20. fejezet: Messze

Simple Plan - Jet Lag

Hajnalban Nickynek nem volt szüksége ébresztésre, ugyanis három órától fent volt. Képtelen volt lehunyni a szemét, az este megrázó élménye újra is újra lepergett előtte, mint egy film, melyet egyszerűen nem lehet kikapcsolni. Elsősorban az bökte a csőrét, hogy bement oda, és csakis másodsorban az, hogy komolyabb baja eshetett volna. Azonban mielőtt rendesen végiggondolhatta volna, hogy mi vitte őt arra, hogy Ryan miatt önként és dalolva jelentkezzen egy halálfutamra, Pixel kopogtatott veszettül az ajtaján, valamikor öt óra tájt.

- Kész vagy? - tudakolta a srác, akin egy apró jelét sem látta kialvatlanságnak. Mintha egészen kisimult volna attól, hogy egy szemhunyásnyit sem pihent Ryannek köszönhetően, akit komolyan helyre kellett tennie.

- Ő kész van? - kérdezett vissza Nicolette.

- Lent vár, bocsánatot akar kérni - világosította fel Pixel, nehogy meglepetésként érje a kiválasztottat Ryan kirohanása, miután egész éjjel másról sem beszélt, csak róla.

Nicolette bólintott, majd magára kapott egy pulóvert a korai órára való tekintettel - fel volt már öltözve, hogy azonnal tudjanak indulni -, bezárta maga mögött az ajtót, és Pix oldalán lebattyogott a lépcsőn.

Kilépve a friss reggeli levegőre, egészen meghökkentő látvány fogadta. A fehér furgonnak támaszkodva nem éppen az a férfi várta, akire számított - illetve nem olyan külsővel, amilyenre számított. Mikor néhány órával korábban elváltak, Ryan inkább tűnt kilakoltatott alkoholistának, aki pillanatokon belül lehányja magát, mint annak a fess úriembernek, akinek a szerepében ezúttal tetszelgett. Nem viselt különösebben formális holmikat, de határozottan megváltozott. Sörénye rendezettebb, kevésbé kusza szövedéket alkotott fejtetőjén, arca egészen feszes, fiatalos hatást keltett, kiütköző borostáinak nyoma sem akadt. Hófehér, enyhén gyűrött inget viselt, no meg egy farmert, de nem az elnyűtt fajtát, hanem egy tiszta, frissen mosottat.

Ryan ellökte magát a járműtől és néhány hosszú lépéssel a lány előtt termett, aki talán ismeretségük óta először valóban úgy érezte, hogy illett volna rendesen felöltöznie. Még akkor is, ha csak a reptérig kísérte az egyébként rádiós hírközlőt, tehát a dolognak az égvilágon semmi jelentősége nem volt.

- Hölgyem - nyúlt Nicolette karja után, hogy kezet csókolhasson neki, ám az nem értve szándékát, inkább elrántotta azt, mire Ryan nemes egyszerűséggel meghajolt előtte, Pixel pedig alig hallhatóan felhorkant. - Kérem, Ms. Fury, nézze el szerény személyem oly faragatlan modorát, mellyel Önt illettem tegnap éjjel. Ön nem szolgált rá ilyesféle durvaságra, melyet azóta már számtalanszor megbántam, kérem, bocsásson meg nekem! - kérte Ryan, úgy, hogy teste eközben majdnem tökéletes derékszöget zárt be, így cipője orrát fixírozhatta mondandója közben. Felnézett: - Bocsika?

Nicolette nem igazán tudta mire vélni ezt a hangnemet, jobb híján a nem sokkal mögötte álldogáló Pixelhet fordult segítségért, aki csak a vállát vonogatta.

- Részeg voltál - intézte el ennyivel az ügyet a lány, Ryan számára pedig már ez is jóval több volt, mint amire számított. - Induljunk, a végén még lekésed azt az átkozott gépet! - lökött egyet a srácon vállainál fogva, aki ennek hatására majdnem az aszfalton kötött ki, tekintve, hogy még mindig lehajolt állapotban volt.

Mire mindhárman a kocsiban voltak, már kellően késő volt ahhoz, hogy komótosan zötyögjenek ki a reptérre, ezért Pixel hipersebességre váltott, aminek az lett a következménye, hogy majdnem kilapultak útközben.

