, mert Pixel egy jól irányzott csapást mért tarkójára, miközben egyre közelebb merészkedtek a lányhoz.

- Óvatosabban! - adott magyarázatot az ütésre a kiadója, ugyanis Ray véletlen majdnem elszakította a vízálló telefontokjának nyakba akasztó zsinórját.

- Komolyan nem tudsz meglenni nélküle? - érdeklődött Nicolette, hiszen a srácok már elég közel voltak hozzá ehhez. Gyengéden rúgkapált lábaival, mialatt az alatta elterülő világra tapadt tekintete. A mélységek miatt nem láthatott le a fenékig, azonban már maga a tengerkék szín is igézően hatott rá, nem gyakran látott ehhez hasonlót.

- Komolyan - felelte Pierre nevetségesen természetesen hangnemben. - Telefon nélkül olyan vagyok, mint a müzli tej nélkül - cifrázta tovább, Nicolette pedig néhány pillanatig meg sem tudott szólalni. Mintha egy tízévessel kommunikált volna.

- Költői hasonlat - bólintott párat szarkasztikusan, majd muszáj volt feltennie a következő kérdés, mert ez már rég nem hagyta nyugodni: - Hány évesek vagytok?

Háromszögű alakzatot formáltak, mindannyiuk haja csuromvizes és sós volt, alattuk apró halak cikáztak, mintha ösztönösek siettek volna elhúzni alattuk.

- Huszonnégy - vágta rá a háromszög egyik sarka, Ray Ray, és bár magabiztossága arról árulkodott, hogy nem hazudik, Nicolette kételkedett.

- Lehetetlen - állapította meg, azzal alaposan, behatóan szemügyre vette őket. - Úgy néztek ki, mint a tizenkilenc évesek - jelentette ki, bár nem volt dolga elég emberrel ahhoz, hogy ezt ilyen biztosan, ilyen sebesen leszűrje. Ráadásul az igazat megvallva Ryan meglepően férfias külsővel rendelkezett kora ellenére. - És úgy is viselkedtek - toldotta meg mondanivalóját egy alig észrevehető, halvány mosollyal.

- És úgy is teljesítünk - kacsintott sokatmondó hangsúllyal Pixel, mire Ryan oldalba bökte, majd fejével a távolba döfött párszor, hogy a srác számára is egyértelmű legyen, hogy időszerű már a lelépése.

Pierre arrébb pancsolt, hogy kettesben hagyja a párt.

- Mesélj valamit - kezdte egy kéréssel Ray, nem tudva, hogy mi lenne egy ilyen alkalomhoz illő nyitómondat, mikor végre egyedül maradtak. - Miért lettél olyan feminista? - tudakolta, erre a kérdésre pedig Nicolette felhorkant.

- Nem vagyok feminista - tiltakozott a lány, amint kicsivel hátrébb evezett, hogy tisztes távolságban legyen kérdezőjétől. Maga sem tudta eldönteni, hogy mit keres itt, mostanra már értelmetlennek érezte Keith monológját is, mintha Ryan miatt az egész értelmét vesztette volna. Sosem volt még hasonló helyzetben, nem értett a férfiakhoz, nem tudott bánni velük, fogalma sem volt, hogy miként kezelje ezt a helyzetet. Azonban az előtte úszkáló srác is hasonlóan érzett; nem értett ő annyira a nőkhöz, mint azt korábban gondolta. Könnyen levette őket a lábukról, a lepedőakrobatikájában nem volt kivetni való, csakhogy tapasztalatai, jól bevált fogásai, bókjai ennél a hölgyeménél mit sem értek, mint halottnak a csók. Tézisei, elméletei megdőlni látszottak. - Csupán utálom az embereket. Az emberek hülyék.

- Hülyék? Miért? - kérdezett rá őszinte érdeklődéssel hangjában, melyet ezúttal nem csak megjátszott, hiszen valóban szerette volna megfejteni az áldozat gondolatait. Nem volt még egy olyan állat, mely ilyen kíváncsian állt prédájához.