- Volt már dolgunk ennél szorosabb helyzettel is - pillantott hátra a kellemes csöndben üldögélő párocskára Pixel, Nicky pedig nem volt benne biztos, hogy ezt éppen mire értette. - Egyszer Ryan és Nate eszméletlenre itták és szívták magukat, másnap meg törivizsga volt.

- Hetvenhárom százalék - közölte büszkén Ray, magasba emelve mindkét karját. - Nate pedig meghúzta a vizsgáztatót, hogy átmenjen - vigyorodott el az emléken.

- Hiányzik a gimi - sóhajtott fel nosztalgikusan Pixel, egy röpke pillanatig nem az útra koncentrálva, így kis híján elütött két járókelőt, mert áthajtott a piroson.

- Nekem ugyan nem! - vigyorgott Nicolette-re a másik, kocsiban tartózkodó hím.

A lány nem egészen értette a logikát emögött, bár valamiféle empatikus gesztusra tippelt. Tekintve, hogy neki sosem volt része középiskolás élményekben, Ryan nyilván azt szerette volna tudatni vele, hogy nem maradt le semmiről. Ezt pedig furcsamód hízelgőnek tartotta.

Ötödik repedés.

A reptér parkolójából még csak az épület egy apró szegletét lehetett látni, Pixel viszont nem tervezett ennél tovább kísérőt játszani. Körülötte emberek mozgolódtak, autókerekek csikorogtak, bőröndök gurultak a betonon, odabent pedig csak az embertömeg várt volna rá a becsekkolásnál, így miután ledobta a platóról haverja bőröndjét, vállon veregette és ellátta egy-két jótanáccsal, indulni készült vissza, hogy minél előbb odaérjen az unokatestvéréhez, aki maratoni videojáték napot hirdetett a huszonötnél fiatalabb rokonok számára.

Nicolette tétovázott. Nem igazán volt biztos benne, hogy mit is érez pontosan. Szeretett volna hűvös maradni, egy egyszerű intéssel búcsúzni ismerősétől, akit egyébként huszonnégy órán belül úgyis látna, viszont ő is tisztában volt vele, hogy ezt már rég elpuskázta akkor, mikor beszállt a hófehér járműbe. Tudta, hogy támogatása jeléül zötyögött ki idáig, csakhogy valamiféle furcsa érzés kerítette hatalmába, ha arra gondolt, hogy ezt a napot nem abban a tudatban tölti, hogy bármelyik pillanatban beállíthat hozzá a díszmadár. Ötezer kilométer, négy óra időeltolódás - a fiúk megbeszélték a részleteket az autóút alatt -, és megannyi gondolat.

- Nicky? - pillantott feléje Ryan kissé félve. Szeretett volna rendesen, a kapcsolatukhoz méltóan elköszönni tőle, valamint meggyőzni, hogy kísérje el a másnapra esedékes karácsonyi vacsorára az atyai házba.

- Szerintem én... szerintem én elmegyek veled egy darabig - közölte felnézve a szürke bőröndös Ryanre, akinek erre majdnem kiugrottak a szemei a helyükről.

Mielőtt azonban elronthatta volna a helyzetet egy idétlen poénnal vagy megszólalással, Pixel a segítségére sietett.

- Itt megvárlak - biztosította afelől a lányt, hogy nem mozdul sehova, lesz fuvarja hazafelé is.

Ray pofákat vágott a srác felé, melyek izgalmáról tanúsították a terepjáróba visszaszállni készülő kütyübúvárt, aki csak egy biccentéssel kívánt szerencsét spanjának.

Az utat, mely a parkolótól a kígyózó sorokig vezetett hevesen vitázó családok, szenvedélyesen, a külvilággal nem törődve smároló párok, elegáns üzletemberek és nem utolsósorban bőröndök övezték.

Ryan bal oldalán húzta maga után a sajátját, miközben fel-alá mászkáltak odakint, majd bent a sok ember és mozgólépcső között. Másik oldalán Nicolette sétált némileg elvarázsolva, őszintén lesokkolta ez az emberáradat, de korán reggel karácsony előtt egy nappal ez cseppet sem volt meglepőnek mondható. Hömpölyögtek körülötte a testek, minden pillanatban elhaladt mellette valami bizarr jelenség, percenként tapostak a lábára, a kerekes szerkezetekről már nem is beszélve. Ray megállás nélkül a táblákat pásztázta, hogy tudja merre kell pontosan mennie. Már kismilliószor járt ezen a reptéren, de valahogy mindig túl fáradt vagy túl részeg volt ahhoz, hogy megjegyezze mi merre található.

Felléptek a mozgólépcső legalsó fokára, egy tömött sor közepén álldogálva pedig Ryan arra az elhatározásra jutott, hogy ideje lenne lépni valamit. Valamit, ami elég kicsi ahhoz, hogy Nicolette ne találja túl soknak, viszont elég nagy ahhoz, hogy azért lépésnek számítson, ne csupán tötymörgésnek. Éppen ezért szabad, jobb kezét a lány baljának ujjai közé fűzte. Nicky azonnal érzékelte a történéseket, majd miután kezére lepillantva megbizonyosodott afelől, hogy nem tévedtek idegvégződései, fejét felemelte.

Ray ezúttal nem a macsós félmosolyát húzta elő tarsolyából, hanem igyekezett egy őszinte, valódi vigyort varázsolni arcára, Nicolette pedig úgy tűnt viszonyozta ezt, bár a srác számára már az is hatalmas piros pontot jelentett, hogy nem rántotta el a kezét. Nickynek erre csupán annyi volt az indoka, hogy nem tartotta ezt olyan hatalmas gesztusnak, inkább csak afféle jelzésként tartotta számon, mely azt tolmácsolta a világnak, hogy bár hivatalosan nem tartoztak össze, az elkövetkezendő néhány percre igaz, hogy együtt vannak. Legalábbis ezt gondolta ő.

Így hát kézen fogva haladtak tovább, egészen addig, míg a négy-öt sor közül beálltak az egyikbe, amelyik a legrövidebbnek bizonyult, első ránézésre. A kijelzőkön járatok indulása és érkezése villogott, a hangszóró pedig olykor-olykor felharsant. Nem messze tőlük egy kávézó kapott helyet, mely még bárki számára elérhető volt, nem volt szükség jegyre.

- Figyelj, a sort nem kell végigállnod - túrt a hajába kissé idegesen a srác, aki bár fél életét utazással töltötte, a repüléstől komolyan frászt kapott. - De szívesen felhívnálak még ma párszor - ismerte be egy halvány mosollyal, Nicolette viszont nem értette a dolgot. Mindketten tisztában voltak vele, hogy nincsen telefonja. - Pixel mindig hord magánál két-három telefont, kérd el tőle az egyiket, majd azon hívlak. Már ha szeretnéd - tette hozzá bizonytalanul, már tényleg nem tudta, hogy hányadán állnak.

- Persze - bólintott a lány, szeretett volna értesülni arról, hogy Ryan időben leszállt-e a gépről, valamint arról, hogy miként alakult a tudósítás.

- A holnapi vacsora pedig... - kezdte Ryan, de nem igazán tudta, hogyan tegye egymás után a szavakat úgy, hogy a lány elcsábuljon. Pixel megosztotta vele, hogy miközben részegen könyörgött, Nicky igent mondott, viszont tisztában volt vele, hogy ezt nem kérheti számon. - Sokat jelentene, ha eljönnél - tálalta ily módon a dolgot Ray, elvégre ez volt az igazság. Elképzelni sem tudta, hogyan küzd meg az apjával, ismételten, újra. Sokkal könnyebb lett volna számára, ha az öreg Matthew inkább újdonsült, szókimondó barátnőjére koncentrálna, nem pedig fia hibáira. - A tetkót is leszedetem - ígérte egy bűbájos mosollyal.

- Semmi kedvem hozzá - rántotta meg a vállát Nicolette, szintén az igazat vallva, Ray Ray pedig bár szerette volna, de nem hibáztatta érte.

- Akkor hát... - sóhajtott egy hatalmasat az utazó, mielőtt kissé lehajolt volna, hogy csókkal búcsúzhasson Nickytől, aki persze ezzel párhuzamosan el is húzódott.

- Egy napra csak egy nyálas gesztust, ha kérhetem - emelte védekező pozícióba a kezeit Nicolette, azzal hátrál pár lépést és egy intéssel búcsúzott az emiatt kissé csalódott Raytől. A tömeg mindkettőjüket egy pillanattal később elnyelte.