Nicolette nem volt benne biztos, hogy szeretne felelni, hiszen miért engedelmeskedett volna egy idegen kérésének. Továbbra sem bízott a fiúban, kételyei voltak vele kapcsolatban, mégis úgy gondolta, hogy ezzel nem veszíthet semmit. Nem tartott attól, hogy esetleg idővel érezni kezdene valamit zaklatója iránt, hiszen sosem volt az a fajta, aki könnyedén megkedvel másokat.

- Példának okáért vegyünk téged - választotta ki delikvensét, mire a nevezett villantotta hófehér mosolyát, akár egy fogpasztareklám főszereplője. - Az alany nem boldog - rázta meg a fejét Nicolette, hogy lehervassza a másik vigyorát, majd magyarázatba kezdett: - Melbourne minden nője utánad epekedik, neked pedig én kellek. Szerinted ez normális?

Ryan hirtelenjében jó néhány fokkal hűvösebbnek érezte az őt körülölelő víztömeget, még talán társánál is jobban fázott. Eszébe ötlött, hogy nyolc nappal később lezárul a határidő és neki soha többé nem kell majd keresnie őt. Belegondolt, hogy vajon akkor milyen következtetéseket von majd le a fajukról. Másrészről viszont egyre inkább úrrá lett rajta a kétely magával kapcsolatban, hiszen eltelt hat nap, de az eredmény eddig egyenlő volt a nullával. Igaz, hogy rávette őt a kimozdulásra, de mit ért el vele? Az égvilágon semmit.

Ryan távolba révedő arcát látva Nicolette folytatta:

- Vagy ott van Taxi - nyúlt egy újabb példához a lány, ezúttal Pierre személyében. - Úgy viselkedik, mintha a pingpongütő méretű készüléke nélkül nem érne semmit. Badarság! Így se, úgy se ér semmit.

- A neve Pixel, a telómérettel meg csak kompenzál - vonta meg a vállát lazán, elég hangosan ahhoz, hogy az említett erre feléjük kapja a fejét, majd méltóságteljesen bemutasson Ryannek.

Nicolette szemébe erősen világított a Nap, fejbőrét felperzselte, azonban egész testében remegett. A hűvös víz lehűtötte a testét, szervezete különösen érzékeny volt erre az alacsony hőmérsékletre. Csupán hab volt a tortán, hogy a fizikai terhelés - ez esetben a szorgalmas kapálózás a víz alatt - nem tett jót betegségének, mellkasa is kissé szorítani kezdett. Ahogy Ray kezeivel a vízfelszínt simogatta és megpróbálta magába szívni a mélykék tenger gyönyörű látványát, elhúzott mellettük egy vitorlás, majd ahogy tekintetével követte a járművet, feltűnt neki, hogy a lány szabályosan vacogott, ajkai természetellenesen lilák voltak, bőre a szokásosnál is sápadtabban festett. Nem segített a helyzeten, hogy reggel óta nem ivott egy korty vizet sem, valamint gyomra is rendesen korgott már. Az égre emelte a tekintetét és megbánta a percet, mikor igent mondott erre a kiruccanásra.

- Hiszen te átfagytál! - állapította meg meglepetten a srác, majd izmos kezeivel át akarta ölelni az egyre lassabban rúgkapáló lányt, benne viszont még volt annyi tartás, hogy ez elől kitérjen. A békés vízfelszínt felkavarta a vitorlás érkezése majd távozása, így körülöttünk hullámzott a felszín. - Pix, gyere segíteni! - utasította rémülten az újra és újra víz alá bukó búvárt, aki leginkább egy halászó kacsára emlékeztetett, ahogy hátsófelét égnek emelve a tengeri világot kémlelte a hajóból begyűjtött búvárszemüvegén át.

Közös erővel segítették be a lányt hátul, ahol a motorba és a fémkeretbe kapaszkodva egész könnyen vissza lehet mászni a csónakba. Nicolette-et leültették az orrba, belecsavarták két törölközőbe - ezzel felemésztve készleteiket -, ő meg csak hagyta, hogy rongybabaként ide-oda ráncigálják. Túlságosan kimerült a kutyaúszásban, túlságosan kiszáradt a hőségben és túlságosan lehűlt a tengerben.