Mikor Nicolette beült az anyós ülésre, hálás volt, amiért Pixel nem kérdezett semmit a történtekről. A srác teljesen átlagos dolgokat vetett fel beszédtéma gyanánt, míg vissza nem értek Nicky lakásához, ahol aztán a lány olyan ötlettel állt elő, melybe Ryan már korábban beavatta mindkettejüket.

- Szükségem van az egyik telefonodra - fordult a vezető felé, mikor az leállította a motort a társasház előtti parkolóban.

- Jó, oké - bólintott Pix, mintha most hallott volna erről a lehetőségről először. A zsebeiben kezdett kutakodni, majd mikor nem járt sikerrel, a kézifék alatt keresett tovább, míg át nem tért a hátsóülésre és a kesztyűtartóra, így végül egy szinte vadi új iPhone-t tudott a kiszemelt kezébe nyomni. - Az értesítésekkel ne foglalkozz, az én adataim vannak benne. Ha valaki hív, ne vedd fel, kivéve, ha Ryan az, vagy én.

Nicky egy biccentéssel hálálta meg a kommunikációs eszközt, majd kikászálódott a járműből, és vetett egy utolsó pillantást Pixelre, mielőtt becsapta volna a kocsiajtót. A kocka egy darabig még nézett utána, amint a lány elsétált a kora reggeli napfényben a bejáratig, majd beberregte magát azon.

×××

- Tiszta ideg vagyok, egy órát késett a járatom, már rég ott kéne lennem a hotelban! A főnököm kinyír - panaszolta fél órával a leszállás után Ryan, miközben a taxiban ülve arra készült, hogy megöl valakit. Szegény sofőr volt a jelöltje, aki nem tett semmit, csupán a repülőtérről elszállította a megadott címre.

- Akkor élvezd ki az utolsó perceidet. Van valami, amit mindenképp szeretnél megtenni, mielőtt meghalsz? - tudakolta Nicolette, aki a konyhai pultnak dőlve cicáit figyelte, füléhez tartva a frissen szerezett mobilt. Keith a nappali dohányzóasztalán szunyókált, Patricia pedig a tálját lökdöste a konyhában, még több rágcsálnivalót remélve. Alig két órája ért vissza a piacról, ahol Peter és Donna sűrű bocsánatkérésekben törtek ki, Nicolette pedig biztosította őket arról, hogy cseppet sem haragszik.

- Te jó ég! Még nem tanultam hegedülni! - humorizált a kérdezett. - Sőt, téged se csókoltalak még meg, úgyhogy nem halhatok meg - rázta a fejét a srác, bár a vonal másik végén ezt nem láthatták. Nicolette tisztában volt vele, hogy főhősünknek ilyen szándékai voltak, de biztos volt abban, hogy még bizonyítania kell a lovagnak, ha ilyesmit ki akar érdemelni. - Ha odaértem a hotelba, valami kisbusszal kell eljutnom a partra, kiöntött az óceán és arról kell beszámolnom. Az öt, hat és hétórai hírekben kell majd tudósítanom, úgyhogy lassan le is teszem, még fel kell készülnöm.

Nicolette eltartotta a fülétől a készüléket, és az időt ellenőrizte rajta.

- Nálad hány óra van?

- Itt mindjárt dél, de az tulajdonképpen mindegy, mert melbourne-i idő szerint fognak bevágni a hírekbe. Tehát ott éppen négy órával van több, vagyis körülbelül egy órám van, hogy a jakartai partra érjek. Fenomenális! - sóhajtott fel gondterhelten a srác, már a repülőn hasogatott a feje, ráadásul minden tagja elgémberedett a hat és félórás úton. Az volt a feladata, hogy a helyszínen adjon jelentést a károkról, de kezdett komolyan aggódni, hogy nem fog odaérni. Még le kellett tennie a bőröndjét a hotelban, fel kellett vennie a kapcsolatot a stábbal (ők korábban odautaztak felmérni a terepet), fel kellett készülnie, főleg lelkileg.