Jó tíz percig csak ült ott, felhúzott térdekkel és csuromvizes hajjal. Ryan előtte térdepelt, készen arra, hogy minden kívánságát teljesítve azonnal pattanjon. A helyzet korántsem volt olyan súlyos, mint ahogyan azt a srác gondolta, Nicolette szervezete egyszerűen csak nem reagált jól a hideg vízre és a megerőltetésre. Ray még magát is meglepte azzal, mennyire komolyan megijesztette ez a szituáció. Az érintett lassan kezdett magához térni, miután Pixel talált neki egy üveg ásványvizet a hűtőtáska aljában, melyet apja helyezhetett el azzal a szándékkal, hogy ezzel mossa le sós testét a fürdőzések után. Vonakodva fogadta el még ezt is, hiszen nem a megszokott otthon leszűrt folyadék volt az, de végül is a semminél jobb volt, így felhajtotta az egészet.

- Nagyon sajnálom - szólalt meg végül az előtte térdelő fiú, készen arra, hogy Nicolette életerejét visszanyerve dührohamban törjön ki, amiért ilyen veszélyeknek tették ki.

Nicolette azonban egy szót sem szólt, távolba révedő tekintettel arra próbált rájönni, hogy mégis mi a fenét képzelt. Nem rázta meg különösebben az iménti eset, csupán meglepetten tapasztalta, hogy ennyire hozzászokott a teste a lustálkodáshoz, rendszeres étkezéshez és a hőséghez. Azonban arra elég volt, hogy ráébressze mennyire gyerekesen viselkedett. Azzal áltatta magát, hogy ez az idegen az egész életét felforgatva csodálatos élményekben részesíti majd, csakhogy rá kellett döbbennie, hogy még ha ez így is történne, életben kellett tartania magát, ha másért nem, akkor édesanyja és macskái miatt. Nem engedhette meg magának, hogy kiruccanjon otthonról két rosszfiúval, akiket alig ismert, akár a tengerbe is hajíthatják, meggyilkolhatják, de egyszerű baleset is érheti. Bármennyire is kecsegtető volt annak gondolata, hogy a tényleg éljen, nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy felelőtlenül veszélyeztesse létét. Egyrészt háziállataira kellett gondolnia, akik minden bizonnyal néhány nap alatt kimúlnának a lakásban, tekintve, hogy az égvilágon senki sem sietne a segítségükre, ha gazdájuk esetleg elhunyna, talán valamelyik cégi dolgozó bevinné őket egy menhelyre, de többre nem számíthattak a szőrmókok. A másik tényező édesanyja volt. Nem lehetett olyan önző, hogy eldobja magától azt, amiért ő kilenc hónapig küzdött, amiért életét adta, ráadásul mindennél jobban szerette volna meglelni nyughelyét. Ráébredt, hogy bár édes megnyugvás lett volna a halál, egyelőre még nem volt itt az ideje.

- Vigyél haza - motyogta a lány szinte alig hallhatóan, saját gondolatainak a hatása alatt állt, nem is sejtette, hogy ilyen mélyen érintik ilyesmik, költözése óta nem volt gyakori, hogy érzelmek törtek rá.

Ryan számára ez a két suttogott szó is elég volt arra, hogy intsen Pixnek, aki erre elkezdte bevenni a horgonyt.

×♥×

Kedves olvasók!

Íme, ez lett a vége a kiruccanásnak. Ilyesmire számítottatok?

Remélem, hogy sikerül visszarázódnotok az iskolai életbe, és jól zárjátok a félévet, valamint továbbra is kívánok rengeteg kitartást a vizsgázóknak és felvételizőknek, sikerülni fog!

Hálásan köszönöm az előző fejezethez érkezett megjegyzéseket és pipákat, ti vagytok a legjobbak! ♥

Millió puszi,

Bia