- Akkor jobban jársz, ha leteszed - jegyezte meg Nicky, bár élvezte a társalgást. Nemigen volt a szavak embere, Ryannel mégis könnyeden elcsevegett így, hogy nem volt köztük valódi fizikai kontaktus. Egyszerűbb volt úgy eszmecserét folytatni vele, ha tudta, hogy az Indiai-óceán választotta el őket egymástól. Viszont tudta, hogy Ray hosszan szeretne búcsúzkodni (annak ellenére, hogy így is mindene rámegy majd a telefonszámlára), ezért inkább megspórolta neki ezt, hogy a munkára koncentrálhasson. - Majd beszélünk, szia!

×××

- Beletüsszentettél a hétórás riportba! A hatórás végén meg azt mondtad, hogy Zyan Rachariah - hívta fel a figyelmét ezekre a feltűnő hibákra Nicolette. Szerencséjére online is meg tudta hallgatni a híreket a rádió honlapján, ami kapóra jött, hiszen a zaklatója orra alá tudta dörgölni a nyelvbotlásait. - Potyogtak a könnyeim a nevetésről! - idézte a néhány órával azelőtti eseményeket a lány.

- Örülök, hogy legalább te jól szórakoztál - sóhajtott fel megkönnyebbülve a srác, hogy végre túl volt rajta. - A főnököm üvöltött a telefonba, de aztán csomóan megosztották a neten, ami jó reklám, szóval lenyugodott és ahelyett, hogy kirúgott volna, csak meg kellett ígérnem, hogy legközelebb ez nem fordul elő. De még a profikkal is megesik, hogy hibáznak - nyugtatta önmagát Ryan, aki a hotelszobájának ágyán feküdt, kissé megázva, a látványtól terhesen, letaglózva, kimerülten, mégis boldogan, amiért Nickyvel beszélhet.

- Mentségedre szóljon, hogy ötkor pazar voltál! - állt a fiú oldalára ezzel az érvvel. Nicolette a nappaliban ült, kivételesen az egyik fotelben, Patricia pedig félig a karfán, félig a lány nyakán ücsörgött, míg Keith a teraszon nyújtózkodott.

Ryan nem értette, hogy Nicky hirtelen miért volt ilyen kedves vele, bár a lánynak fel sem tűnt, hogy másképp viselkedett vele. Kétségtelen, hogy már nem volt olyan ellenséges, de továbbra is csak az igazat osztotta meg beszélgetőtársával. Talán azzal, hogy jobban megismerte, az igazság is átformálódott, viszont egyikük sem volt biztos benne, hogy ez hosszútávra szól-e, valamint, hogy mi fog kisülni belőle.

- Köszönöm - hálálkodott a dicséretért Ray. - Hány óra van most nálad?

- Komolyan nem tudsz hozzáadni négyet? - horkant fel Nicolette, mert bár nem jeleskedett különösen a számok terén, ez még neki sem jelentett gondot. - Biztos, hogy leérettségiztél?

- Apám sem hitte el, sőt, a húgom azzal vádolt, hogy meghamisítottam a bizonyítványomat - kuncogott a messzinek tűnő emléken Ryan, elvégre ez hat évvel korábban történt. - Tuti megcsináltam volna, ha valamiért nem sikerül. Volt pár eszköz a tarsolyomban - jelentette ki büszkén, hiszen még Sillyt is sikerült kikönyörögnie abból a suliból. Ryan csak azt nem tudta, hogy ezzel Nicolette is pontosan tisztában volt.

- Egyébként negyed tíz van - pillantott a sütő piros számos kijelzőjére, melyre a fotelből pontosan rálátott. Keith kaparni kezdte a teraszajtót, így kénytelen volt beengedni, majd pár perccel később egymással kezdett játszani a két háziállat, így volt a gazdájuknak néhány perc nyugta.

- Itt még csak negyed hat, de holnap megint korán indul a gép, és rettentő fáradt vagyok - ismerte be Ray Ray. Nem szeretett volna aludni, minden erejével azon volt, hogy nyitva tartsa a szemeit, de előző éjjel szemhunyásnyit sem pihent, az utazás kimerítette, a munka pedig még inkább. Kénytelen volt elbúcsúzni. - Alszom egy keveset, aztán még lehet, hogy hívlak. Mikor fekszel?

- Én is elég fáradt vagyok, de szerintem olyan egy-kettő magasságában, majd holnap sokáig húzom a lóbőrt - vigyorodott el a lány annak gondolatán, hogy milyen üdítő lesz karácsony reggel szunyókálni, és délig ki sem kelni az ágyból.

- Akkor legkésőbb holnap hívlak! Szia!

×××

- Ugye nem ébresztettelek fel? - kérdezte Ryan félve, hiszen utánaszámolt, és abból kiindulva, hogy nála éppen kilenc órához közeledett a mutató, a vonal másik végén bizonyára hajnali egyhez.

- Nem, épp szétcsaptam a macskák között - újságolta éjjeli kalandjait Nicolette. - Pat megkarmolta Keitht, erre az bosszúból nekiesett, mire hatalmas bunyó kerekedett, tépték egymás szőrét, levertek egy állólámpát, szóval kénytelen voltam mindkettejüket más szobába zárni.

- Így össze szoktak balhézni? - érdeklődött Ryan, és nem csak azért, hogy ne aludjon ki a kommunikáció lángja, hanem mert komolyan foglalkoztatta a dolog, Patricia egy-egy fújását leszámítva békés cicusoknak tűntek.

- Csak ritkán - felelte Nicolette, mert nem volt mindennapos, hogy a kedvencei így egymásnak estek. - Sikerült kipihenned magad?

- Majdnem négy órát aludtam, de még mindig rettentő fáradt vagyok. Viszont bekapcsoltam a tévét, és a kedvenc filmem második része megy - ujjongott Ryan, miközben kényelembe helyezte magát a hotelszoba ágyában, ahonnan a picurka televíziót bámulta. - Persze az első az igazi - tisztázta a srác, nem szerette, ha a kettőt hasonlítgatják, egyértelmű volt számára, hogy az első a kedvenc filmje.

- Megkérdezném, hogy melyik film az, de úgysem jönnék rá a címéből - vonta meg a vállát Nicolette, amint párnákat pakolt a háta mögé, hogy kényelmesen ülhessen ágyában. Keith a fürdőszobában volt, Pat pedig a teraszon (elvégre ő kezdte az egészet), úgyhogy macskák nélkül arra nyújtóztathatta tagjait, amerre csak kedve szottyant.

- Elrabolva - közölte azért mégis Ray, hátha beugrik valami a lánynak. - Liam Neeson szerepel benne, fergeteges színész! Most jött ki a harmadik része, mondjuk nem tudom, hogyan lehet ezt még fokozni, de nagyon kíváncsi vagyok rá - fecsegett a srác, olyan témához érkeztek, melyet tényleg a magáénak érzett.

- Megkérdezném, hogy miről szól...

- Egy volt CIA ügynök lányát elrabolják Párizsban, mire a fickó odautazik és minden régi trükkjét beveti, hogy megtalálja. Egyszerűen elképesztő, hogy milyen okos a pali! - áradozott a vonal másik végén lévő srác, miközben az egyik díszpárnával játszott. - Egyszer megnézhetnéd - vetette fel.

Szó sem volt ízlés-reformációról, vagy szokástörésről, Ryan csupán kíváncsi volt ismerőse véleményére a film kapcsán.

- Egyszer talán megnézem - biztosította efelől Nicolette, mert bár nem tervezett ilyesmit, benne volt a pakliban. - De most már ideje aludnom - ásított egyet a hatás kedvéért.

- Persze, persze, megértem - bólogatott kissé csalódottan Ryan, majd tett még egy próbát. - Van rá esély, hogy holnap elgyere velem arra a családi összejövetelre?

- Nincs - állította le azonnal a próbálkozót Nicky, még mindig nem látta értelmét annak, hogy megjelenjen ezen a vacsorán.

- Rendben - nyugodott bele a válaszba Ryan (legalábbis egyelőre). - Reggel korán indulok, nem akarlak felébreszteni, szóval ha gondolod majd csörögj rám ha felébredtél.

- Meglátjuk. Szia!

Nicolette nem volt benne biztos, hogy ez a felhőtlen mámor tovább tart egy napnál. Izgalmas volt, hogy ötezer kilométerre voltak egymástól, viszont abban bízott, hogy másnap reggeltől, ha minden visszatér a normális kerékvágásba, újra ugyanolyan hűvös lesz kettejük kapcsolata. Tévedett volna?

×♥×

Kedves olvasók!

Nos, íme a kedvenc részem. Nem tudnám megmondani, hogy miért éppen ez, nagyon élvezetes volt írni. Őszintén remélem, hogy nektek is tetszett!

Legyen szép hetetek,

Bia